Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szolidaritás, félelem nélkül

Nehéz a kialakult (és alakulóban lévő) társadalmi helyzetet azok nélkül a szükségszerű feltételek nélkül értelmezni, melyek elhomályosítják a tekintetünket. A tudásunkat befolyásoló feltételeket azonban pontosan a figyelő tekintet, a fürkésző, aggodalmas pillantás teremti meg. A nehézséget, e feltételek látszólagos szükségszerűségét az ismeretlen jelen, illetve az eljövendő tudás közötti szakadék hozza létre. Ezért az alábbiakban nem egészen a jelent, és nem is egészen a lehetséges következményeket vesszük szemügyre, hanem azokat a feltételeket, amelyeket a társadalmi és politikai körülmények tesznek szükségszerűvé.

Amint Szilágyi Botond pontosan rávilágít a koronavírussal, illetve a vírus okozta világjárvánnyal kapcsolatban,[1] túlságosan „közeli” még ahhoz, hogy a reflexiónk tényleges tárgya legyen. Ennek ellenére valóban meg kell ragadnunk annak a lehetőségét – vállalva a gondolkodást kísérő nehézségeket, ellentmondásokat –, hogy szóljunk azokról a feltételekről, és e feltételeket befolyásoló illúziókról, amelyek sokszor eltéríthetnek a lehetséges emancipációs politikák alapját szolgáló szolidáris cselekvés útjairól.

Először arról ejtünk szót, milyen szerepet tölt be a test ebben a társadalmi helyzetben. Ezután arra térünk ki, mi történik ezzel a testtel, ha bezárják, és idegen testként tekintünk rá. És végül, de nem utolsó sorban, hogyan tarthatja meg ez a bezárt test a hatalmát, és miért szükséges ezt a hatalmat előnyben részesíteni azokkal az ideológiai apparátusokkal szemben, amelyek a válságra hivatkozva formálni, irányítani kívánják ezt a testet.[2]

Ha testről beszélünk, nem egyszerűen az egyéni testekre, hanem a társadalmi testre hivatkozunk – mindvégig szem előtt tartva, hogy ez a társadalmi test olyan tömeget, tömegeket alkot, amelyeket absztrakt viszonyok mozgatnak, és a tőke logikája határoz meg. Bár valóban a kapitalista termelés radikális megváltoztatására van szükség, a válság nyomán ez aligha fog bekövetkezni – legalábbis erre engednek következtetni a különféle politikai és gazdasági intézkedések. A valódi szolidáris cselekvés érdekében ezért elengedhetetlen a test hatalmát kiemelnünk, amivel esetleg az eljövendő tudásunk képét szintén alakíthatjuk.

1.

Ha szemügyre vesszük a koronavírusról szóló információkat, a legnagyobb részben a számok és adatok lencséjén keresztül szűrik az eseményeket. A számok körbevesznek bennünket, ez pedig nem csak a gondolkodás irányát térítheti el, hanem azokat a félelmeket is megnövelheti, amelyek eleve meggátolják a gondolkodás szükségét. Egy irracionális dinamika uralja így az eseményeket, illetve ezeknek az eseményeknek az értelmét: mintha e számoktól elhalna minden reményünk, mégis e számoktól reméljük a kegyelem adományát („ma kevesebb, de mi van, ha másnap több lesz?”).

Mit jelölnek ezek a számok? Mindenekelőtt testeket. Szenvedő, lélegző, fuldokló, élni akaró, de haldokló testeket, olyan testeket, amelyek utolsó izzadságukig, utolsó leheletükig küzdenek valami olyasmivel, aminek nincs teste. De aminek nincs teste, még nem láthatatlan, és az, ami nem látható, mégsem teljesen súlytalan. E látható láthatatlan valami – szinte maga a semmi – hatol a test bensőjébe, és válogatás nélkül emészti fel a testet, a mi testünket.

