Nem sokkal a Mérce rendszerkritikus kampányának indulása előtt mutatták be Bajomi-Lázár Péter A patrónusi-kliensi médiarendszer című tanulmánykötetét. A könyvet olvasva világossá válik hogy abban rendszerben, amelyben lapunk is létezik, csak a rendszer logikáján túllépve lehet túlélni.

Amikor alig több mint egy hónappal ezelőtt – és egyébként egy hónappal azt követően, hogy az utolsó régi indexes is kicsekkolt – a Fidesz-közeli Nézőponthoz köthető Médianéző Központ is azt állapította meg, hogy megszűnt a „balliberális médiatúlsúly”, akkor lehetett érezni, hogy nyugvópontra nem is, de valamifajta mérföldkőhöz bizonyosan eljutott a kormánypárti térfoglalás a hazai médiatérben. Pedig másfél évvel korábban évnyitó sajtótájékoztatóján még a miniszterelnök is baloldali sajtófölény miatt aggodalmaskodott, bár azzal a kitétellel tette ezt, hogy a jelenlegi tendencia szerint a „liberális hegemónia” azért lassan mégiscsak átadja helyét a konzervatív erőknek.

A mérleg nyelve a „médiatúlsúly” kérdésében persze messze nem az idén nagy vihart kavart Index-ügy volt, de ha már mindenképpen matematikai alapon akarnánk meghatározni a 2010 óta szisztematikus eróziónak kitett független média kiterjedését, legkésőbb a kormányközeli Közép-Európai Sajtó- és Médialapítvány (KESMA) 2018-as létrejötte óta az arányszámokkal sem kell nagyon bíbelődni: a Mérték Médiaelemző Műhely a KSEMA-ba összevont hálózat tagjainak 2017-es adatai alapján végzett, tavaly közzétett kalkulációja alapján akkor

a teljes Fidesz-közeli portfólió a hír- és közéleti szegmens 77,8 százalékát tette ki, ami nem sok nyitott kérdést hagy maga után a „kinek van több újságja” témában.

Sokan sokféleképpen írták már meg a töredékeit annak a nagy egész történetnek, hogy hogyan jutottunk el az elmúlt évtizedekben a fideszes médiahegemóniáig onnan, hogy a rendszerváltás során a hivatalos állami cenzúra alól felszabadult sajtó. Olyan sok kérdést megválaszolva, az elmúlt harminc év médiatörténetét egyetlen koherens rendszerbe helyezve azonban, mint Bajomi-Lázár Péter a múlt hónapban a Napvilág Kiadó gondozásában megjelent, A patrónusi-kliensi médiarendszer című tanulmánykötetben, még valószínűleg senki. A könyv a szerző elmúlt tíz év során különböző folyóiratokban megjelent kutatásait fogja össze, és keres választ arra a kérdésre, hogy miért és hol bicsaklott meg a hazai közéleti sajtó története, valamint milyen vezérelvek működtetik a mai, propaganda által dominált médiát.

Hogy jutottunk ide?

Amikor arra kerül a sor, hogy az elmúlt három évtized kardinálisnak tartott médiapolitikai kulcsmozzanatait vesézzük ki a közbeszédben – Csurka István sajtó-felfogásától Horn Gyula paktumain át az orbáni egészpályás letámadásig -, a különböző utólagos értelmezések gyakorta abból a normatív szemszögből törnek pálcát a döntéshozók felett, hogy a demokratikus alapértékekkel és a sajtószabadsággal összeegyeztethetetlen irányba terelték a médiát, illetve annak gazdasági-politikai-jogi környezetét. 

A hatalmat birtokló politikusok személyes felelősségét Bajomi sem vitatja könyvében, ám ennél sokkal nagyobb magyarázóerővel bíró, rendszerszintű keretet rajzol a magyar sajtó rendszerváltás utáni története köré.

