Dicséretes elégtelen: így vizsgázott a kormány a nőket érő erőszak elleni fellépésből

I. Dicséretes

Ugye nem gondoltuk volna? Az Isztambuli Egyezmény a hosszú távú stratégiát előíró országgyűlési határozatban? Kormányzati kezdeményezésekben?

Ez a cikk a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen sorozat része. A 16 akciónapot november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (az emberi jogok világnapja) között rendezik meg világszerte, célja, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak jelenségére. Ebben a 16 napban a Mércén is mindennap megjelenik egy-egy cikk, ami tematizálja a nők strukturális elnyomását, a nők elleni erőszak jelenségét, annak társadalmi hátterét, illetve a nők helyzetét Magyarországon.

A 16 Akciónap idei eseményei, programjai itt találhatóak.

2015-ben országgyűlési határozat született az úgynevezett kapcsolati erőszak elleni hatékony fellépést elősegítő nemzeti stratégiáról. A határozat preambuluma – hűen követve az Isztambuli Egyezmény preambulumában foglaltakat – részletesen kifejti, hogy a kapcsolati erőszak bűncselekmény, nem magánügy, hogy bár férfiak is válhatnak áldozattá, de alapvetően a nőket és a gyermekeket érinti, hogy a szemtanú gyermek is áldozat, s hogy a kapcsolati erőszak nem merül ki a fizikai erőszakban, annál sokkalta tágabb jelenség. (Jó, azt azért nem olvashatjuk itt, hogy a nők elleni erőszak – minthogy a nők és a férfiak közötti hatalmi egyenlőtlenség következménye s egyben fenntartója – elsősorban politikai és nem pszichológiai kérdés: de ne legyünk telhetetlenek.)

A határozat felsorolja azokat a nemzetközi egyezményeket és ajánlásokat, amelyekre épít: s ezek között ott találjuk a nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló ENSZ egyezményt (CEDAW) és íme: az Európa Tanács a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szóló egyezményét, közkeletű nevén az Isztambuli Egyezményt is.

Magyarország 2014-ben csatlakozott az Isztambuli Egyezményhez, vagyis aláírta azt, és ez, bár nem azonos az Egyezmény ratifikálásával (a vita erről folyik, nem pedig az aláírásról), annyit azonban feltétlenül jelent, hogy a csatlakozott ország vállalja, hogy nem fog az Egyezmény előírásaival és szellemével ellentétesen cselekedni.

Az országgyűlési határozat kijelöli a kormány feladatát: lépjen fel határozottan a kapcsolati erőszak ellen, s ehhez biztosítsa a szükséges humán és pénzügyi forrásokat (a „mindenkori költségvetési lehetőségek figyelembevételével”).

És a kormány valóban hozzá is fog, hogy ellássa feladatát. Az Európai Unió által finanszírozott Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program (EFOP), illetve Versenyképes Közép-Magyarország Operatív Program (VEKOP) keretében pályázati és kiemelt programokat hirdet a kapcsolati erőszak, valamint az emberkereskedelem áldozatait ellátó „krízisközpontokat, illetve átmeneti szállást fenntartó állami, egyházi és civil szervezetek jelenlegi kapacitásainak és félutas ház állományának bővítése, valamint új szolgáltatási formaként, kríziskezelő ambulanciák létrehozása érdekében”.

Miről is van szó?

Magyarországon a nők elleni erőszak – ezen belül a családon belüli vagy párkapcsolati erőszak – megelőzése, az áldozatok ellátása, rehabilitációja meglehetősen alacsony színvonalú, alig-alig létezik. Vannak persze úgynevezett „anyaotthonok”, családok átmeneti otthonai, egy állítólag titkos védett ház is van valahol, de hogy ezek milyen jogszabályok, milyen protokollok alapján üzemelnek, pontosan kit, milyen jogon látnak el, az ellátó szakemberek milyen szakmai és milyen színvonalú képzést kaptak: mindez elég zavaros.

A bántalmazás miatt gyerekeikkel együtt otthonukból menekülni kényszerülő nők a gyermekvédelmi törvényben szabályozott „családok átmeneti otthonaiban” kaphatnak szállást, ellátást. Néhány helyen, ma még elvétve, a drogrehabilitációból és a hajléktalan-ellátásból már ismert úgynevezett „félutas házakat” is működtetnek: ezek az átmeneti otthonból már kilépő, de önálló lakást fenntartani még nem képes családokat segítik.

