Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A vírustagadók pszichológiája

Ismerős az, amikor barkochbázunk egy gyerekkel, és túl hamar rákérdez? Fellelkesedik, hogy valami összeállt a fejében, és pár részlet alapján rávágja a választ. Pedig, ha kérdezett volna még, akkor a több tudás birtokában biztos nem azt mondta volna.

Hasonlóan ahhoz az ismert 90-es évekbeli jelenethez, ami a Szerencsekerékben játszódott le. A szólás, amit a játékosnak ki kellett volna találnia, még számos ismeretlen betűt tartalmazott (T_DJA, H_L SZ_R_T A C_P_). A játékos kérhetett volna még betűket, de rá is vághatott egy választ. Ő az utóbbit választotta („tudja, hol szeret a cápa”). Kérdés: mi a közös ebben a két példában, a vírustagadókban és a világjárvány miatt felerősödő bűnbakképzésben?

Ebben a frusztráló időszakban, amiben most vagyunk, az ember nem tudja, hol szorít a cipő. Azaz, nem érvényesül a népi bölcsesség, hogy mindenki maga tudja legjobban, hogy mi a baja. Azt érzi az ember, hogy szorítani szorít. De, hogy hol és mennyire, az már bizonytalan. Miközben hát honnan is tudhatná az ember, hogy hol is szorít pontosan? Nincs tömeges tesztelés, nincs adatnyilvánosság, és nem tudja, mennyire bízhat a hivatalos tájékoztatásokban (vö. Csernobil sorozat).

Mi a közös tehát a két fenti játékhelyzetben?

Ferenczi Sándor, pszichoanalitikus próbálta leírni, hogy „valóság”-érzékünknek[1] milyen fejlődési fokai is vannak.[2] Onnan indulunk, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy én gondolom, hogy vannak. És jobb esetben odáig érünk el, hogy

a lelki működés új alapelvre helyezkedik: az ember többé nem azt érzékeli, ami jólesnék, hanem azt, ami való, még ha a valóság kínos is”.

A tapasztalataink egyszer csak rákényszerítenek bennünket, hogy elismerjük a természeti erők hatalmát. Ha nem tesszük, akkor a „valóság” semmibevételét, Ferenczi megfogalmazásában, keserű csalódással fizetjük meg.[3]

De elhúzódó stresszhelyzetben vagy krízisben más a helyzet!

Erős, hosszú stresszhelyzetben előfordul, hogy a ránk nehezedő nyomás meghaladja azt a szintet, amit kezelni tudunk, és visszatérünk ehhez a korábbi „valóság”észleléshez. És gondolataink már megint nem feltételezésként jelennek meg bennünk, amik aztán vagy beigazolódnak, vagy nem. Ilyenkor mintha azt mondanánk, mint az ismert szállóigében.[4] A tények ellentmondanak az értelmezésünknek? Annál rosszabb a tényeknek!

Sokakban a COVID-19 miatti szorongató helyzetben is hasonló folyamat játszódik le. Mintha a „valóság” helyett olyan történeteket kezdenénk mesélni egymásnak, melyek részben függetlenek az új koronavírussal kapcsolatos, bővülő ismereteinktől.

A helyzetet ráadásul tovább rontja az úgynevezett csoportgondolkodás jelensége. Amikor is egy csoport egyszer csak úgy kezd döntéseket hozni, hogy a döntés egyöntetű jellege csak látszat. A tagok önmagukat cenzúrázzák az egyetértés látszatának fenntartása érdekében. Jellemzően el is indulnak csoportos öncsalások, és egy olyan folyamat, melyben a csoport sérthetetlennek és erkölcsileg felsőbbrendűnek kezdi el látni magát.[5]

S ha már történetek és sérthetetlenség, álljon itt egy hosszabb idézet Ferenczitől:

A mesében […] a mindenhatóság-fantáziák korlátlanul uralkodnak […]. Ahol a legmélyebben kell a természeti erők előtt megalázkodnunk, ott jön segítségünkre a mese tipikus motívumaival. A valóságban gyöngék vagyunk, a mesebeli hősök erősek és legyőzhetetlenek […] Az anyag […] lépten-nyomon akadályokat gördít utunkba: a mesében az ember szárnyra kél, pillantása áthat sziklán, falon, és varázsvesszeje megnyit minden ajtót. A valóság keserű küzdés a létért; a mesében elég a bűvös ige: „asztalkám, terülj!” Veszélyes állatok, ádáz ellenségek támadását rettegjük szüntelen; a mesében egy ködsüveg minden átváltozásra képesít, és sebezhetetlenné tesz.”[6]

A COVID-19 elleni védekezés is felfogható úgy, mint egy ilyen legmélyebb megalázkodás a természeti erők előtt. Hiszen, ha vírustagadó vagyok, mondhatom, hogy az új koronavírus nem létezik, de attól még ugyanúgy elvihet.

