Ha visszagondolok az elmúlt évre, úgy tűnik, mintha a január-februári, vagyis a koronavírus térségünkben való elterjedése és a megszorítások előtti időszak sok évvel ezelőtt lett volna. Ami korábban hosszú időn keresztül megszokott volt, és elképzelhetetlen, hogy megváltozzon, most olyan távolinak tűnik, mintha egy másik életben történt volna, és elképzelhetetlenné vált, hogy újra így legyen.
Mintha soha többé nem gyűlhetnénk össze harmincan a helyi aktivista kollektíva fával fűtött, kis szobájában télen, mintha nem léteznének koncertek és afterpartyk, ahol véletlen találkozol n+1 ismerőssel, akivel külön nem szoktál találkozót megszervezni, de nagyon örülsz, hogy ezeken az eseményeken láthatod őket. Mintha szinte nem is emlékeznék, hogy milyen érzés volt maszk nélkül kimenni egy nyilvános térre, maszk nélküli tömegben lézengeni.
Korábban nem is gondoltam erre, egyáltalán nem volt jelentősége számomra a mozgó tömegbeli emberek pillanatnyi közelségének vagy távolságának, a lélegzetvételüknek, a párának, a nem eltakart arcuknak, vagy akár az eltakart arcnak sem. Hamar hozzá kellett szoknunk néhány olyan óvintézkedéshez, ami alapjaiban megváltoztatta a társasági életünket és a mindennapi szokásainkat.
Tavaly még csak B-kategóriás disztópiának tűnt volna, hogy a saját biztonságunk érdekében nem találkozhatunk zárt terekben többen, hogy mindenki mindenhol színes maszkokat hordjon az ajtón kilépve. Az idei év végére pedig rutinosan, megrökönyödés nélkül kerüljük egymást, fel-le húzzuk a maszkot, betesszük a szemüveg alá, hogy annyira ne párásodjon, szívószállal iszunk a maszk alatt, hazaérve meg felakasztjuk a fogasra száradni a másik három mellé.
Természetesen, a vírus terjedését lassító és egymást óvni kívánó intézkedésekhez való gyors alkalmazkodásunk önmagában pozitív jelenség, néhányunk életét megmentő tény lehet. Az lep meg, hogy gyakran már nem lepődök meg mindezen. És a kis szomorúság, ami a meg-nem-lepődésemen való meglepődésembe vegyül, onnan ered, hogy nagyon hiányzik már, hogy újra harmincan üljünk egy asztalhoz a fával fűtött, kis szobában. Azt azonban nem tudhatjuk, mikor lesz ez megint lehetséges, lehetséges lesz-e egyáltalán, és milyen formában.
Mert a mostani változásokat nem lehet meg nem történtekké tenni, még akkor sem, ha meg tudjuk állítani a fertőzést. Ha meg is találjuk majd a megelőzés és a gyógyítás hatékony módját, a 2020-as év hétköznapjainkat és közösségeinket teljesen átalakító változásai után nem tudunk majd a korábbi rutinba nyomtalan visszatérni.
Ez önmagában egy semleges tény, pusztán azt mutatja meg, hogy a változás előtti állapot sosem lehet azonos a változás utánival. Amit már az is jelez, hogy jelentőssé vált maszk nélkül találkozni valakivel, jelentőssé vált mások arcát nem képernyőn látni, fizikailag közel lenni egymáshoz. Ha pedig hamarosan lesz olyan, hogy nyilvános térben sem lesz szükségünk maszkokra, jelentős lesz visszatérni ezekbe a terekbe, amelyek korábban semlegesnek tűntek.
Semlegesnek tűntek. Ugyanis a mostani helyzet arra mutat rá, hogy ezek a dolgok tulajdonképpen korábban sem voltak olyan semlegesek és magától értetődők, mint amilyennek tűnhettek sokak számára. A legegyszerűbb személyes példa talán a szeretteink korábban gyakran magától értetődő fizikai közelsége, amelynek pszichológiai és társadalmi jelentősége újraértékelődik.
Az otthon sokak számára eddig sem jelentett biztonságot, de elnapolhattuk, hogy igazán figyeljünk erre. A nyilvános terek pedig korábban sem voltak egyformán barátságos helyek mindenki számára: kinézetük, adottságaik és társadalmi helyzetük miatt vannak, akik eddig is azt érezhették, hogy sokan kerülik őket, távolságot tartanak tőlük – vagy hogy egyenesen veszélyt jelentenek rájuk ezek a terek.