A számok elrejtik ezt a semmit, a gondolkodás olyan maradékát, amely fenntartja a kapcsolatot a látható és láthatatlan között: ez nem azt jelenti, hogy a vírus „gondolkodik”, hanem sokkal inkább azt, hogy egyfajta pusztító erőként lép fel azzal a testtel szemben, ami egyúttal létezése feltételét szolgálja. Más szóval, ez azt jelenti, hogy ez által a semmi által termelődnek a testek, élők és holtak egyaránt, melyek egyszersmind a világot, pontosabban egy sajátos világot alkotó jelölők.[3] Így bizonyos szempontból feltárul annak értelme, milyen egy olyan világ „teste”, amelyben nyoma vész a testek bizonyosságának, a testek érintkezésének és érintésének: a világ mintha így azt a testetlen valamit fejezné ki, ami tulajdonképpen semmi.[4]

Mit közölnek még ezek a végtelenbe futó számok? Értékeket, gazdasági mutatókat, statisztikai adatokat, melyek globális zuhanást, esést, fogyatkozást és elenyészést fejeznek ki. A számok rohamosan változó értékei azonban a társadalmi viszonyok konstansára mutatnak rá: a számok által kifejezett érték stabilitást és állandóságot fejez ki a társadalmi képzeletben, és a koronavírusról vagy a válságról szóló információk értéke ezen a feltételen keresztül nyilvánul meg.

A számok megjelenése, valamint az értékük jelentése között azonban egy ellentét feszül. Az értékesülés folyamata közvetlenül egy olyan látszatot rögzít, amely szerint a kialakult helyzet – kellő mértékben felügyelt keretek között – visszavezet egyfajta „természetes” vagy „normális” állapothoz. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a válság értelmét óhatatlanul meghatározza a tőkésítés logikája, és így aligha vonható ki e folyamatok hatóköréből.

Ez a látszólagos ellentmondás arra is rávilágít – ahogy erre számos marxista értelmezés rámutatott az elmúlt évtizedekben –, hogy

a kapitalista rendszer szükségszerűségét éppen azok a (sok esetben esetleges és ellentmondásos) válságok teremtik meg, amelyek társadalmi létezését is fenntartják.

Egyetértve Borbély Andrással, aki a koronavírus-járvány következtében kialakult válságot elválaszthatatlannak tartja a tőkésítés folyamatától, megállapíthatjuk, hogy a válság szorosan kapcsolódik azokhoz a (gazdasági, politikai-intézményi stb.) hatásokhoz, amelyek a tőke logikáját még inkább elmélyíthetik. A társadalmi viszonyokra hatást gyakorló vírus szintén elválaszthatatlan ettől a logikától, mert „maga is tőke”, mely alá van vetve a tőkésítés folyamatainak.[5]

Amennyiben a válság kezelését azon objektívnek ható struktúrákra redukáljuk, amelyek a társadalmi viszonyokon uralkodnak, még az ellentmondás tényének felismerésével együtt sem alkothatunk biztos kereteket új elgondolásoknak. Arra kell törekednünk, hogy a létező és fennmaradt gyakorlatok ne simuljanak bele abba a rendszerbe, amelyben az egyetlen cél, hogy a testek – és a testek által elvégzett munka, a testeket reprezentáló információk, számok,  stb. – a tőkésítés folyamatainak legyenek kiszolgálva.

2.

A világot kitevő testek társadalmi testet, globális tömeget, jobban mondva tömegeket alkotnak. A kialakult helyzet, a válság, illetve a válságot kísérő (politikai és gazdasági) reakciók még inkább rámutatnak arra az összefüggésre, ami az elmúlt évtizedekben egyre nyilvánvalóbbá vált: a test szenvedésével és elmúlásával, a test munkájával és feldolgozásával, a test bezárásával és eltűnésével létrejövő valóságban elmélyül az ismeretlentől és a másiktól való félelem. Ez a félelem teret enged a hatalmi erők összjátékának, vagy pedig a már jelen lévő hatalmi gyakorlatok még erőszakosabb és elnyomóbb megnyilvánulási formáinak – akár a parlamentáris demokrácia árnyjátékában, akár a nyílt diktatúra kikiáltásában.

