Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kormány úgy akarta folytatni az oktatást a járvány alatt, mintha mi sem történt volna – és ennek sok gyerek látta a kárát

Március 13-án, pénteken jelentette be Orbán Viktor: hétfőtől digitális oktatás lép érvénybe a koronavírus-járvány miatt. A hír mindenkit felkészületlenül ért, amin az sem segített sokat, hogy mindössze egy hétvége maradt az átállásra.

A kormányzat ennek ellenére indokolatlanul pozitívan állt a dologhoz:

„Tisztában vagyunk vele, hogy az új munkarend komoly kihívás mindannyiunk számára. Próbáljunk rá úgy tekinteni, mint a magyar oktatást ért legnagyobb innovációs lehetőségre!”

– biztatta a pedagógusokat az Oktatási Hivatal sebtiben összeállított módszertani ajánlásában. Maruzsa Zoltán oktatási államtitkár néhány nappal a „digitális átállás” bevezetése után pedig azt mondta:

„Ez egyelőre nem egy reprezentatív felmérés, visszajelzés az ügyről, de azt tapasztaljuk, hogy boldogság van szerte a rendszerben. Akikkel beszélünk, akiket kérdezünk, azt mondják, hogy a kollégák felzárkóztak a feladathoz.”

Az elmúlt három hónapban rengeteg tapasztalattal gazdagodtak az oktatás szereplői. Annak ellenére, hogy még az eddiginél is égetőbbé váltak bizonyos problémák, óriási összefogásnak lehettünk szemtanúi a pedagógus társadalom részéről. Bár a kormány igyekszik a saját sikereként elkönyvelni, hogy nem omlott össze az oktatási rendszer, pontosan tudható, hogy az oktatásirányításnak nem sok köze volt a dolgok alakulásához.

Hogy pontosan mi minden történt az elmúlt hónapokban és mekkora volt a boldogság valójában, arról az oktatásban jártas civil és szakmai szervezetek képviselői számoltak be hétfő délután egy online beszélgetés keretein belül. Az eseményre meghívták Hajnal Gabriella oktatásért felelős helyettes államtitkárt, és Horváth Ádámot, a kormány által fenntartott Digitális Pedagógiai Módszertani Központ vezetőjét is, de egyikük sem jelent meg.

Bár a digitális oktatáshoz egészen más szemléletre, módszerekre és tananyagra van szükség, mint a tantermi órákhoz, a beszélgetés résztvevői szerint az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy – mindezek hiányában – a pedagógusok jelentős része a már megszokott módon igyekezett átadni az offline tananyagot a diákoknak, segítségre pedig egyáltalán nem számíthattak, hiszen az állam és a fenntartók kivonultak az oktatásból.

Egyrészt be kellett volna látni, hogy a világjárvánnyal átértékelődtek a prioritások, elsősorban mindenki számára az egészsége volt a legfontosabb, ezért az oktatás szereplőinek támogatásra és tehermentesítésre lett volna szükségük.

Az adminisztratív terhet jelentő feladatok mellett fel kellett volna függeszteni minden rendszerszintű átalakítást, így például a NAT bevezetését és a szakképzés átalakítását is.

Hangsúlyozni kellett volna, hogy a pedagógusok elsődleges feladata ebben a helyzetben a diákok érzelmi és mentális támogatása, a tanulásnak pedig az a feladata, hogy a normalitást hozza vissza az életükbe, nyújtson biztonságot, legyen örömteli tevékenység. Emellett fel kellett volna mérni a családok, szülők lehetőségeit, kapacitásait, meg kellett volna oldani, hogy minden gyereknek legyen megfelelő eszköze és felügyelete otthon.

Fel kellett volna venni a kapcsolatot a szakmai és civil szervezetekkel, a náluk felhalmozott tudást közössé téve, (nem kötelező) ajánlásokat is tehettek volna a pedagógusoknak, segédanyagokat adhattak volna ki, illetve minden egyes szereplő folyamatos visszajelzését is kérni kellett volna ebben a három hónapban a digitális oktatás megvalósulásáról.

Ezzel szemben „Maruzsa Zoltán oktatási államtitkár azt közvetítette, hogy a tanmenetben előírtakat kíméletlenül tessék végrehajtani, a virtualitásba tessék átpakolni az offline oktatásnak minden egyes szegmensét, tehát szó sincs digitális tanulásról… vagy Maruzsa Zoltánnak nincs fogalma arról, hogy ez micsoda” – mondta Ercse Kriszta, a Civil Közoktatási Platform szóvivője. Szerinte ha volt bármi, ami valóban a digitális oktatásra emlékeztetett, annak valójában a pedagógusok, szülők és a diáktársadalom nagyon széles körű összefogása volt az oka, és ami siker volt, az a kormány eddigi teljesítménye ellenére történt.

