Az elmúlt évtizedek történettudományát jellemző kivonulási stratégiáinak vélhetően leáldozott. Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is. De ha valamire jó lehet a történelem, akkor arra biztosan, hogy ezúttal jobban felkészüljünk e kihívásra, mint azt előzőleg tettük.
Megtisztelő a Mérce felkérése, hogy a gyarmati emlékezetről és a népirtások emlékezetéről szóló sorozathoz hozzájáruljak, elsősorban azért, mert egyik kérdés sem tartozik szorosan kutatási területeim közé. Tudományos munkámban az etnicitás, nacionalizmus, nemzetállamépítés felől szoktam megérkezni a zsidóság elpusztításához. Ez a sajátos nézőpont határozza meg, hogy számomra melyik kontextualizáció a leginkább kézenfekvő.
Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az én holokausztom valójában csupán a történet egy kis része, és magától értetődő módon egy sokkal hosszabb távú folyamat, strukturális változás, a társadalmi különbségtétel modern, etnikai csoportokat teremtő története felől értelmeződik. Kovács Évához hasonlóan úgy gondolom, hogy bármelyik lehetséges kontextust az egyetlen értelmesnek beállítani meglehetősen értelmetlennek tűnik, hiszen az eltérő megközelítések mást és mást tárnak fel a múltból. Csupán azt érdemes szem előtt tartanunk, hogy mi az, amit másképp is láthatnánk, ha más kontextust és megközelítést választanánk.
A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat- és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.
A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.
A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:
- A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
- Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
- Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?
A sorozatban felkért szerzők cikkeit folyamatosan közöljük, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az [email protected] email-címen.
A kérdéseket most elsősorban a Black Lives Matter és a George Floyd meggyilkolása után kitört tüntetéseknek a társadalmi emlékezet bevett rezsimjére irányuló felforgató gesztusai hozták a felszínre. A holokauszt emlékezete elsősorban azért érdekes itt, mert a zsidóság elpusztításának emlékezetét kiemelve annak traumáját a morális rend paradox megalapozására is felhasználtuk. A népirtás lett a tabu, ami soha nem következhet el még egyszer, a benne megnyilvánuló figyelmeztetés, hogy mire képes az ember és ideológiája, és a végtelen gonosz tett fel- és beismerése, ismételt bekövetkezésének megakadályozása egyfajta demokratikus konszenzussá vált. A kolonializmus mint a globális egyenlőtlenségek struktúrájának kritikája, illetve oksági összefüggésbe hozása a holokauszttal, vagy a rabszolgaság és a strukturális rasszizmus közti összefüggés kiemelése az így előálló demokratikus társadalmi renddel egybefonódó emlékezetpolitikát érő újabb kihívás is egyben, hiszen ezzel a Holokauszt egyedisége minden szempontból megkérdőjeleződik, a globális világ strukturális egyenlőtlenségeit tekintve már semmilyen lényegi tekintetben nem különbözik a Holokauszt világától.
Akár szaktudományos, akár társadalmi hatásai felől nézem, elég világos, hogy az identitás, illetve a trauma mint az elismertetés alapja miért kelt feszültséget.
Történeti reprezentációink ugyanis elég pontosan le szokták képezni a társadalmi hierarchiákat, rangsorokat, erőviszonyokat, könnyen láttatnak és elrejtenek csoportokat a jobbágyságtól a nőkön át a nem fehérekig.
Az elismerésigény pedig jó okkal épít morális hivatkozásokra, hiszen a fennálló is ezt teszi, miközben persze éppen ezért nehéz kritizálni, vitatkozni vele, megkérdőjelezni: erkölcsi kötelességtől nem lehet csak úgy megszabadulni. Az 1840-es évek magyarországi zsidó emancipációs vitáiban is elhangzott, hogy a zsidók történetileg önzők, a közérdeket képtelenek szem előtt tartani, csak magánhasznot keresnek, ezzel a politikai közösség egységét is veszélyeztetik. Az ellenérvek közt viszont az szerepelt, hogy a zsidók szomorú állapota éppen az elnyomásuk, kirekesztésük következménye, egyenjogúsításuk ezért nem csak szükségszerű, de erkölcsi jobbulásuknak is feltétele.
Másfelől a történelem vonatkozásában is érvényesített jelenbeli elismerésigény, a mai csoportot a történelemben is megjelenítő új elbeszélés iránti igény – és itt részben vitatkozom Zombory Máté állításaival – egyáltalán nem újdonság. Sokkal inkább állandó kísérője a társadalmi és politikai változásoknak, nem függetlenül attól, hogy a politikai és identitásközösség domináns modern modellje, a nemzet is „történelembe íródott.” A parasztság története iránti igény vagy a népiségtörténet nem véletlenül esett egybe a népi mozgalom felívelésével, a munkásság történetének megírása nem véletlenül vált politikai programmá is, és az is ebből a logikából fakadt, hogy Magyarország nemzetiségeinek politikai értelemben egyébként sikertelen emancipációjának igényét is saját, lehetőleg a honfoglalás elé visszanyúló nemzeti történet támasztotta alá.
