Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hamis igazságok – történelemszemlélet egy neoliberális világban

A NER által támogatott történelemszemlélet – melynek legfontosabb elemei a Horthy Miklós iránti rajongás, a két világháború közötti időszak iránt kifejezett romantikus nosztalgia, a városépítészeti grandiozitás és historizálás – egy önmagának alapjaiban ellentmondó rendszer, mely csakis a történelem meghamisításával tud létrejönni. Miért épít Orbán kultuszt Horthy Miklós emléke köré? Mi a társadalmi hatása a történelemhamisításnak? És mindennek mi köze a Fidesz társadalomról alkotott általános szemléletéhez?

A Fidesz kultúrpolitikusai és történészei által létrehozott alternatív valóságban a magyar nép egy etnikailag homogén, keresztény közösség, melyet felment a történelmi felelősségvállalás kötelezettsége alól a tény, hogy szabadságharcait leverték, országrészeit elcsatolták. Az elnyomott, megsanyargatott magyar nép toposza természetesen nem a Fidesz találmánya, hanem létezett már az 1800-as évek szabadságharcai idejében kialakult romantikus patriotizmus idejében, viszont

a Fidesz ellentmondásos történelmi szemléletében a romantikus nemzeti mítoszok célja és funkciója, hogy kipolírozzák azokat a pillanatokat a történelemből, amelyek a mostani rendszer hitelességét megkérdőjeleznék.

Ugyanakkor a jelenlegi politikai rezsimnek nem csak egy irányba kell szolgálatot tennie: a magyarság konzervatív, keresztény történetének egyedüli legitim narratívájaként való bemutatása mellett ezt a szemléletet össze kell illeszteni az uralkodó, globális, az egyéni érdeket a társadalmi-közösségi érdek fölé helyező neoliberális kultúrával is, mely integrális része a Fidesz politikájának.

Erre kiváló példa a Magyar Nemzeti Múzeum reprezentatív épületében 2019 decemberében megnyílt „Magyar Világ 1938-1940” címet viselő időszakos kiállítás. A tárlat célja, hogy bemutassa az 1938 és 1940 közötti, „boldog békeéveknek” nevezett időszakot. A kiállítás arra a -hamis – történeti álláspontra épül, hogy a békés, fejlődésben lévő, keresztény Magyarország „idegen megszálló erők” áldozatává vált az első világháborút követően, és áldozatként sodródott a második világháborúba Németország szövetségeseként.

A kiállítás azt a széles szakmai körben elfogadott állítást használja a felelősség elhárítására, hogy a háborúval járó kollektív trauma váltotta ki az 1919-es Tanácsköztársaság hatalomátvételét, és ugyanígy a trianoni békeszerződés „visszacsinálásának” reményében juthatott el oda az ország, hogy 1944. március 19-én a német csapatok bevonultak.

A kiállítás első falszövegében az áll, hogy

„a[z első világháború] által felszínre hozott problémákra nem egy esetben csak olyan eszmék tudtak (hamis) választ adni, melyek teljesen megkérdőjelezték a társadalmi rétegződésről, a tulajdonviszonyokról és Isten létezéséről az elmúlt, közel két évezred alatt kialakuló európai, keresztény fogalmakat.”

Ez az állítás nem sugall mást, mint hogy az első világháborút egy olyan társadalmi struktúra előzte meg, amely két évezreden át az európai kereszténységbe maradéktalanul és fokozatosan illeszkedett bele, annak társadalmi rétegződése megingathatatlan volt és az azt követő eszmékkel totális ellentétben állt, és hogy a kiábrándult társadalom, mint homogén közösség, egyetlen emberként került az európai ideológiai harcok viharába. Ezzel a kijelentéssel a kiállítás egyszerre „feledkezik meg” azokról a társadalmi rétegekről, amelyeket nem a békeévek stabilitása jellemzett, hanem épp a következő világháborút megelőző üldöztetés, a meghurcolástól való félelem, gazdasági kiszolgáltatottság és nyomor, az elcsatolt területeken felmerülő gazdasági, etnikai, és személyes élettérben fellépő válság.

A kiállítás a húszas-harmincas éveket szinte kizárólag a gazdasági fellendülés, társadalmi mobilitás, kulturális virágzás, illetve a keresztény szellem kiteljesedésének fogalmain keresztül vizsgálja, ami, mivel eltagadja az időszakot ugyancsak jellemző szenvedést, nyomort, kiszolgáltatottságot, a szemérmetlen történelemhamisítás formája. A kiállításról legutóbb a Mércén jelent meg kritikai összefoglaló.