A világjárvány jelentette változások tükrében tehát átértékelődnek bizonyos személyközi viszonyok, jelenségek, a változás újabb változásokat szül, és a korábbihoz visszatérni ugyanolyan formában gyakorlatilag nem lesz sem lehetséges, sem feltétlenül szükséges. Az pedig a társadalmaink és közösségeink felelőssége, hogy mit kezdünk az átértékelődő hétköznapokkal és a változásokkal. Míg a változás önmagában semleges tény lehetne, az, hogy hogyan viszonyulunk a változáshoz, és hogyan próbáljuk alakítani, egyáltalán nem semleges, hanem politikai jelentőséggel bír. És ez nemcsak a maszkviseléssel van így, hanem azzal kapcsolatban is, amit elfednek a maszkok: az egyenlőtlenségekkel és az ezeket fenntartó rendszerrel.
Tavasz óta több radikális baloldali gondolkodó és aktivista rámutatott arra, hogy a világjárvány által kiváltott társadalmi változásokat a korábban „normalitásnak” gondolt társadalmi és gazdasági rend változásának kellene követnie. „Nem fogunk visszatérni a normalitáshoz, mert a normalitás volt maga a probléma” – jelentik ki a Határokon átívelő feminista manifesztum szerzői.
Mert a járvány előtti, de tulajdonképpen a még most is érvényben lévő, csak kicsit kibillent normalitást a tőkére alapozó kapitalista rendszer jelenti. A rendszer, amely az egész bolygót, annak összes élőlényével és élettelen elemével kizsákmányolható, olcsó természetté és munkaerővé, pusztán kitermelhető és tőkésíthető erőforrássá, újra és újra előállítható, eladható, lecserélhető, majd eldobható áruvá alakította.
A világjárvány által felerősített válságok, elnyomás és kizsákmányolás még láthatóbbá és sürgetőbbé tette a határokon átívelő szolidáris összefogás tulajdonképpen évszázados igényét. A korona csak a vírus, a világjárvány pedig a kapitalizmus – vált mintegy szállóigévé baloldali körökben.
A kapitalizmus a világon vagy annak valamelyik pontján újra és újra felbukkanó krízishelyzetek kihasználásával képes mindig megerősíteni magát: tőkésíteni a krízist magát, fokozni az egyenlőtlenségeket és a leginkább kizsákmányolt embercsoportok elnyomását.
Miközben Jeff Bezos, az Amazon tulajdonosa hamarosan a világ első trilliárdosává válhat, emberek milliói néznek ivóvíz, otthon és megfelelő egészségügyi ellátás nélkül szembe a vírussal. Bezos vagyonának nettó értéke 186 milliárd dollár, azaz számokkal kiírva 186 000 000 000 dollár. A világ milliárdosai összvagyonának értéke nagyjából 8 trillió amerikai dollár, azaz számokkal kiírva: 8 000 000 000 000. Ezt az elképzelhetetlen mennyiségű tőkét jelenleg 2095 ember birtokolja. A nullások hosszú sorát látva is alig felfogható, hogy milyen hatalmas összegekről van szó, milyen kevés ember kezében.
A Forbes magazin 2020-as összevetése szerint a világ milliárdosai sem immunisak a világjárványra, ugyanis idén 58-cal kevesebb milliárdost számoltak össze, mint tavaly. Nevetséges ez a megfogalmazás, hiszen valóban nem immunisak a betegségre, ahogy a járvány hatásaira sem, például mindannyiunknak ugyanúgy maszkot kell hordani, de a milliárdokból elvesztett néhány százezernyi dollár jelentéktelen hatás ahhoz képest, hogy a Kolozsvár melletti Pata Réten például még mindig 1500 ember él néhány négyzetméteres, improvizált, folyóvíz nélküli barakkokban a szeméttelep közvetlen közelségében, ahol a járványügyi intézkedések betartása is szinte lehetetlen. Vagy ahhoz képest, hogy a kórházak folyamatosan túlzsúfoltak, nincsen elég lélegeztetőgép, nincsen elegendő védőfelszerelés, nincsen elég mentő, satöbbi.
