Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az esélytelen honfoglalók Ki látta a főváros új ellenzéki vezetőinek hitelt érdemlő roma stratégiáját?

A múlt év őszén sokak örömére, vagy éppen bánatára Budapesten tíz éves korszakot zártak le a választók. A Városháza utcában álló Fővárosi Önkormányzatban új politikai vezetés vette át a közhatalmi gyeplőt, és kapott felhatalmazást arra, hogy építsen modernebb, inkluzívabb, partneri várospolitikát, többek között a több százezres budapesti roma közösségnek is.
A főváros történelmi és kulturális múltja elválaszthatatlan a roma közösségektől, a romák történelemalakító jelenlétét számos példa igazolja, és egybeforrt a ,,pesti identitással”.

Számtalan városlakó előtt azonban legelőször nem a közös történelmi-kulturális emlékezet jelenik meg, ha a budapesti romákról van szó, hanem a velük szemben meglévő évszázados társadalmi előítéletek, kulturális stigmák elemei dominálnak a közgondolkodásban.

A romák oktatási/lakhatási szegregációjának mértéke az országos átlagtól nem tér el Budapesten sem. Sőt, mivel a legnagyobb lélekszámú és szegénységre érzékenyebb kisebbségi közösségről van szó, ezért még  látványosabbak, és égetőbben jelennek meg mindennek nyomasztó társadalmi igazságtalanságai.

A helyzet túlmutat a klasszikus vagyonos-szegény, népi-urbánus társadalmi törésvonalak köré rendeződő problematikákon, mert a fővárosban a romák az ország legfejlettebb gazdasági és leggazdagabb állami infrastruktúrát birtokló közigazgatási területén élnek. Túlnyomó többségük mégis ugyanazokkal a mobilitási, egészségügyi, lakhatási és oktatási problémákkal néz szembe minden nap, mint vidéken élő társaik.

Elméletben a lokális szinten megvannak azok a közhatalmi kulcskompetenciák a döntéshozók kezében, amelyek révén a közigazgatási határokon belül életre hívhatnák a romáknak szánt szenzitív közpolitikai programot.

,,Cigánykérdés” az állampárt árnyékában

A romákról a nemzeti közösség részeként gondolkozni nem újkeletű a fővárosban. E területen megkerülhetetlen László Mária, aki megszervezte 1957-ben a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét (MCKSZ). Az 50-es évekbeli cigány értelmiségi nő sem tett másképp, mint bármelyik nemzedék értelmiségije. Meggyőzően próbált érvelni amellett, hogy a romák társadalmi fajsúlya megköveteli a politikai nyitottságot a hatalomtól.

1957. október 26-án megalakult az MCKSZ, amely  „egyrészt állami intézmény, másrészt a cigányok tömegmozgalmi társadalmi szervezete saját problémáik megoldására”. Célja „a Magyarországon élő cigányok gazdasági, politikai és kulturális felemelése nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül”.[1] László Mária nem tudhatta, hogy éppen ebben az időben készült el Pogány György és Bán Géza A magyarországi cigányság helyzetéről című tanulmánya, amely tagadja a cigányság nemzetiségi létét.

Végül hamar lekerült a napirendről az MCKSZ ügye, bármennyire is sikeres volt a szervezet működése, mert 1961-ben a  nemzetiségi jogokat és kulturális autonómiát eltagadó cigányrendelet megszüntette a László Mária által megszervezett roma szervezetet.

Ekkor tűnnek fel a munkásszállók világából jövő cigány értelmiségiek (Choli Daróczi József, Lakatos Menyhért, Bari Károly), akik kérlelhetetlenül érveltek az állampártnál a 1961-es MSZMP párthatározattal szemben.

A szociális válságkezelés köntösébe bújtatott asszimilációs törekvést fenntartó MSZMP KB Politikai Bizottságának dokumentuma egészen a rendszerváltásig megalapozta a hatalom cigányprogramját. A rossz életkörülményekért és a nehéz felzárkózásért már akkor is a cigányságot okolta a társadalom és a politika, a tömegtájékoztatás pedig tovább erősítette a munkakerülő-bűnöző sztereotípiát. Később, a rendszerváltás időszakában a romák oktatásának színvonaltalansága, a munkaerő képzetlensége időzített bombaként robbant, és romjai alá temette a romák nagy részét, máig bezárólag.

Az elvtársi korban a magyar akadémikus nyelvészek és társadalomtudósok meg voltak győződve arról, hogy a cigányok nyelve alkalmatlan a kommunikációra, a hiányos szókinccsel és nyelvtannal pedig nem is tekinthető nyelvnek. Ezt az „akadémikusi” szemléletet könnyen magáévá tette az állampárt, ami évtizedekre meghatározta a romákkal szembeni politikai, morális és érzelmi hatalmi alapállást. Azonban ez a fals, kificamodott tudománytalan felfogás nem csak a politikai elitben tudott gyökeret verni, hanem a társadalomban is rögzült, és sokan azóta is érvényes állításoknak tekintik ezeket.