Ahogy az azóta elhunyt, 33 éves koronaszkeptikus ukrán testépítő, Dmitrij Sztuzsuk is írta Instagram-oldalán: „meg akarom osztani, miként betegedtem meg, és hitelesen figyelmeztethessek mindenkit: én is azt hittem, hogy a COVID nem létezik […]. Aztán megbetegedtem. A COVID-19 EGY BETEGSÉG, NEM VALAMI ILLÚZIÓ”.[7]

A vírustagadó történetben immunrendszerünk erős és legyőzhetetlen, mint a mesék főhőse. Miközben a valóságban a testünk igenis „akadályokat gördít utunkba”. Főleg a veszélyeztetett csoportok tagjai elé. A vírustagadó történetben megvan a süveg, ami „minden átváltozásra képesít és sebezhetetlenné tesz”. És ezzel a fejünkön jól ki lehet nevetni azokat, akik, ha nem is „veszélyes állatok, ádáz ellenségek” támadásától rettegnek, hanem az immunrendszerük elleni támadástól.

És akkor itt érünk el a bűnbakképzéshez.

Ugyanis ezekkel a történetekkel nem segítjük a minél sikeresebb megküzdésünket a koronavírussal kapcsolatban. Történeteket alapvetően mindannyian szövünk magunkban. Hiszen az életeseményeinket úgy értjük meg, hogy valamilyen elbeszélésbe szőjük. A tapasztalatainkat ilyen narratív módon szervezzük.[8] Valamilyen bonyodalom idején a társadalmak rendre harci elbeszélésként írják meg a történeteiket, és ezt a víruskezelés kapcsán több politikai vezető is nagyon jól szemléltette – persze jellemzően saját politikai céljaik érdekében „költötték” ezt az elbeszélést.[9]

A kérdés csak az, hogy a sok bizonytalanság és krízis közepette mennyire elbeszélhető az, ami velünk történik. Vagy mennyire marad bennünk szervezetlen ez a sok tapasztalat. Főleg, hogy egy kutatás német mintán megerősítette (a koronavírus-járvány előtt és a járvány kitörése után mérve), hogy a koherencia érzete segít a megküzdésben. Azok az emberek, akik inkább úgy érezték, hogy életük megérthető, negatív tapasztalataik pedig valamilyen fejlődés lehetőségét is magukban hordozzák, kevesebb pszichés nehézségről számoltak be.[10]

Tehát a kérdés, részben legalábbis az, hogy mennyire segítik történeteink a megküzdést.

Mindannyian különböző megküzdési módokkal kezeljük a stresszt és hányattatott helyzeteinket. Ugyanakkor van olyan szituáció, amikor nem tudjuk ezt tenni, és egy másik folyamat játszódik le. Amikor nem arról van szó, hogy tudatosan és szándékosan felvesszük a küzdelmet a szorongással. Es ad absurdum akár meg is változtatjuk a környezetünket (pl. munkahelyet váltunk, szakszervezeti csoportot szervezünk).

Hanem azt változtatjuk meg, ahogy a környezetünket érzékeljük. Ez egyfajta öncsalás, még ha nem is vagyunk tudatában ennek a folyamatnak. Ez tehát nem megküzdés, hanem elhárítás.[11]

A bűnbakképzés az elhárítás egy módja. Ahelyett, hogy megküzdenék a COVID-19 jelentette helyzettel, „máson verjük le” a feszültségünket.

Anna Freud alapján: a külső fenyegetéstől úgy próbálja megóvni magát ilyenkor az ember, hogy nem vesz róla tudomást. Valahogy „nem látja meg”. Nem jelenik meg benne fenyegetésként (vö. vírustagadás). De a vírus miatti belső fenyegetettségérzéssel attól még kezdenie kell valamit. Hiszen nem küzdött meg vele, csak megóvta magát tőle. Ezért ezt a fenyegetést rávetíti valamire.

Vagy azt is mondhatjuk, hogy itt egy áttolás történik, azaz a COVID-19 miatti feszültséget az eredeti helyett egy másik személyre, csoportra, dologra tolja át. Itt ráadásul nehezen lehet a logikára mutogatni. Az eltolásban nincs logika. Tudattalanul társítunk az egyik képzethez egy másikat – például, mert van bennük valami közös. És ezáltal mérgesnek lehet lenni a fiatalokra, az öregekre, a külföldiekre, a civil szervezetekre, a szakszervezetekre, a járványügyi szakértőkre, akik gonosz összeesküvéssel készakarva megzavarják mások békéjét.