Mindannyiunknak maszkot kell hordani, és már ennek disztópikus látványa is elvesztette disztópikusságát, annyira megszokottá vált. De ez még rendben volna így. Azonban a maszkok mögött nem ugyanannyit ér az életünk. Egyeseknek milliárdok állnak rendelkezésükre a legjobb védőeszközök, a legjobb kórházi ellátás, a legegészségesebb étel, a legkényelmesebb otthonok, a leghatékonyabb kütyük és a legminőségibb oktatás megvásárlására.
Míg mások egyetlen telefonon osztoznak, hogy az internetes oktatáson részt vegyenek, alig futja maszkokra, fertőtlenítőszerekre, kesztyűkre, alig futja a vízszámlára, ha egyáltalán van folyóvíz otthon, ha egyáltalán van otthon, vagy ha egyáltalán van idő otthon lenni, mert az otthonról dolgozó „szerencsésekkel” szemben, szaladni kell az áruházba, a kórházba, a gyárba, a kamionnal, az utcát felseperni, a szemetet elhordani, és gyakran még maszkot és kesztyűt sem biztosítanak ehhez. Mindezekre pedig már korábban is alig futotta legtöbbünknek, a vírus jelentette azonnali veszély csak észrevehetőbbé tette ezeket az egyenlőtlen viszonyokat.
Bár a maszk szinte láthatatlanná teszi az arcok különbözőségét, és a mindenkire érvényes kötelezettség elfedi a maszk mögötti életekhez társított eltérő értéket a társadalmainkban, de a pandémia láthatóbbá is tette az egyenlőtlenségeket.
A maszk eltakar, elfed és uniformizál, de a rendszer számára jelentéktelen tömegek ellenállásának szimbólumává is válhatna. Annak az ellenállásnak, amelynek nincsenek piedesztálra emelt vezéralakjai, hanem amely az ismeretlen milliók közti szolidaritást és az elnyomással szembeni közös harcot testesíti meg. Bár nevetségesen kis hatása volt a járványnak a világ milliárdosaira, de a krízishelyzet mégis a status quo lassú elmozdulását eredményezi, a hierarchiák pillanatnyi és kaotikus megbomlását.
Láthatóvá vált, hogy a világon az úgynevezett nélkülözhetetlen munkaerő, vagyis többek között az egészségügyi, az élelmiszeripari, a közszállítási és a közhigiéniai szektorban dolgozók valóban szükségesek a fennmaradásunk érdekében. „Élvonalhalban harcoló hősökként” beszél ezekről a dolgozókról a mainstream média, pedig nem hősökre van szükségünk, hanem méltányos körülményekre, hogy senkinek se kelljen az életét kockáztatni, hogy másokat kiszolgáljon a minimálbérért, ami a saját túlélését segíti ugyan, de nem biztosítja.
És itt is meglátszik, hogy a nélkülözhetetlen munkaerő kizsákmányolása mennyire lényeges a kapitalista rendszer fennmaradásához is, ezért lehetne rendkívüli ereje egy határokon átívelő mozgalomnak, közös akcióknak vagy ha nagyot akarunk álmodni, általános sztrájknak. A bukaresti 1920-as általános sztrájk óta, amikor Romániában országszerte több mint 400 ezer munkás tiltakozott a nehéz gazdasági és társadalmi körülmények miatt, pontosan 100 év telt el. Hosszú idő, de a problémáink hasonlóak maradtak.
Határokon átívelő szolidáris mozgalmat vizionál az idén nyáron, a kelet- és dél-európai térség feminista aktivistamozgalmaiból létrejött Transznacionális Nélkülözhetetlen Autonóm Küzdelmek (EAST, Essential Autonomous Struggles Transnational) csoport is, mely eddig többek között a lakhatáshoz és a társadalmi reprodukcióhoz kapcsolódó webinart és két nyilvános online közgyűlést tartott. Illetve kiadott két nyilatkozatot is a lengyel abortusztörvény módosítása és a patriarchális erőszak ellen. Ez utóbbihoz online videókampány is társult.