A társadalmi változásokat a történelem új reprezentációja szokta kísérni, ennyiben biztosan igaz, hogy a történelembe beleíródni jogot teremt és jogokat ad.
Már ezek a példák is sejtetik, hogy a jelenleg folyó értelmezési küzdelmek nem feltétlenül a történelemről szólnak, legalábbis nem a szaktörténészek által a történettudomány szabályai szerint megírt munkákról és az abból szintetizált szintén szaktudományos elbeszélések értelmében. Így aztán az is kérdéses, hogy bármiféle új történelmi megközelítés hatással lehetne rá. Ez részben abból a gyakran igen termékeny feszültségből fakad, ami az emlékezet mint társadalmi konstrukció, illetve a történetírás tudományos igényéből fakadó önértelmezése, igazságra benyújtott igénye és – elvi – episztemológiai önkorlátozása (nem ismerhetünk meg mindent a múltból a maga teljességében, óhatatlanul versengő értelmezésekkel kell beérnünk) között fennáll. De van itt más is.
Az elmúlt évtizedekben ugyanis az emlékezet rendje, az emlékezethelyek formája és értelme, és a köztereinken ránk maradt emlékjelekhez való viszony is jelentős mértékben változott.
Csupán néhányat említve: bevonódás, reflexivitás, csoport helyett az egyéni sors mint kulcsszavak, kiemelt helyett „láb alatti,” mindennapi elhelyezés, magasztos helyett visszafogott formanyelv iránti preferencia ezen új viszonynak a jellemzői. Emögött azonban nem csak tudatos törekvések vannak, hanem a köztéri szobrok és emléktáblák rezsimjéhez való érzelmi kötődés gyengülése, a szobrok varázserejének eltűnése.
Bár ez látszólag jó lehetőséget adna arra, amit sokan optimálisnak tartanánk, a szobrok átértelmezésére, átkeretezésére, kétértelműségük megjelenítésére, attól tartok, a szobordöntések és a szobrok átértelmezésének ideje nem ugyanakkor jön el és nem is ugyanaz az időbeliségük. A történészek általi átkeretezés alapvetően a múltról szól: annak az új, persze sokszor morálisan is elfogadhatóbbnak látott értelmezéséről. A szobordöntés viszont a jelen és a jelen igazságtalanságaival kapcsolatos elégedetlenség megjelenítése, értelme is a mai renddel való radikális szakítás kifejezése. Ez általánosan is jellemzi a szobordöntéseket, éppen ezért itt nem is a történelem a lényeges, hanem maga a performatív és közösségteremtő erő, amit a szobordöntés hordoz.
A látszat ellenére tehát a szobordöntés inkább a jelen és a múlt radikális szétválasztása, mint a jelen formálása egy új múltértelmezés révén. A múlt ez esetben sokkal inkább jelenbeli performatív aktusok hivatkozási pontja lesz és egyúttal egy egységes, totális, nem pedig a lehetséges elbeszéléseket egyszerre megjelenítő emlékezet forrása. Ez lényegét tekintve nem áll messze a nemzeti történelem közösséget létrehozó, a bizonytalanságokat, sokféleséget gyakran nehezen toleráló modelljétől. Óhatatlanul némileg paradox is, hiszen részben éppen ennek a nemzeti modellnek többek közt a történészek általi megkérdőjelezése (társadalmi nemek, nőtörténet, rabszolgaság, a már említett posztkoloniális értelmezéssel szorosan összefüggő globális történelem, migrációtörténet vagy akár a kisebbségtörténet) segített legitimálni más nagy elbeszéléseket és azok közösségi vonatkozási pontjait, amelyekre aztán ezek a performatív aktusok is épülnek.
Érthető, ha ez a szaktörténészeket sokszor elbizonytalanítja, vagy akár el is riasztja, és nem csupán azért, mert megrendíti a szerepfelfogásukat.
Magyarországon biztosan nem tekinthetünk el a 20. századi autoriter és totalitárius rendszerek hatásától sem, és ebből következően a szakma sokszor büszkén vállalt öndepolitizálásától, az objektivitás és távolságtartás néha kifejezetten reflektálatlan kultuszáról.
Az érzelmek, a politika, a történelemért vívott tényleges harc ezzel kétségtelenül nehezen összeegyeztethető. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy az elmúlt néhány évtized volt szakmánk számára kivételes, egyfajta kegyelmi állapot, és részben pont azért, mert a korszellem, a „történelem végének” eszméje könnyebbé tette ezt a fajta kivonulást is, a csoport helyett az egyén előtérbe kerülése pedig az emlékezet átalakulását, átalakítását.
A történetírás ezen „optimális állapota” azonban nem feltétlenül a tudomány önértékéből és logikájából következett, pontosabban nem feltétlenül a történettudomány mint társadalmi funkcióval bíró diszciplína társadalmi logikájából. A történetírás története legalábbis ezt sugallja. Az elismerés történetpolitikájának visszatérése kétségtelenül kihívás és nem veszélytelen, ezt már tudjuk a múltból, és erre utalnak a jelenlegi folyamatok is. De ha valamire jó lehet a történelem, akkor arra biztosan, hogy ezúttal jobban felkészüljünk e kihívásra, mint azt előzőleg tettük.