Mit jelent bezárva lenni, és mit jelent akkor, ha ez a bezártság a saját választásunk eredménye? A válság helyzete valóban teret enged a kételynek, bizalmatlanságnak és félelemnek, a tömeg erejét csökkentő affektusoknak, egyúttal ez a helyzet felhatalmazza a kormányzatokat a szabadság és a jog oly mértékű korlátozására, amely az emberek későbbi vágyaira, döntéseire, cselekvési lehetőségeire lesz hatással – röviden a megfigyelés és büntetés (szinte) korlátlan gyakorlatát vetíti előre.

A bezárkózással együtt kialakuló félelem nem pusztán személyes vagy individuális félelmet jelent, hanem azt, hogy ez a félelem egy társadalmi test működését koordinálja, mozgásterét szabályozza, és nem utolsó sorban, a szabadság értelmét teszi értelmetlenné.

Egy test működését, az egyéni és közös testet egyaránt az affektusok (például az öröm vagy szomorúság) ereje határozza meg, és ez a szükségszerűség tesz eleget a cselekvés, a tett szabadságának. Bezárva lenni nemcsak azt jelenti, hogy valaki vagy valami miatt megkérdőjelezzük egy test képességének szabadságát: ezzel együtt azt is jelenti, hogy önmagára zárul a világ, melyet a testek, jelen helyzetben pedig különösen a cselekvésképtelen testek alkotnak.

Ebben a helyzetben – amikor a testek találkozását a távolságtartás és bizalmatlanság gátolja – egykönnyen megjelenhet az a cinikus elképzelés és háborús logika, hogy a másikat az ellenséggel, az idegennel azonosítjuk. Ez azonban az ismeretek hiányából fakad, abból, hogy a jelen helyzetben még nincsenek készen szerzett válaszaink arra, milyen okok és milyen kapcsolatok vezetnek el a tudás meghatározott formájához. Az interneten elterjedt és folyamatosan terjedő összeesküvés-elméletek vagy a meglévő információk elhallgatása a politikai erők részéről olyan hamis összekapcsolásokat és magyarázatokat hoznak világra, amelyek miatt a tudás okainak feltárását késleltetjük, és

amelyek a másikat idegenként beállító, rasszista és etnicista ideológiához vezetnek, esetleg a már meglévő társadalmi képzeteket mélyíthetik el.

A test önkényes és kényszerű bezárásának mégsem szükségszerűen a háborús logika működtetését kell magában foglalnia – a felszabadulás új formáinak, a cselekvés újabb módjainak lehetőségét kell megtalálnunk, amely egyidejűleg a nyilvános és hozzáférhető társadalmi tudás létrehozását foglalja magában. Ezért arra van szükség, hogy a félelem helyett türelemmel és bizalommal forduljunk mások felé, és a másikban ne az idegent lássuk, hanem a kölcsönös megértést vegyük észre, hogy az együttműködő és szolidáris gyakorlatokkal felszabadulhatunk a távolságtartás nyomasztó terhe alól.[6]

3.

Egy szabad állam célja, hogy biztosítsa állampolgárai számára azon feltételeket és intézményeket, amelyek mellett a járvánnyal együtt járó válságot enyhítheti. Az olyan állam, ahol az autoriter kormányzat hatalmi visszaélésekkel leépíti a közegészségügyet, az oktatást stb., elhomályosítja a nyilvánosság kereteit, az (alkotmányos és nemzetközi) jogokat pedig önkényesen semmibe veszi, pontosan az ellenkezőjét teszi, és a válság súlyát bagatellizálja, szó szerit depolitizálja.

A magyarországi „felhatalmazási törvény”, mely példátlan módon tárja fel az eleve számos problémát magába sűrítő parlamentáris forma inherens túlkapásait, illetve a neoliberális gazdasági berendezkedés visszaéléseit, rávilágít arra a tényre, hogy a meglévő társadalmi félelmet miként használja ki a tényleges, de nem feltétlenül „valós” politikai hatalommal bíró kormányzat. Ezzel a rendkívüli intézkedéssel ugyanakkor nem a járvány nyomán kialakult affektusokat csökkentette, hanem sokkal inkább növelte, egyúttal összekapcsolta azzal a meglévő félelemmel, amely az utóbbi évek során még inkább megfertőzte a társadalmi képzeletet – például a „migráns” figurájával szemben,[7] nem beszélve a kisebbségekről, a cigányságról, a nincstelenekről, a hajléktalanokról és a periférián élőkről, azokról a csoportokról, melyek fokozottan ki vannak téve a járványnak, illetve az azt övező, általánossá vált félelemből eredő feszültségnek, bizalmatlanságnak és gyűlöletnek.[8]

