1944. októberében a józsefvárosi Népszínház utcában fegyveres összecsapás bontakozott ki zsidó ellenállók és német náci, valamint nyilas üldözőik között. A harc során a megszálló német hadsereg harckocsikat is bevetett. Az epizódot mindezidáig csak részben dolgozta fel a történetírás, a második világháborúval és a magyar ellenállással kapcsolatos emlékezetből pedig gyakorlatilag hiányzik a „Kis Varsó,” annak ellenére, hogy tudásunk szerint a legjelentősebb magyar fegyveres antifasiszta ellenállásról van szó. Gazdag Péter eredeti kutatásokon alapuló cikksorozata minden fellelhető forrás feldolgozásával a lehető legteljesebb képet próbálja kialakítani az eseménysorról. Eredményeit a Mérce három részben közli.

Az előző cikk arról számolt be, hogy a nyilas puccs idején, 1944. október 15-e és 17-e között, mikor Józsefváros zsidóként megbélyegzett lakosságát nácik és nyilasok kihajtották a Kerepesi úti lóversenypályára, fegyveres ellenállás bontakozott ki, amit csak több német tank bevetésével sikerült leverni. A felkelés legalapvetőbb részleteit, így helyszíneit és az ellenállók kilétét szórványosan publikált részletekből és a Glaser Jakab Alapítvány interjúi alapján sikerült összeállítani – hosszú évtizedek múltán.

Hol zajlott a felkelés?

Spekuláció és több vita tárgya is volt, hogy pontosan mely helyszíneken és mennyire kiterjedten zajlott a Népszínház utcai ellenállás. A jelenleg rendelkezésünkre álló források szerint a következő hat házra terjedt ki a felkelés: Népszínház u. 31. (7 forrás: 3 szemtanú^[1] és 4 történészi feldolgozás^[2], 1 átfedéssel, 1 másodkézből); Népszínház u. 47. (3 forrás, 2 kortárs^[3], 1 interjúalany^[4], mind másodkézből); Népszínház u. 59. (14 forrás; az ellenállásról 6 forrás, 3 szemtanú^[5], 3 másodkézből^[6]); Kun u. 12. (2 forrás, az ellenállásról egy másodkézből^[7] és egy kortárs szemtanú^[8]); és Erdélyi u. 19. (2 forrás: másodkézből^[9], ellenállást 1 támaszt alá^[10] egyértelműen).^[11]Harsányi János történész még három utcát említ a harcok helyszíneként: a Bezerédi utcát, a József utcát, és a Nagyfuvaros utcát, illetve a Tisza Kálmán és Teleki tereket.^[12]Az utóbbiak közül Komoróczy Géza történész konkrétan a Teleki tér 4.-et nevezi meg ellenállás helyszíneként, még legalább egy utcát és házat megjelölve: a „Lujza utca 16.-Magdolna utca 42/44.-Dobozi utca 19/21. háztömb),”-öt, amelyben „az ócskapiac árusai, nagy többségükben zsidók laktak,” és „váratlanul fegyveres ellenállás fogadta [a nyilaskereszteseket]: munkaszolgálatosok, cionista fiatalok lőttek rájuk, néhány órán át tartani tudták magukat.”^[13]

Kik voltak a Népszínház utcai Kis Varsó felkelés ellenállói?

A szinte minden kétséget kizáróan legpontosabb „pillanatkép”, amit a már idézett Gúth Zoltán rögzített az ellenállókról, arról számol be, hogy az egyik Népszínház utcai lakóház emeleti ablakából hogyan ugranak át ketten egymást követve egy másik emeleti ablakba, akik közül az egyik „több lövést adott le pisztolyából a másik ablak irányába”. Az összes többi, a Kis Varsó nevű ellenállással közvetlenül összeköthető leírás főleg fedezékből leadott lövésekről számol be.

Két kortársként író szemtanú, Lévai Jenő és Dr. Balázs József szerint „zsidó munkaszolgálatosok, kommunista és szociáldemokrata munkásokkal együtt”, illetve „civil emberek” voltak az ellenállók. Ezt Bese János is alátámasztja: „katonaszökevények, munkaszolgálatosok, meg… olyan civilek, akik utálták a nyilasokat”.

Az ellenállás szociáldemokrata vonalát Herczog Mária is megerősíti, aki szerint a felkelésben az akkor már nem élő Braun Soma szociáldemokrata „utódjai vettek részt, többek között az én nevelőapám, Karczag István is.” A környékbeli Reisler Ferenc konkrétan „zombori munkaszolgálatosok”-at is említ. Moldova György az ellenállást „munkaszolgálatosok”-nak és „kommunisták”-nak tulajdonítja. Bese János megállapítja, hogy „[a]kin rendes katonaruha volt, az nem lehetett zsidó”.

A Hásomér Hacair (Hácáir, Hatzair) baloldali cionista ifjúsági szervezet ellenben nem csak lopott katonaruhában, de nyilas egyenruhában is szervezett mentőakciókat. De túlélő tagjainak elmondása szerint közvetlen közük nem volt az akcióhoz. Fegyver nélküli ellenállásként a Hásomér Hacair már 1939-től 1944-ig „páratlan méretű mentési, ellenállási tevékenységet fejtett ki, ami egyedülálló [volt] a nácik és a fasiszták által megszállt Európában”, mondja Dávid Gur (Grosz Endre), aki maga is nyilas egyenruhában mentett zsidókat, és Győri Györggyel dolgozott együtt a szervezetben. Önéletrajzában Győri György „250 000 (!) kézzel gyártott… embermentő igazolvány” gyártását tulajdonítja a Hásomér Hacairnak, aminek egyik központja a svájci védettség alatt álló Vadász utca 29. alatti Üvegház volt.

