Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Meztelen a király – leleplezte magát Orbán Brüsszel előtt

A GDP 18-20 százalékát elérő hatalmas válságkezelő csomagot jelentett be korábban Orbán Viktor. Mégis, a kormány Brüsszelnek írt számaiból kellett megtudnunk, hogy a munkahely-védelmi támogatásra mindössze a GDP 0,37 százalékát szánták.

A konvergenciaprogramnak már az elnevezése is unalmat kelthet sokakban, pedig abból a szempontból nagyon is izgalmas, hogy gyakran leleplezi az Orbán-kormány politikáját. Nem lehet ugyanis mellébeszélni, ahogy a kormány szokott általában, vagy legalábbis nem annyira, hiszen számokat kell írni Brüsszelnek. Igen, a kormány ezt a dokumentumot „Brüsszelnek” írja, a Soros által vezérelt uniós bürokratáknak, méghozzá minden áldott – vagy éppen áldatlan – évben, mert muszáj neki. Ez alól nem lehet kibújni, mint Orbán Viktornak az európai parlamenti plenáris vita alól.

Minden uniós államnak kötelező beszámolni évente a költségvetési terveiről az elkövetkező három évre. Ahol van már euró, ezt a dokumentumot stabilitási programnak nevezik, ahol nincs – ahogy nálunk – ott konvergenciaprogramnak.

Mit leplez le a program?

A legmegdöbbentőbb tény, amellyel szembesülünk, hogy mennyire kicsi valójában az a csomag, amelyet Orbán Viktor történelmi, a GDP 18-20 százalékát elérő válságkezelő csomagnak nevezett egykor. Nem a csomag történelmi, hanem a róla szóló hazugság a grandiózus. Munkahelyvédelmi támogatásra összesen a GDP 0,37% (! )százalékát szánták. Ebből Munkahelyvédelmi Bértámogatás (Kurzarbeit) (kieső nettó munkabér 70%-át az állam fizeti): 0,32 %; Munkahelyvédelmi Bértámogatás a mérnöki (kutatás-fejlesztési) munkakörben dolgozóknak 40%-os bértámogatás biztosítása, 0,05%.

Ennél többet szánnak munkahely-teremtésre – a tábla szerint „Kisebb részben elfogadott, nagyobb rész kidolgozás alatt”: a GDP 0,5 százalékát. Hogy ez mi, nem tudjuk, gyaníthatóan közmunkaprogram leginkább, Orbán korábban jelentette be, hogy megduplázzák a közmunkások számát.

Nem a munkahelyek megtartására kellene inkább többet költeni, mint az új közmunkahelyek teremtésére? Nem a munkahelyeket megőrző tételnek kellene a legnagyobb tételnek lennie egy ilyen csomagban?

De nem, a „Gazdaság újraindítása” a legnagyobb tétel: „Kidolgozás alatt”, a GDP 1,37 %-a. Hogy ez mi, nem tudjuk, de a haveri kör vállalatai bizonyára jól járnak majd.

Az egész csomag szőröstül-bőröstül a GDP 4,55%-a, benne olyan tételekkel is, mint a „Turizmusfejlesztési hozzájárulás felfüggesztése”, amelyek amúgy sem folytak volna be (ez az elengedett katáról is elmondható: az egyéni vállalkozók felfüggeszthetik a vállalkozásukat, így a kata fizetését is). Az Európai Bizottság nem véletlenül írta az előrejelzésében, hogy egy erősebb költségvetési beavatkozás mérsékelhetné a magyar gazdasági zuhanást.

A konvergenciaprogram mégis igazi kincstári optimizmussal íródott, az alapforgatókönyve szerint idén a GDP 3 százalékkal esik vissza, míg az Európai Bizottság előrejelzése szerint 7 százalékkal. Nyilván az utóbbi sokkal inkább reális ilyen stílusú válságkezelés mellett, ilyen kicsi csomagnál. Igaz, a konvergenciaprogram számol alternatív forgatókönyvekkel is, ha a koronavírus járványt csak a IV. negyedévben sikerül megfékezni, akkor az 7,31 %-os visszaesést hozna.

A kormány beismerő vallomást tesz, de csak részlegesen

A kormány váratlanul elismeri a ciklikus folyamatok című fejezetben, hogy „„2018-ban (…) a kibocsátási rés pozitív tartományba kerülhetett. Ezt követően 2019-ben(…) a kibocsátási rés tovább tágulhatott.”

Mit is jelent ez valójában? A pozitív kibocsátási rés azt jelenti, hogy a tényleges növekedés a potenciális növekedés fölött volt. Egyszerűbben fogalmazva: a magyar gazdaság túlfűtött volt, a valóságos lehetőségei fölött bővült. Az a baj az ilyen növekedéssel, hogy fenntarthatatlan – utólag mindig megvan a böjtje, meglett volna koronavírus-járvány válság nélkül is.