Maguk az otthonok más és más problémára szakosodhatnak – egy részükben fiatal „leányanyákat” fogadnak, másutt bántalmazott nőket és gyerekeiket, megint más otthonokban bármi miatt otthontalanná vált egész családokat (tehát férfiakat is) – és néhány éve a gyermek nélkül menekülő bántalmazott nők számára is nyújthatnak ideiglenesen (pár hétre) menedéket.

Vannak otthonok, amelyek fogadnak prostitúcióból menekülő nőket, államigondozott terhes kismamákat, bántalmazott anyákat több gyerekkel, adósság miatt otthontalanná vált egész családokat – ilyenkor sokszor az sincs tisztázva, hogy van-e bántalmazás a háttérben. Ezt az ellátási formát jelenleg még mindig a gyermekvédelmi törvény alapozza meg, aminek egyik fő célkitűzése (legalábbis elvben), hogy gyermeket a szülők anyagi, lakhatási gondja miatt önmagában ne emeljenek ki a családból.

Pedig az efféle szolgáltatásokat igénybe vevők alapproblémája a nő (és gyermekei) elleni erőszak, ami azonban ma sem szerepel egyetlen szociális ellátást biztosító jogszabályunkban sem.

A bántalmazott nő még ma sem tárgya a szociális törvénynek:

fogyatékosoknak, pszichiátriai betegeknek, időseknek és gyermekeknek van ellátórendszere, ám a bántalmazott nőknek még – még! – nincs.

Ezt a hiányt a (gyermekvédelmi rendszer részeként üzemelő) családok átmeneti otthonai mellékfunkciójaként néhány úgynevezett krízishely biztosításával igyekezett pótolni még az előző szociális kormányzat, amely – ne mulasszuk el megjegyezni – múlhatatlan „érdemeket” szerzett az ébredező nőjogi és civil szakmai mozgalmak elnyomása terén. (2005-ben a monopol-jogosítványokkal ellátott országos krízistelefon – az OKIT – létrehozásával az akkori kormányzat gyakorlatilag leküzdhetetlen konkurenciát állított a NANE által üzemeltetett mind népszerűbb és közismertebb segélyvonallal szemben, egyben országos propagandát folytatva mindent elkövetett annak érdekében, hogy aláássa a női jogvédő szervezetek egész női jogi koncepciójának érvényesülését a jogi szabályozásban, a gyermekvédelmi és a szociális ellátórendszerben egyaránt.– „De ez már más történet, és elbeszélésére más alkalommal kerül sor.”)

A családok átmeneti otthonaiban a férőhelyek száma ma 4000 körül van, a KSH erről szóló adatai szerint évről évre mintegy 6-7000 gyermeket látnak el, ebből egyszerre, egy időben kb. 2500 (s velük mintegy másfél ezer szülő) van az intézményekben.

Sok ez vagy kevés?

Az Európa Tanács ajánlása szerint 7-10 ezer lakosonként egy család-egységnyi (egy felnőtt plusz az átlagos gyerekszám) férőhelyet kell biztosítani a családon belüli, illetve párkapcsolati erőszak felnőtt (nő-) és gyermekáldozatai számára. Ez Magyarország népességét tekintve mintegy ezer férőhelyet jelentene, mégpedig  kifejezetten a nők ellen a párkapcsolaton, illetve a családon belül irányuló erőszak áldozatait szakszerűen, megfelelő felszereléssel és megfelelően képzett szakszemélyzettel ellátott speciális intézményekben. Ezzel ma még biztosan nem dicsekedhetünk.

Ugyanakkor a még oly kiváló jogszabály és protokoll alapján működtetett átmeneti otthoni elhelyezés sem elegendő, és az esetek elsöprő többségében még csak nem is megfelelő eszköz a családon belüli, illetve a kapcsolati erőszak áldozatainak ellátására. A bántalmazott nők csak egészen elenyésző kisebbsége akar, tud vagy kényszerül otthonából közösségi szállásra menekülni akár egyedül, akár gyermekeivel.

A többségnek, bár az erőszak az ő esetükben is súlyos probléma, sokkal inkább van szüksége jogi, szociális, sokszor anyagi, és szinte minden esetben (nem egyszer főleg a gyerekek miatt) pszichológiai támogatásra, semmint új szálláshelyre. Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy a hazai női jogvédő szervezetek által nemzetközi kutatások alapján becsült adat szerint ma Magyarországon 2-400 ezer közé tehető a párkapcsolati erőszak miatt aktuálisan segítségre szoruló nők száma. Ehhez még érdemes átlagosan egy-két gyermekkel is számolni, vagyis óriási ellátandó – és ma még nagyrészt ellátatlan – tömegről beszélünk.