Budapest ,,indiánjai”

Hogyan válik fontossá egy 59 éves, azóta valamelyik levéltárban porosodó párthatározat tartalma az új fővárosi roma közpolitikában?
Cinikusan azt mondhatnánk, hogy cigányokhoz való viszonyulás – (lokális) hatalmi alapállás elvi-gyakorlati gerincét még mindig ez adja meg. Bármennyire is megsokasodtak korunkban a László Máriák és Cholik, akik jelzőrendszerként időnként hangos-csendes megszólalásokkal hívják fel a közvélemény és a hatalom figyelmét, hogy a bármikor robbanó bomba hatástalanítása közös érdek, amelynek legfontosabb stádiuma a jelenség helyes értelmezése és az abból fakadó megértésre épülő közös cselekvés lenne.

Magyarország legnépesebb nemzetisége a mai főváros területén körülbelül a második legnépesebb város, Debrecen lélekszámával reprezentálja magát. Megkerülhetetlennek számíta(ná)nak minden politikai döntésnél, hiszen a romák lakosságarányának mértéke a többi kisebbséget egybevetve is azok többszöröse.

Már 1957-ben az MCKSZ is a kulturális önrendelkezés fontos attribútumaként beszélt a romani nyelvnek az edukálásba való beemeléséről, nyelvreformról, roma színházról, múzeumról, sajnos még 2020-ban sem tudta ezt a legelemibb kötelezettségét ellátni a hatalom. Budapesten 2018-ig bezáróan három roma nemzetiségi oktatási intézmény működött. A Lakatos Menyhért Általános Iskola és Gimnázium, a Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Iskola és Középiskola, illetve a Fővárosi Roma Nemzetiségi Önkormányzat fenntartásában 2018-ig Európai Roma Szakgimnázium.

Előbbi két intézményt nyugodtan nevezhetjük ,,gyűjtő iskolának”, ahova javarészt a legalacsonyabb jövedelmű roma családok gyermekei járnak, és rosszabb minőségű oktatásban van részük, mint más fővárosban működő  intézmény tanulóinak. Az utóbbi roma oktatási intézmény a helytelen gazdálkodásak révén inkább csak a botrányairól ismerhettük meg, ahol legkevesebb 170 millió költségvetési kár gyanúja merült fel.

Az illiberális városvezetés logikája

2010-ben hamar kiderült, hogy a ,,fülkeforradalom” a budapesti roma közösségnek nem sok jót jelent. A Demszky Gábor regnálása alatt sok éve működő roma kulturális intézményt, a Romano Khert átalakították, és a kormány romapolitikájához lojális személynek, Kathy-Horváth Lajosnak adatott meg a lehetőség, hogy porosítsa el a fővárosi romák kultúráját az újonnan létrehozott fővárosi fenntartású Fővárosi Roma Oktatási és Kulturális Központtal (FROKK).
A Tarlós István által vezetett Budapesten ez az intézmény jelentette az egyetlen olyan romáknak szánt kulturális helyet, amelyet a több százezres roma közösség használhatott volna.

A Szentkirályi utcai intézmény pincéje funkcionált azonban hajléktalanszállóként, termei saját zsebre játszó munkásszállóként, vagy éppen Városi Tanodának is helyt ad(ott), amelyben roma származású gyermekek nem is tanulnak. A Fidesz munkamoráljának megfelelően lényegében 9 éven keresztül nem volt érdemi munka, kizárólag papíron működtették az intézményt. Ennek következményeként a cigány- és kultúraellenes közpolitikák súlytalanná és láthatatlanná tették az elmúlt kilenc évben a romák számára.

A lényegét tekintve legkevesebb évi 70 millió forintból működő, fővárosi fenntartású intézményben minden volt, csak roma kulturális tér nem. Pedig a FROKK létrejöttekor vállalta, hogy negyedévente ingyenes kiállítást szervez, de az elmúlt 10 évben ez egyszer sem történt meg. Természetesen erre a feladatra is foglalkoztat kurátort az intézmény, de ahogy a fizetett jogásszal működő jogsegély iroda sem tartott soha egyetlen ügyfélfogadást sem, nem csodálkozunk, ha ez a fajta munka inaktivitás jellemző az egész intézményre.

Persze itt erősen kérdésessé válik a fővárosi végrehajtói hatalomban dolgozó bürokraták felelőssége is, hiszen a közpénzek átláthatósága nem egyéni akarati kérdés, hanem törvényi kötelezettség számukra.

Ennek a közintézménynek a működési hatásfokát és eredményességét sajnos mérni sem lehet. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a 2011-ben létrehozott FROKK többszörösen csökkentett költségvetéssel kezdte meg munkáját, hiszen a józsefvárosi 2,4 milliárd forint támogatást elnyerő Cziffra György Kulturális Központ tervei már akkor körvonalazódtak.

A Cziffra Kulturális Központot 2019 óta használhatná a budapesti roma közösség, ha megépült volna… Volt itt is minden, ami a látványpolitizáláshoz szükséges: Balog Zoltán volt emberminiszter beszédet mondott, a kormányhoz lojális roma művészekkel való fotózkodás, nagy tervek, de végül csak Mészáros Lőrinc kapott 120 millió forintot bontási költségekre. A Tavaszmező utcában álló épületének falai azóta is hűen mutatják az 56-os forradalom golyónyomait, aminél látványosabban szinte semmi nem adhatná vissza a roma kulturális reprezentáció jelenlegi állapotát.