Harminc éve van nálunk kapitalizmus, még nem telt el annyi idő, hogy a társadalom minden rétege világosan átlássa, hogy a kapitalizmusban üzleti ciklusok vannak. Fellendülés és válság, a gazdaság kitágulása és összehúzódása, azaz boom and bust – az amerikai üzleti ciklusok ebben a cikkben táblázatba szedettek.

A magyar válságokra, a hazai gazdaság összehúzódásaira mindenki emlékszik: a rendszerváltást követő átalakulási válságra, aztán a Bokros-csomagra, azután a 2008-as válságot követő Bajnai-, majd Orbán (Széll Kálmán) csomagokra. Sokan talán úgy hiszik, hogy a válságokat egytől-egyig az ostoba politikusok okozzák – ebből annyi igaz, hogy a politikusok fellendülés alatt követett gazdaságpolitikájának nagy hatása van arra, hogy a törvényszerűen időre-időre bekövetkező hanyatlás, válság mekkora.

Ha a gazdaságot a növekedési ciklusában túlpörgetik (például túlzottan alacsony kamatokkal vagy nagy adócsökkentésekkel), akkor a kapitalizmus alapvető ciklikusságát erősítik fel. A növekedés is nagyobb mértékű, de utána a visszaesés is nagyobb, a válság is mélyebb.

A felelős kormányok ezért anticiklikus politikát szoktak folytatni, az igazán nagy, növekedést elősegítő intézkedéseket a válságos időszakra tartogatják. A felelős gazdaságpolitika célja ugyanis az, hogy az üzleti ciklusok amplitúdói minél kisebbek legyenek.

Az Orbán- kormány azonban igyekszik úgy tenni, mintha minderről nem tudna, mesterien köríti az őszintén beismert tényt azzal, hogy „a magyar gazdaság teljesítménye a 2000-2008 közötti időszakban a potenciálisan elérhető szint felett alakult. A pénzügyi válságot megelőző időszakban ugyanis nagyarányú költségvetési hiány, túlzott hitelezés és a külföld felé történő rohamos eladósodás jellemezte a gazdaság növekedését, ami így fenntarthatatlanná vált”.

Ezzel szemben, az Orbán-érában előállt, a potenciálisan elérhető szint feletti növekedés viszont – sejteti a szöveg – egészen más tészta, hiszen „erőteljes belföldi kereslet eredményeként”, „kimagasló növekedési teljesítményhez köthetően” valósult meg.

Arra természetesen nem tér ki a szöveg, hogy 2018-ban uniós eljárás indult Magyarország ellen, mert a strukturális hiány GDP-arányosan 2 százalékponttal emelkedett 2016 és 2018 között. (S persze az is erősen vitatható, hogy a gazdaság túlfűtöttsége 2018-ban kezdődött: valójában már évekkel előtte.)

A kormány tehát igyekszik úgy tenni, mint csak azzal a prociklikus politikával lett volna gond – vagyis azzal, hogy akkor öntik a pénzt a gazdaságra, amikor amúgy is fellendülés van –, ami a 2008-as válság előtt volt jellemző. A sajátjával azonban nem.

Pedig nagyon is volt gond ezzel a gazdaságpolitikával, különösen azzal, hogy az extrém laza monetáris politikán túl olyan adócsökkentésekkel stimulálták a gazdaságot, amelyeket részben az oktatásból, a szociális ellátásból és az egészségügyből kivont forrásokból fedeztek, utóbbi fáj a legjobban most válság idején.

Az Orbán-kormány úgy dicsekedett a növekedési adatokkal, mint egy boldog kisgyermek, és sajnos kevesen tették fel a kérdést: mi az ára ennek a növekedésnek? Fenntartható-e? Mi lesz a növekedési ciklus után? Persze, arra senki nem számított, hogy egy járvány akasztja meg a növekedést, azt azonban biztosan lehetett tudni, hogy a növekedési ciklusnak egyszer vége szakad.

A gazdasági fellendülés, a konjunktúra idején nem félt a kormány költekezni, most viszont behúzza a féket, és hagy nagyon sok vállalkozást tönkremenni, munkahelyeket eltűnni – és ígér helyettük, egyelőre, közmunkahelyeket.

Ahogy 2017-ben írtam: „nagyon úgy tűnik, hogy klasszikus, úgynevezett prociklikus gazdaságpolitikát folytat a kormány. Nemcsak a növekvő kibocsátási rés utal erre, hanem a józan ész is – a kormány az uniós pénzeső közepette igyekszik stimulálni adócsökkentésekkel és csok-kal pörgetett lakásépítésekkel a gazdaságot. Ennek azonban súlyos ára lehet később, ha rosszabbra fordul a külső környezet, és nem lesz miből a gazdaságot élénkíteni.”

A kormány korábbi prociklikus politikája tehát gátja annak, hogy a jelenlegi válságban érdemi költségvetési lépéseket tegyen, és ne hagyjon az út szélén százezreket. Igaz, a kormány nem használja ki a bajba jutottak megmentésére a meglévő mozgásteret sem, így okkal feltételezhető, hogy a szándék még inkább hiányzik, mint a lehetőség – ahogy korábban már a Mércén szó esett erről.