Minden tizedik magyar nő. Minden ötödik magyar gyermek…

Nos, kormányunk éppen ezt az óriási problémát megoldandó látott hozzá, hogy az országgyűlési határozat értelmében, lehetőleg a szükségletekhez igazítva növelje – az ő szavaival – a kapcsolati erőszak elleni hatékony fellépés érdekében a krízisközpontok és félutas kiléptető házak számát, és – új elemként – biztosítson olyan szolgáltatásokat, „amelyek révén megelőzhető, hogy a kapcsolati problémák erőszakhoz vezessenek”.

Ez utóbbi célt hivatott szolgálni a krízisambulanciák hálózata, amelynek vidéki tagjai négy éves időtartamra 60-63 millió forintnyi EU-s forrásból, a Budapesti Krízisambulancia pedig állami költségvetésből (ennek összegét – úgy látszik, nem EU-s pénz lévén nem kötelező kitenni a honlapra – nem tudtuk meg) gazdálkodhatnak.

Itt fontos megjegyezni, hogy a frissen felálló új intézmény-struktúra, a hozzá fűzött értelmezés, a neki leosztott feladatok egyaránt arról tanúskodnak,

hogy a kormányzat még nem értette meg teljes mélységében a nők elleni (családon belüli, kapcsolati) erőszak természetét, jelentőségét, kezelésének, leküzdésének hatékony módját.

Így fogalmaznak:

„A kríziskezelő ambulanciák lehetővé teszik, hogy azokban a kapcsolatokban, ahol problémák jelentkeznek, és azok nem megfelelő kezelése az erőszak kialakulása felé vezet, az áldozatok és potenciális áldozatok kellő segítséget kapjanak ahhoz, hogy ne alakuljanak ki súlyos krízishelyzetek”

Úgy képzelik tehát, hogy az erőszak a rosszul kezelt konfliktusok elmérgesedése miatt alakul ki, és mint ilyen, jó kommunikációval, hatékony konfliktusmenedzsmenttel megelőzhető.

Pedig ez nem így van. („De ez már más történet, és elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor”.)  Lehet, hogy nem ártott volna mégis kikérni a témakörben rendkívüli tapasztalatra és széleskörű gyakorlatra szert tett civil szervezetek, jogvédők és szakértőik véleményét?

A www.nokjoga.hu-n és a www.nane.hu-n számos cikket, szakkönyvet, szakembereknek szóló módszertani anyagot, népszerűsítő kiadványt, brosúrát találni e tárgyban.

Meghirdették és lezárták tehát a pályázatokat, felhívásokat, elfogadták és beindították az új, illetve megújuló szolgáltatásokat, intézményeket. 2018. november 25-én a nők elleni erőszak világnapján már működött a hét regionális krízisambulancia. Négyet ezek közül – Budapest, Orosháza, Szolnok, Miskolc – az Ökumenikus Segélyszervezet működtethet.

A szervezet ebben a projektidőszakban – konkrétan a kapcsolati erőszak leküzdését célzó programokra – országosan 519 millió forintot, más tevékenységekre, így intézményei, hajléktalanszállói korszerűsítésére, tanodaprogramokra, területfejlesztésre és másra további 1,3 milliárd forintot nyert el. A fennmaradó három regionális krízisambulanciát már üzemelő menedékhelyek („krízisközpontok”) fenntartói működtethetik: a mosonmagyaróvárit a Pápai Sarokkő Baptista Gyülekezet, a devecserit a Vöröskereszt, a kaposvárit pedig az egyetlen civil szervezetnek tekinthető szervezet, a Borostyánvirág Alapítvány.

Ami az anyagiakat illeti, kormányunk nem aprózta el az EU-s forrásokat: A több mint 3,2 milliárd forintos keretből egy-egy szervezet a különféle összefüggő és rokontevékenységek közül egyszerre többre is nyert támogatást.

Ám ne ringassuk magunkat illúziókba: négy évre 63 millió forint egy-egy krízisambulanciára, 44 millió egy-egy kiléptető lakásra bizony nagyon szűkmarkú adomány.

(De ez is más történet, s ennek elbeszélésére már egyszer, régebben – kicsit más hangvétellel persze – sort is kerítettünk.)