Nem véletlen, hogy ez a kezdeményezés idén kezdett megvalósulni, ahogy az sem, hogy világszerte megerősödtek és radikálisabbá váltak a lakhatási aktivista mozgalmak, derül ki a Lakhatáshoz és Városhoz való Jogért küzdő Európai Akcióhálózatnak (European Action Coalition for the Right to Housing and to the City) a március-júliusi periódust vizsgáló jelentéséből.
Mert a krízis miatt a prekárius helyzetek fokozódása, a hierarchiák destabilizálódása és a kapitalista rendszer hibáinak még láthatóbbá válása nemcsak a kapitalista rendszer megújulásának kedvez, hanem az ellenállás számára is kulcsfontosságú lehetőség. Ahogy ezt egyébként Naomi Klein és Angela Davis is kifejtették egy, a szerveződésről és világjárványról szóló webinaron áprilisban. A tarthatatlan körülmények cselekvésre ösztönöznek, még többeket, mint korábban, annak ellenére is, hogy a szerveződőknek a járványügyi intézkedések betartására is figyelnie kell, és hogy az elszigeteltség sokunkat megvisel lelkileg és fizikailag.
Eddig is úgy gondoltam, hogy ha tényleges változást szeretnénk elérni, akkor nincs más választási lehetőségünk, mint mozgalmakat szervezni, de ez most egyre többek számára válik nyilvánvalóvá. Annál is inkább, mert a destabilizálódó hierarchiák kapitalista „kezelésének” egyik fajtája a fasiszta ideológia világszintű térnyerése, melynek helyi példái a romániai választásokon a parlamentbe jutott szélsőjobboldali AUR (Alianța pentru Unirea Românilor / Szövetség a Románok Egyesüléséért) párt vagy a magyar kormány újabb média- és intézményromboló tevékenysége, illetve a magyarországi alaptörvény módosítása.
Míg a kizsákmányolt csoportokban félelmet és más destruktív indulatokat keltő fasizmus egymás ellen uszít minket, a kapitalizmus túléli a krízist, mivel minden energiánkat az egymás közti felesleges hadakozásra fordítjuk, miközben az egyenlőtlenségek forrása sértetlen marad.
A pandémia egy portál, átjáró világok között, írja Arundhati Roy, hiszen a világjárványok mindig is szakadást jelentettek a korábbi és az azutáni világok között, de lehetőséget is biztosítottak és biztosítanak a világrend újragondolására. Ami bizonyos, az a szakadék, a változás. Ami viszont rajtunk múlik, hogy hogyan lépünk tovább ezután. Azt szeretném, hogy ha majd néhány év múlva visszagondolok az idei évre, a vírus előtti úgynevezett normalitás úgy tűnjön, mintha sok világgal ezelőtt lett volna.
Az az érzésem, hogy ez így is lesz, az viszont kérdéses, hogy a helyzet sokkal rosszabbra fordul-e vagy sem. A fasizmus, a klímaváltozás, illetve a világjárványok egyre nagyobb valószínűsége a zsúfolt emberi településeknek, a globalizációnak és az állatiparnak köszönhetően azt az érzést keltik, hogy a helyzet ennél már csak rosszabb lehet.
Rossz is lesz, nincs miért áltassuk magunkat. Rossz lesz, éppen ezért kell tennünk valamit, nincs más választásunk, mint a mindenki számára jobb lehetőséget biztosító változást célzó, szolidáris cselekvés. Még akkor is, ha rossz, ha egyre rosszabb és meg rosszabb lesz a helyzetünk. Enélkül a néha pusztán kis változásokra képes, vagy a saját életünkben nem látható változásokat előidéző cselekvés nélkül bizonyosan, csak és kizárólag rosszabb lesz.
Ha hagyjuk, hogy a cselekvés képtelensége gátat szabjon képzelőerőnknek, tenni akarásunknak és a mozgalomépítésnek, akkor továbbra is, magunk is, fenntartjuk a kizsákmányoló és elnyomó rendszert. Vegyük fel hát a maszkot, de igyekezzünk letenni és felszámolni a kizsákmányolás eszközeit, hogy amikor letehetjük a maszkot, szemtől szemben, egyenértékű, szolidáris felekként tudjunk találkozni egy antikapitalista világban. Nem hősökre, hanem méltányos és igazságos körülményekre van szükségünk a járványban és azután is, ezért pedig csak együtt tudhatunk küzdeni.