Bár az államban a tényleges politikai hatalmat a választott képviselők gyakorolják, lehetőség szerint megteremtve ezzel azt az együttműködést, amely a nyilvánosság keretei között a társadalmi békét és az egymás iránti bizalmat alapozza meg,

a valós hatalmat az emberek, emberek közösségei birtokolják. Ez a valós hatalom az, amit a testek, a tömeget és tömegeket kifejező testek érintkezése, cselekvése, kommunikációja és kapcsolata érvényesíthet, még az olyan kényszerítő körülmények között, mint ami a járvány miatt alakulhatott ki.

E felismerés, és ennek tudatosítása különösen abban a helyzetben válik sürgetővé, amikor a választott kormányzat a járványt összekapcsolja a menekültkérdéssel, ezáltal növelve a félelmet és bizalmatlanságot, fenntartva a valótlanul létező ellenség képét, egyúttal önkényesen kiterjesztve saját jogkörét olyan döntésekre, amelyek nyomán a korlátozás általánossá, a szabad cselekvés és gondolkodás pedig puszta illúzióvá válhat.

A koronavírus-járvány révén kialakult válságban kell felismernünk és elérnünk a „közös” cselekvés új formáit, azokat a lehetőségként megnyíló vagy a szétszórtan már létező módokat, amelyek az egymásnak nyújtott segítség mellett eloldoznak a válságot kisajátító, a válságnak háborús értelmet tulajdonító hatalmi (azaz gazdasági és politikai) erőktől.

A közös kifejezésével a test képességeire, a felszabadítást előmozdító cselekvés szabadságára utalunk. Ez a cselekvés, ha valóban szabad, szükségszerűen kifejezi az – egyetemeshez vezető – egyenlőséget. Ezért ennek a közösnek egyáltalán nem vagy nem csupán a nemzeti vagy etnikai testhez, hanem egy globális testhez szükséges elvezetnie. Nemcsak azért, mert valami olyasmivel fordulunk szembe, aminek nincs arca, tekintete, hanem azért, mert bár láthatatlanul, mindenhol jelen van; továbbá azért, mert a globalizáció útját – és talán módjait – követő járvány megköveteli, hogy bezárkózásunk ellenére fenntartsuk a globális, nemzetek fölötti (vagy éppen alatti) együttműködés lehetőségét.

A járványok, ahogy a háborúk, a migráció, az éhezés, a globális klímaváltozás stb., társadalmi feltételek mentén valósulnak meg, de oly módon, hogy egyúttal hatással is vannak e feltételekre. Ha nem vesszük figyelembe, hogy a járványok társadalmilag meghatározott jelenségek, amelyek elválaszthatatlanok a társadalmat mozgató, a tőke logikájától, és a tőkésítés strukturális viszonyaitól, ténylegesen alávetjük magunkat a cinikus elképzeléseket és háborús logikát felkínáló hatalmi erőknek.

A valódi cselekvéshez elengedhetetlen tisztában lenni azzal, hogy esetleges, történetileg determinált tényezők miatt az emberek ugyan különbözők, egyenlők ugyanakkor azokban a tettekben, amit az elnyomás alóli felszabadítás, a szolidáris cselekvés magában foglal.[9]

A cikk eredetileg az a szem-en jelent meg, 2020. május 11-én.

[1] – Szilágyi Botond: „Mit mutat meg a társadalmainkról a járvány, és mi maradhat utána?” Mérce. 2020. 03. 17. Vö. https://merce.hu/2020/03/17/mit-mutat-meg-a-tarsadalmainkrol-a-jarvany-es-mi-maradhat-utana/ (Letöltés: 2020. 04. 09.)