Dolgozatunk első fejezetét tehát lényegében dicsérettel zárjuk: kormányunk túllépett az évtizedes vitákon, tudomásul vette, hogy szükség van a nőket érő erőszak áldozatait ellátó komplex, egymásra épülő elemekből álló intézményrendszer kiépítésére, elfogadta, hogy az irányadó elvek és eszközök egész rendszerét kínálják a legfontosabb nemzetközi egyezmények (köztük a CEDAW és az Isztambuli Egyezmény), megértette azt a sarkalatos tényt, hogy a kapcsolati erőszak elsősorban a nőket és a gyermekeket éri, és hogy az nem csak fizikai, hanem érzelmi, lelki, gazdasági formákat is ölthet, ami esetleg kevésbé látványos, de épp annyira súlyos és pusztító lehet. Kormányunk – ha nem is a szájától vonva meg a stadionpénzt, azért mégis mélyen az Unió zsebébe nyúlva – végül is tényleg komoly fejlesztés kezdeményezésére szánta el magát a nőket érő erőszak leküzdése terén.

Külön el kell ismernünk, hogy a programokat indító kormányzat helyesen értelmezte az Unió segítségét, és ezt a támogatást nagyrészt az új intézmények létesítésére, a régiek fejlesztésére, új módszerek és eszközök kipróbálására használja fel, hogy azután, legalábbis reményeink szerint, a projektidőszak elteltével majd az állami költségvetésből tartsa fenn és működtesse, amit most a támogatásból alakított ki. Ezt így kell csinálni.

II. Elégtelen

A krízisambulanciák megnyitásának hírét – bár közülük egyik-másik már több, vagy majdnem egy éve üzemel (van-e, aki hallott róluk?) – 2018. november 25-én tette közzé az Ökumenikus Segélyszervezet, ugyanakkor, bár e-mail címet, (mobil!) telefonszámot és még címet is megadnak mind a hét helyszínhez, azonban például a Vöröskereszt Veszprém megyei szervezete egy szóval sem említi honlapján, hogy Devecser városában volna egy ilyen krízisambulanciája. A Pápai Sarokkő Baptista Gyülekezet, amely 264 millió forintos támogatásból működtetheti a krízisambulanciát és a menedékotthonokat, mind a honlapján, mind a Facebook-oldalán mélyen hallgat a projektről.

Mindez nem utal különösebb intézményi professzionalizmusra. A fő kérdés azonban az, hogy a bántalmazott nők és gyerekek ellátása terén valóban követik-e az új intézmények a nemzetközi (és hazai!!!) szervezetek gyakorlatát, ismerik és használják-e a szakirodalmat, ráismernek-e az erőszakra, felismerik-e a bántalmazót,  tudnak-e majd hatékonyan segíteni az erőszakot elszenvedett nőknek, gyermekeknek.

A még ma is itt-ott fellelhető álláshirdetéseik tanúsága szerint a krízisambulanciák  szervezői leendő munkatársaiktól szakirányú felsőfokú végzettséget, gyakorlatot, jogosítványt vártak el.

Csakhogy ez a felkészültség önmagában már eddig sem biztosította, hogy  gyermekjóléti és családsegítő központok, gyámhivatalok, igazságszolgáltatási szervek munkatársai értik és kezelni is tudják a párkapcsolati, családon belüli erőszak-eseteket.

(Ezzel kapcsolatban hadd ajánljam az Olvasó – és persze elsősorban a szakemberek – figyelmébe Spronz Júlia: A jog hálójában c. tanulmányát.)

Miközben kormányunk az eddig ismertetett programokkal jelentékeny lépéseket tett a nők elleni erőszak leküzdése, a korszerű áldozat-ellátás megszervezése irányában, szinte percre pontosan ugyanakkor (ráadásul éppen a közigazgatási bürokráciacsökkentésről szóló kormányrendelettel) lehetővé tette a gyámhatóság számára a kötelező közvetítői eljárás (magyarul: mediáció) elrendelését a kapcsolattartási ügyekben egymással megegyezni nem képes szülők között. Hát, ha valami növeli a közigazgatási bürokráciát, a kötelező mediáció – ez a fából vaskarika – bizonyosan.

Nos, a gyámhatóságok előtt – adatunk természetesen nincs, de fogadást nyugodtan köthetünk erre – a megegyezni képtelen szülők szinte teljes körében jelen van a kapcsolati erőszak valamelyik változata. Ahhoz sem fér kétség, hogy mintegy 90%-ban a férfi az elkövető és a nő és/vagy a gyermek az áldozat. A gyermekvédelem szervei azonban erről (és a témát alaposan, és meglehetős kritikusan körbejáró ombudsmani jelentésről) a jelek szerint nem tudnak,

s gyors egymásutánban rendelik el a kötelező mediációt, tovább sanyargatva ezzel az amúgy is a földbe alázott bántalmazott nőket.