Elolvasása után többek között az is világossá válik, hogy a sajtószabadság állapota nem azért – de legalábbis biztosan nem kizárólag azért – fordult válságosra, mert 2010-ben Orbán Viktor egy szép napon bal lábbal kelt fel, és dacból, büszkeségből, bosszúból vagy bármilyen egyéb megfontolásból elhatározta, hogy mostantól szakít az addigi kormányzati médiapolitikákkal.

Ahhoz, hogy megértsük a végkifejletet, azt a médialátképet, amely ma körülvesz minket, a könyvben összegyűjtött tanulmányok jóval régebbre visznek minket vissza az időben a második Orbán-kormánynál és a Fidesz első alkotmányozó többségénél. A könyv kiindulópontja az, hogy a rendszerváltás idején létrejött pártok (amelyek később hatalomra kerülve a médiapolitikát irányították) felülről szervezettek – a társadalomba gyengén beágyazottak – és erőforráshiányosak voltak, ezért bizonyos értelemben rá is voltak utalva arra, hogy amint lehetőségük adódik, megszállják az államot és vele az összes olyan intézményt, amely a médiarendszert szabályozni hivatott. Innentől fogva – megintcsak megjegyezve, hogy ettől még a politikai döntésekért természetesen súlyos felelősség terheli azok meghozóit – pedig tulajdonképpen bele volt kódolva a rendszerbe az, hogy a hatalmi arányok előbb-utóbb felborulnak, a média szabadsága (sőt tágabb értelemben a demokrácia maga) pedig eljut abba az állapotba, amelyben ma van.

Éppen ezért Bajomi is azokat az éveket jelöli meg a kegyelmi állapot idejeként, amelyek alatt a sajtó már megszabadult az államszocialista cenzúrától, de még nem lebegtek a feje felett valódi erővel bíró új állami szervek: a rendszerváltás nagyjából 1988-tól az 1990-es választásokig tartó időszakát. Ami ezután történt, az a könyvben részletezett kutatások alapján némi egyszerűsítéssel nem más volt, mint a pártok és kormánykoalíciók kezében kisebb vagy nagyobb mértékben koncentrálódó hatalom és a média szabadságának folytonos, 30 éven át tartó kiszorítósdija, amelynek a végén jelenleg épp előbbi áll nyerésre. 

Kelet-európai korbács és kalács

Bajomi elvégezte azt a munkát, amelynek konklúziója akár rövidre is zárhatna minden olyan vitát, ami arról szól, hogy ki csinált „jobb” vagy „méltányosabb” médiapolitikát Magyarországon. Egész egyszerűen azért, mert a tények azt mutatják, hogy a sajtószabadság pártszínektől függetlenül olyankor dugta elő a fejét rövidebb-hosszabb időszakokra az Orbán-adminisztráció 2010-es, máig tartó hosszú távú berendezkedése előtt, amikor egyrészt a kormány és ellenzéke közti, másrészt a kormányokon belüli hatalommegosztás, érdekellentétek és alkuk lehetővé tették azt, vagyis a médiarendszer a politikai rendszer tükörképévé vált, lemásolva annak változásait. A második Fidesz-KDNP-kormány idején kezdődő időszak abban különbözik az azt megelőző 20 évtől, hogy ezek a fékek eltűntek: sem párton kívül, sem párton belül nem maradt ellensúlya a totális térfoglalás politikájának.

Itt pedig fontos megemlíteni azt – ahogyan arra a könyv is rámutat, hogy – bár evidenciának tűnhet -, de ebből az ördögi körből nem csak mi, magyarok, hanem a posztszocialista országok közössége sem tud kilépni – nem véletlenül. Ez a régiós keret azért nagyon fontos tényező, mert a rendszerváltás politikai átmenetének módja az a történelmi közös nevező, amely miatt – az egyes országok saját történelmi fejlődésének nyilvánvaló különbségei mellett is – egy tőről fakad Szlovákia, Románia, Lengyelország vagy Szlovénia médiarendszereinek kiszipolyozása. Vagy ahogyan Bajomi is a rendkívül találó szakkifejezést használja: gyarmatosítása. 