Fontos megjegyezni, hogy mindenki él elhárításokkal. A fejlődés részét képzik.[12] Nem önmagukban van velük gond, hiszen az emberi elme mindennapi működésének részei.[13] És nem is arról van itt szó, hogy csak a gyermeki „valóság”felfogáshoz hasonlítanánk a vírustagadók felfogását, és akkor ezzel a dolog jól el is van intézve. Frusztráció és vírustagadók mindenhol vannak, ott is, ahol az állam jobban beruház a humán tőkébe (pl. Németország). Magyarországon viszont inkább mintha arról lenne szó, hogy akarva/akaratlanul

a magyar kormány erősíti is az emberek frusztrációját – a megemelkedett stresszszint és az elhúzódó krízis miatt pedig még inkább felerősödnek ezek az éretlenebb elhárítások.

Hiszen ilyen bizonytalanság és frusztráció mellett olyasmi játszódik le az emberekben, mint a fenti barkochbázó kisgyermekben. Fellelkesedik, hogy valami összeállt a fejében a vírussal kapcsolatban, és pár részlet alapján rávágja az egészre a válaszát. Vagy mint a szerencsekerekes férfi (T_DJA, H_L SZ_R_T A C_P_): nincs energia új betűt kérni, azaz energiát tenni abba, hogy felkutassuk a vírussal kapcsolatos új beszámolókat. Hanem kiegészítjük a „valóság” hiányzó részleteit „saját” tartalommal. Nincs annyi energia a „valóság” tesztelésére, hogy tudatosítsuk, melyik puzzle-darab származik a belső világunkból, és melyik a külső környezetünkből.[14]

Csakhogy ez a helyzet nem faxon jött a mennyből. Ezt emberek, döntések alakították ki. A víruskezelés eszközeit, módját, kommunikációját politikai döntések sora határozza meg. Ezek hozták létre azt a helyzetet, melyre sokan a barkochbázó kisfiúhoz hasonlóan válaszolnak. Annyi különbséggel, hogy már nagyon újat se lehet kérdezniük. Így nem csoda, ha infomációhiányban és frusztrált helyzetükben egyszer összeáll valami bennük, és azt rávágják. És persze ugyanígy, sokan úgy vannak vele, mint a férfi a Szerencsekerékben. Lehet, hogy „kérnének még betűt”, de nem igen lehet.

Ahogy az első hullám idején a Partizán műsorában Tamás Gáspár Miklós megfogalmazta: az egészségügyi és egyre mélyülő szociális válságban „nem lehet pontosan tudni a tesztelés hiánya miatt, hogy mi az egészségügyi helyzet az országban […] Ezer dolgot nem tudunk, […] A legfontosabb, az országot érintő, kérdésben a legtöbbet tudó emberek hallgatásra vannak kényszerítve”. A hazai nyilvánosság elégtelen állapota miatt is bele vagyunk tolva, hogy saját belső gondolataikkal egészítsük ki a hiányzó részeket.

Ezért nem csoda, ha a kiszolgáltatott, munkáját féltő, egzisztenciálisan szorongó ember visszacsúszhat a fent említett korai „valóság”észlelésre. Amikor is az elérhető információkat a belső történeteik „áthangolják”. Mint egy gitár húrjait, ami utána máshogy szól. És ezáltal még akkor is jellemzőbb lesz rá ez a fajta működés, ha mondjuk „békeidőben” nem is annyira jellemezné.

Ezért nem csoda, ha általánosítani kezd az ember. A számára elérhető információmorzsákból érzékel egy részletet, majd egy olyan egészet hoz létre, amibe ez kényelmesen beilleszthető. Ezek az emberek ráadásul könnyen sodorhatóak, befolyásolhatóak. Ebben az élethelyzetben nem annyira tud megvalósulni az a kontroll, hogy az ember „leellenőrzi”, hogy az, amit a látottakhoz ő magában társított, elég „jól” fedik-e egymást. Hiszen

nehéz erőfeszítést tenni azért, hogy formát adjunk a koronavírussal kapcsolatos információk „alaktalanságának”, ha az energiánkat a mindennapok terhei viszik el.