Itt kell ismételten emlékeztetni arra, hogy Magyarország aláírta az Isztambuli Egyezményt, amely erőszakos kapcsolat esetén kifejezetten tiltani rendeli az úgynevezett alternatív vitarendezési eljárásokat, köztük a közvetítést és a békéltetést is (48. cikk). Az aláírással tehát Magyarország kötelezettséget vállalt egyebek között arra is, hogy mivel ez direkt módon szembe menne az Egyezmény előírásaival,

nem fog mediációt alkalmazni, különösen nem kötelezően elrendelni a gyermekvédelmi eljárásban, ahol a párkapcsolati erőszak előfordulási esélye igen magas.

Az elmúlt néhány napban három nő keresett fel több alkalommal három krízisambulanciát. (Volt, aki kettőt is, volt, aki többször, de egyet.) A három nő közül kettőnek az volt a problémája, hogy a gyámhatóság kötelező közvetítői eljárást (mediációt) rendelt el közötte és volt párja, gyermeke apja között. A harmadik nő tartásdíj nem fizetés ügyében telefonált. Az utóbbi esetben a krízisambulancia bár megígérte, nem hívta vissza a klienst.

A másik két nő rámenősebb volt: egyikük előbb írt, majd telefonált. Aztán mivel a megígért visszahívásra hiába várt,a fogadási idő vége felé ismét telefonált, de végül még őt tolták le: az ő érdeke, hogy segítséget kapjon, miért nem telefonált előbb. Közölték vele, hogy a honlapon megadott típus e-maileket nem is nézik, oda hiába is írt. Az egyik munkatárs szerint a mediáció jó dolog, az ügyfél csak nyugodtan fogadjon szót a gyámhivatalnak, ő igazán nem érti, mi a baj a közvetítéssel. A jogi tanácsadó ugyan egyetértett, hogy fellebbezni kéne a határozat ellen, de aztán ő volt az, aki nem telefonált mégse.

A harmadik nőt a krízisambulancia mentálhigiénés munkatársa első találkozásuk alkalmával jól kioktatta, hogy miért is éppen az ő személyiségében rejlik az újra és újra „bevonzott” bántalmazó kapcsolat magyarázata. A jogi segítő pedig, akihez a megbeszélt időpontra bement – amihez meg kellett kérje az édesanyját, hogy utazzon el hozzá vidékről, hozza el kisgyermekét az óvodából és vigyázzon rá, amíg ő hazaér – elfelejtette felírni az időpontot a naptárába, és nem volt ott.

Természetesen minden kezdet nehéz. De ez így együttvéve már túlságosan is nehéznek látszik.

Lehetséges (és szurkolunk is ezért), hogy végül sikeres lesz kormányzatunk nagy kísérlete, amely a kapcsolati erőszak megelőzését, kezelését, az áldozatok megsegítését és rehabilitálását, az elkövetők eltérítését, a közvélemény alkalmas formálását, a szakemberek hatékony és gyors felkészítését tűzte ki célul. Végül is úgy is lehet eredményt elérni, ha az ember maga talál ki mindent, nem támaszkodik a felhalmozott tudásra, nem olvas szakirodalmat: egyszerűen bízik a józan eszében és a jó szívében. Lehet. De kevéssé valószínű.

Magyarországon 25 éve működik a NANE Egyesület, amely kifejezetten a nők elleni párkapcsolati erőszak áldozatainak ellátására, illetve az erőszak megelőzésére specializálta magát. Nagyon sok munkatársat képeztek ki már a negyedszázadnyi idő alatt. Nagyon sok hívónak segítettek. Nagyon sok képzési és szakmai programot dolgoztak ki és próbáltak ki. Nem csak itthon, a világban mindenütt ők azok, akiket Magyarországról mint a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés szakértőit ismerik, akiknek a véleményére a nagy nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU, ET) és a nem kormányzati szervezetek és ezek szövetségei (pl. WAVE) ebben a kérdéskörben kíváncsiak.

De nem, kormányzatunk, s az általa válogatottan szűk körből kikerülő (nagyrészt egyházi fenntartású) szolgáltató intézmények határozottan nem óhajtanak tudni a női jogvédelem terén tapasztalatot szerzett kollégáik eredményeiről.

Nem olvassák kiadványaikat, nem hívják be őket tanácsadónak, nem működnek együtt velük, s ahelyett, hogy ahhoz csatlakoznának, azt fejlesztenék, ami már megvan, ami már bizonyított,  inkább nagy dölyfösen elkezdenek mindent elölről.

Jó sok buktató – hogy ne mondjam: bukás – várja még őket, míg végre megtanulják, hogy mikor segítünk és mikor ártunk.

Olvass tovább!