A Fidesz történelemhamisítása nem öncélú tevékenység. Nem kizárólag rossz minőségű tudományos munkáról van szó, de nem is csupán ideológiai alapokon nyugvó szakmai elfogultságról. Nem a dolgok félreértése az, amikor Szakály Sándor, a Veritas Intézet vezetője azt mondja, hogy „a Magyarországról kialakított képpel ellentétben az itteni zsidóságot igazán attól kezdve érte jelentős veszteség, amikor a német haderő bevonult Magyarországra”; hanem a numerus clausus (1920), az első (1938), második (1939), harmadik (1941) zsidótörvény, a kamenyec-podolszkiji és a délvidéki mészárlás (1941 és 1942), a romák szisztematikus jogfosztása a Horthy korszak alatt és a romarazziák kitörlése a történelemből.

Szakály Sándor és Schmidt Mária esküdnek arra, hogy Magyarország a német csapatok erőszakos bevonulásával 1944. március 19-én belekényszerült abba a helyzetbe, hogy saját állampolgárait deportálnia kelljen, és történészi munkájukat feltették a hamis tények ismétlése mellett arra is, hogy Horthy Miklós nevéről lemossák a gyalázatot, amit (számukra ellentmondásos módon) a kormányzó emlékezete épp a Magyar Világ kiállítás által bemutatott „békeévek” alatt és a közvetlenül azután elkövetett bűnökkel érdemelt ki.

A kifogások, melyeket Szakály és Schmidt is ismételnek, miszerint nem érte a zsidókat akkora jogfosztás, mint amiről sokan beszélnek (vagy, hogy a kamenyec-podolszkiji mészárlás csupán „idegenrendészeti eljárás volt”), mert nem a magyar jogrendszer, hanem a világpolitika határozott a magyar zsidók sorsáról; vagy hogy Horthy Miklós felelőssége kormányzóként nem jelentős, hiszen a Harmadik Birodalommal állt szemben—

ez mind valójában nem a keresztény-konzervatív gondolkozás, hanem a Fidesz neoliberális gondolkozásának jelvényei.

A Fidesz azt a politikai és gazdasági hozzáállást terjeszti ki a történelemre, amivel a jelenidőben is kezeli állampolgárait. Azt a liberális értékrendet érvényesíti a századforduló utáni radikalizáció elszenvedőire és az iparosodás veszteseire, amit jelenidőben a nőkkel is az Isztambuli Egyezménnyel kapcsolatban: a cél az, hogy az elkövetők ne kerülhessenek megnevezésre a (a pszeudo-keresztény, patriarchális, nőellenes) társadalmi rend fenntartása érdekében, ahol arra hivatkoznak, hogy márpedig a jogrendszer bünteti a párkapcsolati erőszakot, csak épp nem tesznek semmit annak érvényesítéséért arra hivatkozva, hogy bíznak az egyéni felelősségben.

Az állami gondoskodás (segélyrendszer, kiterjedt közoktatás, közegészségügy, stb.) szembeállítása az egyéni felelősséggel a huszadik században kiforró, majd a 80-as évek thatcheri Angliájában kipróbált, és közben a világot meghódító neoliberális értékrend sarokköve. A neoliberális gazdasági rendszerben a beígért társadalmi mobilitás mozgatórugója az egyének közötti verseny; az állam feladata pedig szociális (tehát a jóléti társadalomhoz szükséges) kérdésekben háttérbe vonulni, és engedni, hogy a szabad piac azokat a társadalmi elemeket tartsa fenn, legyenek azok emberi vagy gazdasági elemek, melyek megfelelnek a piac profitigényének. A neoliberális rendszer kulcseleme az a liberális elképzelés, hogy a szabad piac igazságosan jutalmazza a gazdaságilag ígéretes elemeket, ezzel motiválva a társadalom egészét a profitábilissá válásra.

Ettől fogva a neoliberális gazdasági modell túlmegy annak gazdasági dimenzióján, és a globális társadalmat mélyen átszövő szociális, kulturális rendszer alapjává válik, amiben az egyéni szabadságot nem a jogállam, hanem a magántőke biztosítja (vagy épp csorbítja).

A neoliberális rendszer afféle igazság-rendszer is (regime of truth), mely a saját legitimálására fogad el és gyárt új igazságokat. A rendszer-legitimáló igazságok gyártása, illetve a történelmi spekuláció és torzítás persze nem a neoliberális rendszer sajátja — ilyen volt a sztálini diktatúra által létrehozott igazság-rendszer is, mely a 30-as évek kirakatpereitől átívelte a konszolidáció időszakát is. Erre két ismert példa a csernobili katasztrófa mértékéért felelős ténytagadó hozzáállás (kiolvasható Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című kötetéből), vagy A tanú című kultikus film alapjául szolgáló történelmi szituáció, melyben az igazság nem egyezik az objektív tényekkel.

Jelenidőben ilyen igazság az, hogy „Magyarország jobban teljesít”, vagy a hetekkel előre pontosan megjósolt május 3-i vírustetőzés. Erre a történelem- és tényhamisító tendenciára figyelmeztetett Ranschburg Jenő 2013-ban egy rádióbeszélgetésben azzal a felkiáltással, hogy Orbán világában „jaj a tényeknek”. Ugyanez a tendencia virágzik a trumpi Egyesült Államokban is.