A Kis Varsóval kapcsolatban a Hásomér Hacair több tagja – az egyébként partizánakciókban együttműködő és később Izraelbe települő Cvi Erez (Antscherl László) és Dávid Gur – elmondta, hogy a harcokban lengyel menekültek vettek részt. Jelenlegi ismereteink szerint a szervezeten kívül más szemtanúnak erről nincs tudomása, ráadásul bajtársuk, a korábban idézett Mayer József az aznapi eseményeket csak a Körút közeléből látta, és „német provokációként” összegzi a történteket. Mayer ráadásul többek között a Hungária körúton nyilasokkal tűzharcot vívó lengyel Hacair tagoknak is fegyvereket szállított – azt azonban nem említi, hogy a Népszínház utcában egyáltalán lett volna bárki aznap közülük. Cvi Erez elmondásában „Magyarországra menekült lengyel cionisták elvesztették az önuralmukat 1944. október 16-án, és lengyel szociáldemokratáktól kapott fegyverekkel rálőttek a Teleki téren a vonuló nyilasokra”.

David Gur 2009-ben megjelent, a magyar cionista ellenállási mozgalomról írt, angol nyelvű Testvérek elllenállásért és megmentésért (Brothers for Resistance and Rescue) című könyvében azt írja a Tigris tankok által tűz alá vett, a Népszínház utca Teleki tér mellett lévő házairól, hogy „[a]bban az épületben [az 59.-ben] szökött munkaszolgálatosok és lengyel zsidó menekültek laktak, akik felbuzdultak azon, hogy Horthy bejelentette, az ország kiszáll a német szövetségből. A menekültek azt hitték, hogy a háborúnak vége, és tüzet nyitottak a ház előtt vonuló nyilasok csoportjára. Ezeknek a menekülteknek, akik magyarul nem beszéltek, fogalmuk sem volt, hogy eközben egy fasiszta fordulat történt… mire a német és magyar hadseregek tankokat állítottak fel a ház előtt, és lőttek rájuk. Szegény menekültek az aknavetőzésben és lövöldözésben meghaltak. Tizesével hevertek a szétlőtt és ízekre aprított testek az utcán… A fasiszták kihasználták a lengyel menekültek likvidálását a többi zsidó zaklatására”.

Mayer ekkorra már nyilasnak öltözve ment kimenteni a Népszínház utcából egyik bajtársukat, Yehuda Alpár „fiatal somért” az utcai harcok közben (és mint idéztük, állítása szerint a tűzharc „német provokáció” volt).

Egy másik bajtársa, Rafi Bensalom (Rafael Friedl) szerint, aki ugyan nem a történtek kapcsán állítja ezt, a lengyelek „azt mondták: itt vannak a németek, bevonultak, harcolni kell. Ahogyan Varsóban, a gettólázadásban”. Hozzáteszi, hogy „[a] többség, a szlovákiaiak elsősorban, azon a véleményen voltak: mentsünk meg minél több embert”.

Mayer egyébként nem csak a Hásomér Hácáir felfegyverzéséről gondoskodott, de Dávid Gur elmondása szerint szervezetük munkáspártoknak, kommunista sejteknek, vagy szociáldemokrata csoportoknak is segített, a felfegyverzést is beleértve. Mayer az akkori kommunista vezetőségből Nonn Györggyel, az antifasiszta mozgalomból pedig Bajcsy-Zsilinszky Endre köréből Tartsay Vilmos embereivel tartotta a kapcsolatot, innen értesült arról, hogy „az ellenállásnak nemcsak a kommunista katonai vonala, hanem a polgári része is készül a felkelésre”. Randolph L. Braham történész szerint a cionista ellenállóknak a nyilas puccs „napjának zűrzavaros körülményei közepette sikerült fegyverhez jutniuk. Mások, elsősorban a Goldfarb és a lengyel menekültek vezette Dror [szervezetekhez] tartozók, bunkereket építettek a főváros különböző pontjain. Hét vagy nyolc bunkert alakítottak ki, arról azonban nincs adat, hogy ezekben hány zsidó lelt menedékre. A Hungária körúti bunkert a nyilasok fölfedezték, és tűzharc alakult ki, amely mindkét oldalon áldozatokat követelt”.

A Teleki téri mesék c. dokumentumfilmben az 1. részben idézett, a Népszínház utca 59.-ben lakó Yoseph Ben-Nun mindössze a következőt mondja el egy akkori lengyel menekült zsidóról: „[f]iatal [zsidóknak] sikerült megmenekülni [a környező országokból], és Magyarországra jutottak, Budapestre… az egyik ilyen menekült fiú kapott egy címet, ahol kérhet segítséget tovább menekülni… amikor kijött, akkor mondta nekem, „Idefigyelj, Joszi, látod ezt a szép házat, és ezt az embert, akié? Ő azt hiszi, hogy ez az övé.. .még nem tudja, hogy neki nincs semmije!”

A Kis Varsó ellenállás feldolgozásának kronológiáját tömören a következőképp lehetne összefoglalni: amióta a „Kis Varsó” lázadása megtörtént, kötetben mostanáig összesen négy történész említette, leginkább egy-egy bekezdés vagy annál is kevesebb erejéig – elsőként Harsányi János (1969), majd Randolph L. Braham (1994), Komoróczy Géza (1995, 2011), és Pelle János (2016) –; illetve néhány irodalmi mű és önéletrajz utalt rá. Az eseményeket mostanáig főként cikkek említették – ismereteink szerint 1944 óta összesen kilenc. Ezeket a cikksorozat következő, záró részében vizsgáljuk, amiben arra is válaszolni próbálunk majd, hogy hogyan lehetséges, hogy a Kis Varsó eseményeinek átfogó, érdemi történelmi feldolgozására mostanáig nem került sor?