Az írás eredetileg a Szem-en jelent meg: https://aszem.info/2020/03/panik-helyett-gondolat-nehany-szempont-a-koronavirus-altal-eloidezett-valsag-ertelmezesehez/ (Letöltés: 2020. 04. 09.)

[2] – Elsősorban Spinoza alapvető gondolataira támaszkodunk, amikor testről, a test hatalmáról, illetve a test hatalmát növelő vagy éppen csökkentő affektusok erejére teszünk utalást. Spinoza hatalomelméletéhez az alábbi írást javasoljuk: Bagi Zsolt: „A tömeg ereje és a társadalom integritása. Spinoza hatalomelmélete”, in uő.: Helyi arcok, egyetemes tekintetek. Facies localis universi, Műút-könyvek, Miskolc, 2012. 169–190.

[3] – Egy olyan világé, ahogyan Jean-Luc Nancy megfogalmazza, amelynek „végső és egyetlen terméke mégis maga a test”. Vö. Jean-Luc Nancy: Corpus, ford. Seregi Tamás, Kijárat, Budapest, 2013. 55–58.

[4] – Gabriel, Markus: „Wir bruachen eine metaphysishe Pandemie.” Uni-Bonn. 2020. 03. 20. Vö. https://www.uni-bonn.de/neues/201ewir-brauchen-eine-metaphysische-pandemie201c (Letöltés: 2020. 04. 09.)

[5] – Borbély András: „Nem szuszog, nem mozog, helyt áll! A válság és a karantén tőkésítése.” Szem. 2020. 03. 30. Vö. https://aszem.info/2020/03/nem-szuszog-nem-mozog-helyt-all-a-valsag-es-a-karanten-tokesitese/ (Letöltés: 2020. 04. 09.)

Itt felmerülhet annak a kérdése – és ezen a ponton teljes mértékben egyet kell értenünk Slavoj Žižek meglátásával –, hogy az a gazdasági termelési mód, mely szó szerint „meggyökeresedett” és általánossá vált, túlélhet-e egy olyan válságot, amelyet saját törvényszerűségei termelnek ki magukból? Az ellentmondás itt ahhoz kötődik, amit a kapitalizmus „tendenciaszerű törvényeinek” nevezünk: a meg nem fizetett munkaidőből kivont érték, mely tőkeként valósul meg, és így az értéktöbblet alapját is képezi, a tőkés termelés tényleges alapját alkotja. Mi a helyzet, ha az emberek valóban nem termelnek, pontosabban nem végeznek meg nem fizetett többletmunkát, ha idejük nagy részét nem a „pénzviszony” árnyékában, hanem a tényleges cselekvések új módjaiban hajtják végre?

Ld. Karl Marx: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. I. A tőke termelési folyamata, MEM 23. Kossuth, Budapest, 1967. 502–503. és vö. Slavoj Žižek: „Monitor and Punish? Yes, please!” The Philosophical Salon. 2020. 03. 16. Vö. http://thephilosophicalsalon.com/monitor-and-punish-yes-please/ (Letöltés: 2020. 04. 09.)

[6] – Bizonyos szempontból egyet kell értenünk Giorgio Agamben észrevételével, amely szerint a szabadság állami szintű korlátozásával, illetve sok helyen a nyilvánosság szűkítésével magának a félelemnek és bizonytalanságnak az állapotát tesszük állandóvá. Ugyanakkor, árnyalva Agamben állításait, azt is szem előtt kell tartanunk, hogy elengedhetetlenek a korlátozások annak érdekében, hogy a fertőzés terjedését, mely a testek érintkezésével és érintésével következik be, ha nem is maradéktalanul megállítsuk, de lelassítsuk, kontrollálni tudjuk.

Ld. Giorgio Agamben: „Chiarimenti.” Quodlibet. 2020. 03. 17. Vö. https://www.quodlibet.it/giorgio-agamben-chiarimenti (Letöltés: 2020. 04. 09.)