Hiszen a mindennapok terheinek növelése nem szükséges velejárója a víruskezelésnek. Sőt, a magyar kormány egy sor olyan lépést hozott, mely nem, hogy nem csökkentette a koronavírus alatti szorongást, hanem még növelte is. Szemben olyan politikai döntésekkel (Új-Zéland), melyek mérhetően erősítették az emberek által megélt bizalmat és jóllétet.[15]

Itthon ilyen nem szükségszerű szorongásnövelő lépés volt a közalkalmazotti jogviszony jelentette jogok, biztonságok további csökkentése (április: kulturális dolgozók, augusztus: SZFE, október: egészségügyi dolgozók). Hasonlóan, a bizonytalanságot fokozó tényező lehetett a rendeleti kormányzás, az Egyenlő Bánásmód Hatóság (szakszervezeti tiltakozást is kiváltó) megszüntetése vagy az legfrissebb alkotmánymódosítás és a választási törvény módosítása. A fenyegetettség idején megsokasodnak a tekintélyelvű gondolatok. Azonban egy kutatás lengyel mintán felmutatta ennek az egyik gyakorlati következményét: megemelkedett a mentális teher azok számára, akik nem felelnek meg a hagyományos nemi és szexuális előírásoknak.[16] Osztályhelyzet szempontjából pedig egyebek között az új TB-törvényről kellene beszélnünk, ami a legkiszolgáltatottabbakra nehezedő pszichés terheket fokozza. Hiszen innentől, akinek hat hónapot meghaladó TB- tartozása van, nem jogosult már ingyenes egészségügyi szolgáltatásokra, sőt fizetnie kell a sürgősségi ellátásért is. Egy járványhelyzet közepén!

Ilyen értelemben nem a vírustagadók és a bűnbakképzők jelenthetik a legfőbb problémát. Ez csak a felszín.

A probléma az lehet, ahogy a magyar állam a vírust kezeli: egy járvány idején is tovább építi a dolgozóellenes államot. A vírustagadók és a bűnbakképzők megnövekedése inkább egy „mérőszám”, hogy mennyire fokozza a jelenleg regnáló hatalom a kiszolgáltatottságot.

Főleg a nők esetében, hiszen nagymintás magyar kutatás is rámutatott, hogy az első hullám idején őrájuk fokozott terhet rótt a megváltozott élethelyzet.[17]

Nem beszélve arról, hogy az alacsony jövedelmű családoknál a kiszolgáltatottság növelése eleve egy nemzedékről nemzedékre továbbadott stresszhalomra rakódott rá. Itt a szülőknek nem csupán fenn kellett tartani a fentiek közepette a képességüket, hogy szabályozzák érzelmeiket, hanem még a gyerekek számára is elérhetőnek kellett lenniük. Hiszen a gyerekek fokozottabban ki voltak/vannak téve traumával kapcsolatos nehézségeknek, mint a felnőttek.[18]

Ahogy pedig sokan leírták már: az, hogy az állam így működött ebben a helyzetben, az nem kivétel, hanem maga a szabály. A víruskezelés csak egy újabb teszt volt, mely hibajelzést ad. Ilyen értelemben tehát nem a vírustagadókkal és a bűnbakképzőkkel van dolgunk. Ha a velük való vitatkozásba forgatjuk az energiáinkat, az hasonlít ahhoz az áttoláshoz, melyet ők is működtetnek. Nem velük van dolgunk, hanem például azoknak a mozgalmaknak és csoportoknak a támogatásával, akik kínkeservesen ugyan, de igyekeznek ellene tartani a fenti folyamatoknak. És azzal a médiával van inkább dolgunk, amelyik kiáll az elnyomottakért, és támogatja a társadalmi egyenlőtlenségek ellen fellépő közösségeket és szervezeteket.

Egy biztos mindenesetre: felmerült egy ilyen értelmezés, hogy kapcsolat van a koronavírus idején is tovább épülő illiberális állam, a frusztráció szintje és az éretlen elhárítások között. Kérdés, hogy a további részletek, a magyar kormány további lépései megerősítik, avagy cáfolják ezt a gondolatmenetet.

A szerző pszichológus, fenyegetett munkajogi helyzete miatt nem saját nevén publikál.

 

[1] – A „valóságot” végig idézőjelben használom, amivel azt szeretném kifejezni, hogy nem arról van szó, mintha a „pszichológusok vagy bárki tisztában lenne a létezés természetével” (Hamilton, 1990/1996, 183.). És mivel itt emberek (valóság)értelmezéseiről van szó, ezért fontos kiemelni, amit egyebek között például Kőváry Zoltán is megfogalmazott egy cikkében, hogy itt is értelmezésekről van szó, ahol illúzió a tökéletes objektivitás – inkább „iskolázott szubjektivitás”-sal igyekszem reflektálni az anyagra. Ugyanitt: bár, amikor arról próbálok gondolni valamit, hogy a jelen koronavírusos környezet hogyan befolyásolja az egyén valóságészlelését, akkor az egyén-környezet gondolatmenettel nem a szubjektum-objektum szétválasztására kívánok utalni. Sokkal inkább arra, hogy ugyan az ember nem el-/leválasztható a környezetétől (amiben találja magát/amiben próbálja megtapasztalni-értelmezni lehetőségeit), attől még „a viszonyulásaink alapját képező biztos realitástudat mindkét oldalról, vagy az egyén vagy a környezet oldaláról is áttörhető”. (Hamilton, 1990/1996, 185.).