Az esélyegyenlőség több szempontból is problémásnak bizonyult: egyrészt már a 2016-os PISA-teszt is megmutatta, hogy nagy hiányosságok tapasztalhatók a magyar diákok digitális kompetenciái terén.

Másrészt minden ötödik közoktatásban résztvevő gyerek digitális szegénységben él Magyarországon, vagyis az interneten keresztül vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen érhető el.

Emellett a sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekek is nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Bár a kormány által kidolgozott Digitális Oktatási Stratégia szerint az alkalmazott eszközrendszernek elvileg támogatnia kellene a fogyatékossággal élőket a felzárkóztatásban, az esélyegyenlőség megteremtésében, Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezete alelnöke szerint a fogyatékossággal élők voltak az átállás legnagyobb elszenvedői, mivel a gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok számára semmilyen (vagy csak nagyon minimális) digitális tananyag állt rendelkezésére.

Az SNI-s gyerekek helyzete azért is különösen nehéz a digitális oktatásban, mert számukra nemcsak a tanulást támogató eszközök szükségesek, hanem különösen fontos a szakemberek személyes jelenléte is (pl. gyógypedagógusok, logopédusok, konduktorok stb.) A Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület online felméréssel vizsgálta a kialakult helyzetet, ennek eredményeit ismertetve Baski Márti projektvezető arról beszélt többek közt, hogy az eszközhiány mellett sokan az utazó gyógypedagógia szakszolgálat szüneteltetése miatt estek ki az oktatásból. Csupán a válaszadók 59%-ával lépett naponta kapcsolatba pedagógus vagy gyógypedagógus, de nagy részük így is csak papír alapon, írásos formában részesült oktatásban a digitális oktatás három hónapja alatt.

Emiatt a tanítás feladata sok esetben a szülőkre hárult, ami esetükben egész napos feladatot jelentett, ez pedig befolyásolta a munkavégzésüket is. Ők azonban – bármilyen igyekezet ellenére – nem rendelkeznek azzal a szakmai kompetenciával, ami a gyermekük tanulását, fejlesztését a lehető legjobban támogatja, sokan úgy érezték, hogy az elmúlt három hónap csak szinten tartásra volt elég. Hatalmas kihívás volt emellett a segédeszközök beszerzése és a gyerekek szakszerű mozgatása. Utóbbi jórészt elmaradt, ami nagy lemaradást jelenthet a gyerekek fejlődésében: volt olyan gyerek például, akivel március óta nem foglalkozott szakember, így gyakrabban esik el, és már nem tud olyan stabilan mozogni, mint korábban.

Kegye Adél ügyvéd, a Rosa Parks Alapítvány munkatársa a hátrányos helyzetű gyerekekkel kapcsolatban azt mondta, felmérésük egyik legfontosabb megállapítása, hogy a roma többségű iskolákban hatalmas volt a lemorzsolódás. Elmondta továbbá, hogy az ország szegény területein az eszközhiányon túl az is fontos tényező volt, hogy a gyerekek nem rendelkeztek az önálló tanuláshoz szükséges kompetenciáikkal és térrel. A szobák sok esetben zsúfoltak, nincsenek megfelelő bútorok a tanuláshoz, és ha van is okostelefon a családban, nem tudja egyszerre több gyerek használni – nem is beszélve arról, hogy  ezek az eszközök nagyrészt alkalmatlanok a tényleges tanulásra. Szerinte fontos azt is hangsúlyozni, hogy a szülők digitális kompetenciái sem megfelelőek ahhoz, hogy tudják segíteni a gyerekeket.

A mentális teher, az egzisztenciális válság, az összezártság a családon belüli konfliktusokat is nagyon felerősítette, és ehhez adódott hozzá, hogy a gyerekek jelentős része szinte teljesen elveszítette a kapcsolatot az iskolával, így a tanulás iránti motivációját is.

Nem lehet előre látni, hogy mekkora lesz ezeknek a gyerekeknek a lemaradása, ki fogja azt felmérni, és ki fogja őket kompenzálni érte. Önálló tanulásra való nevelés, fejlett szövegértéssel kapcsolatos kompetenciák és innovatív módszerek nélkül nem lehet egy hasonló helyzetben működőképesen haladni – legyen szó akár hátrányos helyzetű, akár rendezett családi háttérrel rendelkező gyerekekről.

Dr. Jász Krisztina szociológus, az Esély Labor Egyesület szakpolitikai munkatársa a 2020-as országjelentés, és a Gyerekesély Egyesület gyermekszegénységi adataira emlékeztetett:

1,7 millió gyerek él Magyarországon, közülük 125 ezer mélyszegénységben és kb. 450 ezer gyerek súlyosan deprivált.