Az írás angol nyelvű fordítása (Adam Kotsko-tól) az alábbi helyen érhető el: https://itself.blog/2020/03/17/giorgio-agamben-clarifications/?fbclid=IwAR079vYMlEhnBZLvFx432kN08vMXusznSfkuzlTlsa48Dx4EzF7WRLf3-yw (Letöltés: 2020. 04. 09.)

[7] – Ezen a helyen nincs lehetőségünk a maga teljességében kifejteni, hogy a migráns nemzetközileg elnyomott figurája nem (csupán) negatív módon, hanem a felszabadítás lehetséges, univerzális alanyaként ragadható meg.

Ld. Kocsis Árpád: „A migráns.” Mérce. 2019. 12. 01. Vö. https://merce.hu/2019/12/01/a-migrans/ (Letöltés: 2020. 04. 09.)

[8] – Kapelner Zsolt világosan fogalmaz minderről, mikor kiemeli, hogy az a kormány, mely a koronavírus-járvány miatt kialakult válságot a saját érdekeinek megfelelően sajátítja ki, a társadalmi igazságosságot semmibe véve az állam békéjét, az állampolgárok biztonságát sodorja még nagyobb veszélybe.

„Egy olyan kormányzat azonban, amely a vészhelyzet idején, mikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy az állampolgárok bízhassanak az államhatalom intézkedéseiben, e vészhelyzetet saját hatalmának önkényes kiterjesztésére és zsarnoki hatalom megszerzésére használja fel, éppen ezt a társadalmi bizalmat ássa alá.”

Ld. Kapelner Zsolt: „Világjárvány, autokrácia és társadalmi igazságosság.” Mérce. 2020. 03. 31. Vö. https://merce.hu/2020/03/31/vilagjarvany-autokracia-es-tarsadalmi-igazsagossag/ (Letöltés: 2020. 04. 09.)

[9] – Ld. Tamás Gáspár Miklós: „Igen és nem, ők és mi.” HVG. 2020. 03. 06. Vö. https://hvg.hu/itthon/20200306_TGM_Igen_es_nem_ok_es_mi (Letöltés: 2020. 04. 09.)

TGM Szabadság és járvány c. esszéjében kimerítően mutatja be, hogy jelen helyzetben a járvány és a járvány miatt kialakult válság miként domborítja ki a társadalmakat, különösen a magyarországi politikai viszonyokat mozgató ideológiai működéseket. Az írás elsősorban a felhatalmazási törvény kiindulópontjából vizsgálja azokat a tendenciákat, amelyek arra világítanak rá, hogy a globális kapitalizmusnak mint rendszerszintű ideológiának a szintén rendszerszintű alternatívái „elkorhadtak”.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy a kapitalizmus jelenleg betölti a „teljes horizontot”, hanem azt is jelenti – ami értelmezésem szerint az írás egyik imperatívuszát alkotja –, hogy ebben a helyzetben különösen fontos olyan új (gondolati és cselekvési) formák létrehozása, amelyek a kiinduló helyzetet tehetik egyetemessé. A posztfasizmusban a lokális szinteken megnyilvánuló etnicista logika megnöveli a félelem és bizalmatlanság érzését, szinte ellehetetleníti azokat a törekvéseket, amelyek a közös lehetséges formáit foglalná magában. Ezért, ahogy TGM javasolja írása végén, e közös formáknak a meglévő társadalmi képzeletet uraló valóságos viszonyokat szükséges „feltörnie”: nem egyszerűen a viszonyokat szükséges felváltani és újraszervezni, hanem a lokális helyzeteteket jellemző viszonyokat – a munka- és tulajdon-viszonyokat – egyetemesen megszüntetni az „önkéntes önkorlátozás” jegyében.

Ld. Tamás Gáspár Miklós: „Szabadság és járvány.” Mérce. 2020. 04. 12. Vö. https://merce.hu/2020/04/12/tgm-szabadsag-es-jarvany/?fbclid=IwAR0JmgUdVPNn008uUVGtJOU4Ne1LSYhYPeVceFx4TGq2DbqPgXV3N8CIqvM (Letöltés: 2020. 04. 16.)

Címlapkép: MTI/Szigetváry Zsolt