És ezek a történések csak a jéghegy csúcsát jelzik a romák és a hatalom relációjában, miközben a legrövidebbet a budapesti roma közösség húzza, mert egy európai fővárosban nincs önálló, kulturális önrendelkezést szolgáló, nem csak papíron működő kulturális tere.

Ahol nincs megbecsülve a kisebbségek kultúrája, ott elsősorban a hatalom birtokosairól, az ország politikai kultúrájáról árul el sokat, hogy milyen messze vannak attól a demokráciától, amit 30 éve álmodott Magyarország.

Ahhoz azonban, hogy megértsük a romák és az elit viszonyrendszerét, megkerülhetetlen az 1994 óta működő kisebbségi önkormányzati rendszer, amelyet a hazánkban élő nemzetiségek és etnikai kisebbségek kulturális autonómiájának fenntartásáért hoztak létre. Magyarországon körülbelül 1240 Roma Kisebbségi Nemzetiségi Önkormányzat működik országszerte. Hasonló intézményi rendszer a spanyolországi gitano cigányoknál lelhető fel, annyi különbséggel, hogy ott értik-tudják-akarják ezt az intézményrendszert mindkét oldalról.

Nálunk évtizedes, kormányokon átívelő probléma, hogy ezekkel a kisebbségi önkormányzatokkal legitimálja a mindenkori hatalom a saját kificamodott romapolitikáját. Több mint 25 éves működésükkel állandó gátat jelentenek az alulról szerveződő roma politikai reprezentációnak.

Habár a nemzetiségekről szóló törvények (1993, 2011) csak kulturális autonómia, oktatási intézmények fenntartásához adnak jogosítványt ezeknek az önkormányzatoknak, az elmúlt 25 év alatt a települési/kerületi önkormányzatok a kisebbségi önkormányzatokhoz passzolták le a romákkal kapcsolatos fontos szociálpolitikai döntéseket.

Így alakulhatott ki az a szomorú jelenség Magyarországon, hogy sokszor az írni-olvasni nem tudó ,,roma elnökök” vagy családi bizniszként, vagy saját anyagi biztonságuk zálogaként használják a kisebbségi önkormányzat állami normatív keretét. (Általánosságban évente 800 ezer – 1,5 millió támogatás kap az államtól egy kisebbségi önkormányzat.) A Fővárosi Roma Nemzetiségi Önkormányzat kap ennél lényegesen magasabb összeget, ami évi 12 millió forint.

Boldog Karácsonyt

Elmondható, hogy a főpolgármesteri kampányban Karácsony Gergely többször kommunikálta azt a roma választók felé, hogy amennyiben ő nyer, a budapesti roma gyerekeknek ösztöndíjat és kollégiumi programot, a fővárosi cégekben és intézményekben a roma munkavállalóknak foglalkoztatási lehetőséget, roma rádiót, színházat, kutatóközpontot, stb. kíván biztosítani. Illetve a városrehabilitáción átesett kerületekben megfigyelt lakosság cserét megállítja, ami röviden azt jelenti, hogy az alacsony jövedelmű családok – főként romák – először a peremkerületekbe szorulnak ki, majd végül Budapest közigazgatási határán túlra.

Természetesen minden ígéret annyit ér, amennyi megvalósul belőle. Viszont az elmúlt egy év történései nem adnak a budapesti romáknak reményt arra, hogy a megszokott „buksisimogatástól” eltérően hitelt érdemlő vízióval rendelkezne, és partneri kapcsolatban lenne érdekelt az új fővárosi vezetés.

A meritokrácia, az autonóm gondolkozók és a fiatal roma értelmiségiek előtt ugyanolyan vastagak a városháza falai, mint László Mária vagy Choli idejében. Ellenben az új zöld-baloldali városvezetésben megmaradtak ugyanazok a „jó cigányok” a tarlósi érából, akik garanciái a semmittevésnek, a kiszolgálásnak és a megalkuvásnak.

Lassan 60 éve kéri a fővárosi cigányság a kultúrája elismerését a mindenkori városvezetéstől, de 60 éve ugyanazzal az opportunista metódussal utasítják el a jogos kérésüket. Sem az elvtársi, sem a polgártársi világban nem ismerik el, hogy a cigányok kultúrája, nyelve, történelme, mítoszai, élethez való hozzáállása ugyanannyira elidegeníthetetlen a fővárostól, mint Budapesttől a Lánchíd.
A cigányok tudattalan-erőszakos asszimilációja, nyomoruk eltűrése, kultúrájuk értékességének elvitatása, nyelvüknek csonkítása nem csak nekik jelent önsorsrontó ostorozást, hanem Budapestnek, és benne nekünk budapestieknek is.

[1] – Javaslat a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének a létrehozására. In: Dokumentumok a „Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége 1957–1961” életéből. Népművelési Intézet, 1986.