Az elmúlt napokban egymás mellett két olyan eseménysorozat is lezajlott, amely megmutatja, mire is számíthatunk az új amerikai adminisztráció közel-keleti politikájától, és úgy általánosságban: a külpolitikájától.
Az egyik esemény csütörtöki, és arról szól, hogy Joe Biden is átesett élete első bombázásán… mármint elnökként, vagyis az utolsó szó kimondójaként. Február 25-én ugyanis az amerikai légierő hét 227 kilogrammos bombát dobott le az iraki-szír határ szíriai oldalán. Az amerikai védelmi minisztérium szerint iráni támogatást élvező milíciák által ellenőrzött nem-hivatalos határátlépő pontot támadtak – válaszcsapásként a 10 nappal korábbi rakétatámadásért, amely az iraki Kurdisztán fővárosában, Erbilben található nemzetközi repülőteret érintette.
A másik esemény pénteken kezdődik, amikor is az amerikai titkosszolgálat közzétette vizsgálatának eredményét Dzsamál Hasogdzsi szaúdi újságíró 2018-as meggyilkolásával kapcsolatban. Az amerikai hírszerzők jelentésének legfontosabb tanulsága, hogy az USA-val szövetséges Szaúd-Arábia trónörököse, és de facto vezetője, Mohamed bin-Szalmán (MbS) személyesen hagyta jóvá Hasogdzsi brutális meggyilkolását.
Nem sokkal később az amerikai kormányzat azt is bejelentette, a két ország közötti viszony megromlása miatt „eltekintenek” a koronaherceggel szembeni bárminemű szankciótól. 2019 novemberében, a Demokrata Párt egyik előválasztási vitáján Biden – akkor még elnökaspiránsként – azzal fenyegette meg a szaúdi fundamentalista rezsimet, hogy felfüggeszti a fegyverkereskedelmet vele és „páriává teszi”.
A két eset kapcsán könnyű lenne olyan közhelyeket puffogtatnunk, hogy hát igen, a kőolaj, meg a birodalmi politika. És persze ezzel nem is lőnénk mellé, hiszen valóban: a kőolaj, meg a birodalmi politika…
De nem érdemes ennyivel elintézni, mert a két sztori redőiben, árnyalataiban van még pár dolog, ami a fenti alapigazságoknál kicsit tovább is elvisz.
Már önmagában az, hogy Bidenék nem akadályozták meg a Hasogdzsi-gyilkosság kapcsán született jelentés publikálását, komoly elmozdulást jelent a Trump-adminisztrációhoz képest,
amely gyakorlatilag tudomást sem vett az esetről, és folytatta a bensőséges bizniszelést a nemzetközi tanácsadócégek által globális sztárrá tupírozott zsarnokkal.
Azt, hogy Biden és külügyi döntéshozói nem gondolnak túl sok jót MbS-ről és a szaúdi rezsimről, alátámasztja az a tény is, hogy az USA a szaúdi hadsereg állig felfegyverzése mellett más módon is hozzászólt a jemeni polgárháborúhoz: megszüntette a huti lázadók terrorszervezetként való besorolását és ezzel lehetővé tette, hogy humanitárius segély jusson az általuk ellenőrzött területekre is. Erre a segélyre pedig óriási szükség van.
Az sem véletlen, hogy a Bident támogató két legfontosabb országos liberális lap, a New York Times és a Washington Post szinte egyszerre jelentet meg szerkesztőségi állásfoglalást, amelyben elítélik a Fehér ház döntését a szaúdi koronaherceggel kapcsolatban.
Annyiban mindkét lap megengedő Bidennel szemben, hogy leszögezik, az elnököt kötik az amerikai külpolitika stratégiai prioritásai, és személyesen bármennyire is megveti a bin-Szalmánt, a titkosszolgálati jelentés publikálása a legmesszebb, ameddig elmehet egy szövetséges szuverén ország vezetőjével szemben.
Arra már persze nem térnek ki, hogy a nemzetközi protokollok ilyen módon való tiszteletben tartása fel sem merül, amikor egy másik szuverén országban kell bombázgatni, az adott ország beleegyezése nélkül.
Ahogy Hasogdzsi-ügyben tett kritikus morális kiállás is kiveszik az amerikai liberális sajtóból, amikor ezen bombázásokra kerül a sor. Ilyenkor simán, kérdőjelek nélkül elfogadják az amerikai hadi apparátus minden állítását, függetlenül attól, hogy az igaz vagy sem, alátámasztható vagy sem.
Így fordulhat elő, hogy a vezető amerikai lapok hangosan hirdették, hogy irániak által pénzelt milíciákat sújtott a minapi támadás, ám a szalagcímek alatt azért a New York Times-nak mégiscsak el kellett ismernie, hogy vajmi keveset tudunk a bombázás célpontjairól, és arról, hogy azoknak bármilyen közük van-e Iránhoz.
A két történést együtt nézve tehát egyrészt újabb bizonyítékot kapunk arra nézve, hogy az amerikai birodalmi politika struktúrái teljesen függetlenek a politikai váltógazdaságtól, és ahogy a bombasztikus retorikája ellenére Trump is csak folytatta, amit kiszabtak rá, úgy Biden mozgástere is gyakorlatilag nulla.
Viszont látni kell azt is, hogy ez nem a dolgok természetes rendje, hanem ezt a helyzetet elő kell állítani és fenn kell tartani folyamatos cselekedettel és mulasztással.
És ebben óriási szerep jut annak a médiának, amely gyakorlatilag bármiféle fenntartás nélkül nyeli be egy hegemón nagyhatalom teljesen transzparenciahiányos titkosszolgálati és hadügyi apparátusának minden állítását.
A „szabadság világítótornyának” legszabadabb médiája így egy kritikátlan szócsővé változik ezekben a kérdésekben.
És innen a következő lépés már a demokrácia kérdése: a kritikátlan sajtópropaganda ugyanis lehetetlenné teszi, hogy az állampolgárok megérthessék és befolyásolhassák saját országuk külpolitikáját.
Az elmúlt másfél évtizedben az amerikai választók többször is kifejezték már vágyukat a végeláthatatlan bombázások és birodalmi kettős mércék felszámolása iránt.
Megtették ezt, az ifjabb Bush elnöksége után, amikor Obamát megválasztották, aki a titkos kínzóbázisok felszámolását ígérte, hogy végül rekordmennyiségű drónmerényletet írjon alá – nem ritkán civilek ellen is.
Megtették, amikor Obama után megválasztották Trumpot, aki azt ígérte, kivonja végre a 20 éve Afganisztánban és Iránban állomásozó csapatokat, hogy valójában egyszer vonjon ki csapatokat a Közel-Keletről, amikor utat kellett adni Erdogan tankjainak a kurd szabadság eltiprásához.
És mégis, a stratégiai irány módosíthatatlan. Ez viszont, akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, akárhogyan is tágítjuk a szó definícióját: nem demokrácia. És nem is lesznek demokráciák, amíg a külpolitika és biztonságpolitika is nem kerül valóban választói ellenőrzés alá. Ennek pedig az első lépése, hogy a sajtó a kritikátlan szócső szerep helyett elvégezze valódi feladatát.