[2] – Ferenczi S. (1982). A valóságérzék fejlődésfokai és patologikus visszatérésük In Linczényi A. (Szerk.). Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. (pp.: 124-146.). Budapest: Magvető Könyvkiadó.

[3] – „A valóságérzék fejlődése […] [során] nem valami spontán »fejlődési törekvés« viszi az embert, hanem a szükség, az alkalmazkodást igénylő nélkülözés. […] [a gyereknek] alkalmazkodnia kell az újakhoz. A fejlődés minden korábbi szakaszánál ugyanez a kegyetlen játék ismétlődik meg.” (Ferenczi, 1913/1982, 144.)

[4] – Amit, szemben az elterjedttel, igazából se Hegel, se Fichte nem mondott.

[5] – Csepeli Gy. (2001). Szociálpszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.

[6] – Ferenczi, 1913/1982, 146.

[7] – „Хочу поделиться, как я заболел и убедительно предостеречь всех: я тоже думал, что нет никакого ковида, и это все относительно. Пока сам не заболел. COVID-19 БОЛЕЗНЬ НЕ ЭФЕМЕРНАЯ!”

[8] – Pólya T. (2007). Identitás az elbeszélésben. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

[9] – Benziman, Y. (2020). „Winning” the „battle” and „beating” the COVID-19 „enemy”: Leaders’ use of war frames to define the pandemic. Peace and Conflict: Journal of Peace Psychology, 26(3), 247-256.

[10] – Schäfer, S., Sopp, M., Schanz, C., Staginnus, M., Göritz, A., & Michael, T. (2020). Impact of COVID-19 on Public Mental Health and the Buffering Effect of a Sense of Coherence. Psychotherapy and Psychosomatics, 1-7. doi:10.1159/000510752 10

[11] – A megküzdési módok és az elhárító mechanizmusok közti különbség természetesen nem ennyire elvágólagos, és az irodalomban is vita tárgyát képzi, hogy gondolkodunk róluk. Ennek a tisztázása egy szakirodalmi összefoglalónak a feladata, ez viszont szétfeszítené jelen írás kereteit. A fenti munkadefiníció a következőre támaszkodik: Cramer, P. (1998). Coping and Defense Mechanisms: What’s the Difference? Journal of Personality, 66(6), 919–946. doi:10.1111/1467-6494.00037

[12] – Freud, A (1994). Az én és az elhárító mechanizmusok. Budapest: Animula Kiadó.

[13] – Loewenstein, R. M. (1967). Defensive Organization and Autonomous Ego Functions. Journal of the American Psychoanalytic Association, 15(4), 795-809. doi:10.1177/000306516701500404

[14] – Hamilton, N. G. (1996). A valóság mint viszonyulás. In Tárgykapcsolatelmélet a gyakorlatban (pp. 183–191). Budapest: Animula Kiadó.

[15] – Sibley, C. G., Greaves, L. M., Satherley, N., Wilson, M. S., Overall, N. C., Lee, C. H. J., Barlow, F. K. (2020). Effects of the COVID-19 pandemic and nationwide lockdown on trust, attitudes toward government, and well-being. American Psychologist, 75(5), 618-630. http://dx.doi.org/10.1037/amp0000662

[16] – Golec de Zavala, A., Bierwiaczonek, K., Baran, T., Keenan, O., & Hase, A. (2020). The COVID-19 pandemic, authoritarianism, and rejection of sexual dissenters in Poland. Psychology of Sexual Orientation and Gender Diversity. Advance online publication. http://dx.doi.org/10.1037/sgd0000446

[17] – Szabo, A., Ábel, K., & Boros, S. (2020). Attitudes toward COVID-19 and stress levels in Hungary: Effects of age, perceived health status, and gender. Psychological Trauma: Theory, Research, Practice, and Policy, 12(6), 572-575.

[18] – Fortuna, L. R., Tolou-Shams, M., Robles-Ramamurthy, B., & Porche, M. V. (2020). Inequity and the disproportionate impact of COVID-19 on communities of color in the United States: The need for a trauma-informed social justice response. Psychological Trauma: Theory, Research, Practice, and Policy, 12(5), 443-445.