A média felvásárlása, a médiatörvény átszabása, az állami hirdetések és a frekvenciakincs szelektív elosztása ugyanis nem más, mint a szó legszorosabb értelmében vett kizsákmányolás. A szerző is hangsúlyosan érvel amellett, hogy bár a politikáról a közvélekedés úgy tartja, hogy elsősorban saját ideológiájának terjesztése, az ellenfelek vélemények túlkiabálása az, ami miatt szüksége van a médiára (egyébként nem elhanyagolható érv ez sem), van még egy, legalább ilyen fontos szempont. Mégpedig az, hogy a média erőforrás, amely táplálja a pártok hátországát, hirdetési felületek, értékes bevételt termelő műsorpercek és zsíros állások sokasága, ezekkel az eszközökkel pedig rendszerszintű kontroll alatt lehet tartani egy komplett nómenklatúrát. 

Ennek az erőforrásnak a kiaknázása ugyanakkor nem vált volna lehetségessé előbb a külföldi, majd a hazai nagytőke közreműködése nélkül. Bár a könyv többet foglalkozik a politikai versengésből fakadó demokrácia-deficittel, a gazdasági szereplők helyét is pontosan kijelöli a régió médiarendszereiben. Hiába foglalták ugyanis törvénybe a sajtószabadságot Kelet-Európa-szerte a rendszerváltások idején, ha a politikai elitek nem sokkal később azoknak a befektetőknek az asszisztenciájával gyakoroltak hatást a sajtóra, akik az átmenetet kísérő sajtóprivatizáció kedvezményezettjei voltak. Később, a 2008-as gazdasági válságot követően ugyancsak szerep jutott az országot sorban itt hagyó multinacionális befeketetőcégeknek, akik könnyű pénzért játszották a különböző sajtótermékeket a kormánypártok közvetlen holdudvarának. 

A tanulmánykötet legfontosabb következtetése az, hogy a jelenlegi médiarendszerünk tulajdonképpen egy gyarmat, amelyet kizsákmányol a hatalom, és ahol a források elosztása jutalmazás-büntetés alapon történik. Ez a mechanizmus történelmi csapást mér nemcsak a média közintézményeire, de arra az eszményre is, amelyet a „jó” vagy legalábbis etikus jelzővel ellátott újságírásnak nevezhetnénk, mivel a rendszer az állam által dominált piacon a politikai lojalitást jutalmazza, a normatív értelemben vett szakmaiságot pedig bünteti. 

Hogy élünk túl a gyarmatokon?

Jogosan merül fel a kérdés: egy ilyen sivár perspektívával megvert környezetben, mint amilyet Bajom-Lázár Péter remek könyve lefest, mit lehet tenni, milyen ajánlatot tehetnek az olvasóknak az olyan, függetlennek megmaradt, az olvasók támogatásából fenntartott lapok, mint a Mérce? 

Először is: hazudnánk magunknak, ha azt állítanánk, hogy mi nem ugyanebben a médiarendszerben létezünk. A hatalomtól függetlenül ugyan, de ugyanazért a figyelemért versenyzünk, mint a piac többi szereplője, ugyanannak a médiatörvénynek a hatálya alatt, és politikai lapként nekünk is az itt zajló, végletesen polarizált politikához kell a saját viszonyunkat meghatároznunk. Bajomi könyve is kitér azonban arra, hogy a pártokat képviselő újságírással szemben a mi médiarendszerünkben különösen fontos az ügyeket és eszméket képviselő újságírás megkülönböztetése; az olyané – és ezt már mi tesszük hozzá -, amelyet a Mérce is végez nap mint nap. 

Ahhoz azonban, hogy ebben a szerepben önazonosak és következetesek maradjunk, kívül is kell tartanunk magunkat a klientelizmus logikáján, amely a hirdetéseken és a tulajdonosi szerkezeteken keresztül foglyul ejtette a hazai sajtó nagyobbik részét. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az olvasóinkra támaszkodva, függetlenségben, anyagi biztonságban, a magunk útján tovább haladva továbbra is szabad sziget legyünk a média gyarmatbirodalmában.