A post-truth (igazságon túli) időre jellemző „hagyományos” tény- és történelemhamisításon túlmutat azonban a NER rendszerében működő igazság-rendszer. Csak a neoliberális gazdasági és kulturális világrendszerben értelmezhető az a kijelentés, hogy a Magyarságkutató Intézet által békeéveknek titulált években az ember akkor is lehetett mérnök — ha eléggé akarta —, ha rákosrendezői munkáscsaládba született. Ilyen „igazság” az, hogy Kun Béláék Tanácsköztársasága csupán hamis válasz volt a háborúra, és egyébként ne lett volna a társadalomban meghúzódó legitimitása a húszas-harmincas évekre jellemző grófi-arisztokrata fényűzés és a munkásréteg szembenállásának. Ugyanilyen „igazság” az is, hogy a Horthy Miklós nevével fémjelzett történelmi időszakot a kisebb, külső nagyhatalmi nyomásra reagáló jogcsorbulásokon kívül a fellendülés, a kulturális virágzás és keresztény öntudat jellemezte volna. Hogy a bűnözés nem a szegénységgel és nyomorral állt összefüggésben, hanem a bűnelkövető egyéni szándékaival és származásával.

Csak azzal a világszemlélettel hiheti el az ember a Magyar Világ kiállítás önkényes megállapításait, ha maga is az egyének közötti gazdasági és személyes versenyt tartja a társadalom természetes mozgatórugójának. Ugyanígy, csak akkor nem merül fel a kérdés, hogy mit csinált Horthy az állampolgárainak meggyilkolása alatt, ha az ember meg van arról győződve, hogy az állam háborús viszonyok között felmenthető a felelősségvállalás alól. Így a NER nacionalista történelemszemléletét nem csupán az autoriter/diktatórikus rendszereket jellemző hamisítási tendencia határozza meg, hanem az uralkodó neoliberális világrendszer is—mely mellett Orbán konzekvensen kiáll jelen- és múltidőben is.

A munkaalapú társadalom toposza a neoliberális rendszer sarokköve: annak az elképzelésnek a romantizált változata, hogy ha az ember eléggé dolgozik, akkor eléri a siker; hogy ha eléggé akarja, lehet milliomos; és legfőképp, hogy nem az állam feladata biztosítani a létminimumhoz szükséges feltételeket az állampolgárok számára.

Orbánék rasszista meritokráciája (melyben az embert csak az elért eredményei és nem a társadalmi helyzete határozzák meg) a gyöngyöspatai perben rajzolódott ki legutoljára, de átíveli a NER által diktált szegregációra építő közoktatási helyzetet is. Ebben a rendszerben a cigány gyerekeknek nem jár ugyanaz az oktatás, mint a fehér gyerekeknek – és ugyanez az elv érvényesül a múltbéli Magyarországra is, ami Horthy alatt is „jobban teljesített”, és ahol a zsidó, cigány, sváb, román kisebbségek sorsa az állami háttérbe vonulás elve mentén az egyéni felelősség kérdéskörébe tartozik. Így a társadalmi szembenézés, a történelmi felelősségtudat kialakulása is elmarad.

Orbán Viktor személyes vonzódása Horthy Miklós személyéhez, a második világháborút megelőző állítólagos békeévekhez, a századfordulót követő nemzeties-historizáló társadalomhoz, a Várpalota előző, historizáló eklektikus stílusához, a Pénzügyminisztérium neobarokk homlokzatához, a Kossuth téren felhúzott soha-nem-létező palotához, az irredentista nyelvezethez: mindez egyszerre hozza el Orbánnak azt a kitüntetett társadalmi helyet (szimbolikusan és fizikai valójában is), amit csak a nemesek, a grófok és királyok élvezhettek a monarchia idején és után. És elhozza a neoliberális álmot, amiben a jelenlegi rendszer a történelem szükségszerű, elkerülhetetlen következménye, vagyis annak tökéletes kiteljesedése.

A NER történelemszemlélete nem kizárólag egy szakmai buktató, mélypont, vagy baki, hanem az uralkodó neoliberális gazdasági és kulturális iránynak a történelemre való tudatos kiterjesztése. Magyarország történelmének vizsgálata nem az ismeretlen elemek felszínre hozásáról szól, vagy arról, hogy hangot adhassunk azoknak a szereplőknek, akiknek az eddigi történelemkutatás során nem jutott elég, hanem arról, hogy a jelen idejű rendszert legitimálja.

Orbánnak Horthy Miklós nem csupán személyes hős, hanem a saját uralmának történetéhez szolgáló előszó, melyben nincs helye mindannak a gazdasági, társadalmi, morális leépülésnek, amely mind Horthy, mind Orbán rendszerét átitatta, és amiben a legkiszolgáltatottabb rétegek sérültek leginkább.

Kiemelt kép: MTI/Illyés Tibor