Magyarország 7 régiójából négy (Észak-Alföld, Észak-Magyarország, Dél-Alföld és Dél-Dunántúl) úgynevezett válságrégió. Egymillió ember él ezeken a területeken, a gyerekek fele szegény. Becslések szerint a roma gyerekek 15%-a, a nem roma gyerekek 7%-a éhezik.

Azt is hangsúlyozta: a koronavírus-válságban nyilvánosságra hozott friss foglalkoztatási és rendkívül kedvezőtlen béradatok alapján várhatóan meg fog ugrani a szegények aránya, ami nagyon súlyosan fogja érinteni a gyerekeket. Magyarország ugyanis azon országok egyike az EU-ban, ahol a gyerekek társadalmi, gazdasági háttere leginkább befolyásolja az oktatásban elért eredményeiket.

Ercse Kriszta szerint a tapasztalatok minden tanulói és minden társadalmi csoportban nagyon hasonlóak voltak. Ez pedig rámutat: nem a tanulócsoportokkal van a baj, hanem az oktatási rendszerrel – nem lett volna elvárható egy gyerektől sem a készségszintű, problémamentes digitális munkavégzés, ugyanis az, hogy a mai gyerekek rengeteg online platformon vannak jelen, még nem jelenti azt, hogy jól is tudnak online dolgozni, együttműködni.

Emellett – digitális kompetenciák hiányában – a pedagógusok egy jelentős része sem hatékony módszereket alkalmazott: voltak, akik az offline tananyagot változtatás nélkül próbálták digitális csatornákon eljuttatni a diákokhoz, és voltak, akik csak kiadták a feladatokat, a megtanítás folyamatát pedig a szülőkre bízták, ami elfogadhatatlan.

Szerinte a koronavírus megmutatta: fontos lenne, hogy a tanárok képesek legyenek a differenciált oktatásra. Minden egyes gyereket külön meg kellett volna vizsgálni lelkiállapot, eszközelérés és egyéb szempontok alapján, és feljegyezni az eltérő tanulási képességeiket az oktatás módszereinek kialakításához.

Ha a gyerek a digitális oktatás ideje alatt tanulási problémás volt, nem vett részt az órán vagy nem adott be egy feladatot, akkor a hibás maga a tanuló vagy a szülő volt.

„Jó, ha tudjuk, hogy a normál életben, a pandémián kívül az SNI-s és a hátrányos helyzetű gyerekekkel pontosan ugyanez történik, minden áldott nap. A pedagógus tanulási kudarcáért a gyerek és a család vannak felelőssé téve.„

– mondta Ercse Kriszta, aki szerint ha valamit ennek a három hónapnak az alapján be kell látnunk, az az, hogy az oktatási rendszerünk diszfunkcionális és árt a gyerekeknek, ezért újra kell gondolni.

Dr. Jász Krisztina szerint egy esetleges második hullámra készülve pandémiás tervekre van szükség. Hangsúlyozta: most szerencsénk volt, nem ütötte fel a szegregátumokban a fejét a vírus. Szerinte a védekezésben a helyi civilek által nyújtott segítség (és nem ellenségként kezelésük) kulcsfontosságú – szervezeteikkel ők most is életeket mentettek, ellátták adományokkal az éhezőket és digitális eszközöket biztosítottak sok száz gyereknek.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, muszáj definiálni, mi az a digitális oktatás, és mi az, ami elvárható e címen az oktatás szereplőitől. Ehhez nélkülözhetetlen egyrészt az eszközigény felmérése, másrészt a szülők digitális kompetenciájának felmérése, hiszen a velük való kommunikáció is rendkívül fontos. Emellett olyan platformra van szükség, amihez a hátrányos helyzetű családok is hozzá tudnak férni.

Ercse Kriszta szerint a pedagógiai kultúra gyökeres átalakítását is napirendre kell venni, illetve a totális központosítás felszámolására van szükség. Mivel teljesen eltérőek lehetnek az adott területen lévő iskolák készségei, feltételei, a helyi családok és diákok helyzete, Ercse szerint a pandémiás krízistervekről érdemes lokálisan gondolkodni, ezeken a terveken a területi eltérések miatt az iskoláknak, szülőknek és pedagógusoknak helyben, közösen kell dolgozniuk.

Totyik Tamás ugyanakkor hozzátette: a pedagógus társadalom alkalmatlan arra, hogy egyedül oldja meg az oktatásra rárakódó összes szociális problémát.

A járványügyi helyzetben szerinte különösen fontos lenne, hogy a szociális ellátórendszer, az egészségügy és az oktatás együtt tudjon dolgozni.

A teljes beszélgetés itt megtekinthető:

Címlapkép: MTI/Komka Péter