Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért vannak kitéve a színházi dolgozók annak, hogy méltatlan körülmények közt végezzék munkájukat?

Ha a színháziak képesek lettek volna az elmúlt harminc évben szakmailag mobilis, szolidáris, igazságos struktúrát kiépíteni, sokkal kevésbé lenne az intézményrendszerünk a politika játékszere.

Persze rém nehéz közegidegen működést kialakítani ott, ahol a társadalmi rend a hatalom bármi áron való megszerzésére és megtartására, a személyi kultuszokra, a kéz kezet mos szövetségekre épül, ahol az állam egyre kevésbé vállal részt az alkotmányos/alaptörvényben megfogalmazott kötelezettségei teljesítésében is.

Márpedig ahol ilyen a nagy egész, ott a kis egységek is ritkán működnek máshogy: családok, munkahelyek, társulatok, egész szakmák a hatalmaskodás, a bárminemű erővel való visszaélés mintázatát mutatják. A Vígszínház, az utóbbi napokban nyilvánosságra került információkat követve, egészen olyannak tűnik, mint egy kis Magyarország – illetve annyival biztosan jobb, hogy a Vígben nem csökkent a nézőszám. És ez tényleg nagy teljesítmény. Más kérdés, milyen áron.

Mindenekelőtt a színházi szakma volt és jelenlegi vezetői felelősek azért, ahol most tart az egész közeg – és persze leegyszerűsítően mondom –, hiszen ők mindenekelőtt és annyi minden után is a székükbe kapaszkodtak, ahelyett, hogy a helyzetükkel élve elősegítették volna a magyar színház átalakítását.

Számos színház vezetője töltött évtizedeket egy-egy társulat élén, ahol kialakította a mindenkori hatalommal való együttműködést, és a társulat feletti uralkodás gyakorlatát – persze jelentős habitusbeli eltérésekkel. Ez, a lényegét tekintve máig mozdíthatatlan rendszer építette ki és tartotta fenn a visszaélések lehetőségét is. A szakmát sújtó legutóbbi csapásra (a színházaktól elvont TAO) is az emberemlékezet óta bevált módon reagáltak: az ügyesek gyorsan és szinte észrevétlen elérték, hogy ők – persze nem személyesen, hanem a társulatukért áldozatot hozva – megkapják a kiesett támogatást. Aki nem kilincsel, az meg annyit is ér. Kőkorszak, tényleg.

Szakmai diskurzusokban a szívesen hivatkozott német színházban például olyan intendáns-rendszer működik, ahol a vezető néhány évet tölthet el egy társulat élén, majd muszáj továbbállnia – magát újra és újra megméretve, ami még akkor is jobb az itthoninál, ha ez a szisztéma sem bizonyul tökéletesnek. Egyértelmű pozitívuma, hogy  egy intendánsnak nem a regnáló hatalom szimpátiáját kell elnyernie,és nem elsősorban gazdasági szempontoknak kell megfelelnie, hanem szakmailag kell bizonyítania. A német színház időközben fontos terepe lett a nyílt társadalmi vitáknak, és egyik aktuális problémája, hogy mit kezdjen azzal, a színházinak mondott kihívással, hogy ezek a vitafórumok olyan polarizálttá váltak, amelyeket egyre nehezebb működtetni a demokrácia elvei szerint.

De szép lenne, ha egyszercsak nálunk is ráébredne a szakma fővonala, mekkora lehetőség egy színház – nem az önérvényesítés terén, és nem piaci szereplőként, hanem élő közösségi térként, ahol mód és lehetőség lenne arra, amit ebben az országban olyan hatékonyan leépítettek: érdemi párbeszédekre – a zárt buborékjainkon kívül is. Ilyesmit egyelőre főként önerőből igyekvő kis civil szakmai csoportok, vagy alulfinanszírozott, agyonhajszolt függetlenek próbálgatnak. Ezeket a formákat nem is lehet diktatórikus módon üzemeltetni.

És rögtön hozzáteszem, nem ezt, nem ezeket az utakat tartom kizárólagosan üdvözítőnek, csak jelzem, szűkös már az a kukucska-szemlélet, ami elé a nézőket leültetni szokás, és ami még mindig túlnyomóan jellemző a kőszínházakban. Viszont ezt, a lényegesen közösségibb műfajt idomítással egészen biztosan nem lehet megtanulni, csakis részvételi módon.

Az biztosan kijelenthető, hogy ameddig úgy működnek a színházak, hogy a vezető kitalálja, mit és miként kell végrehajtani több tucat alkotó embernek, azok munkaidejét is beosztva egy évadra, addig nagyon könnyű lesz visszaélni is ezzel a hatalommal. Ez a struktúra tehát magában hordozza azt, hogy a vezető lényegében kontroll nélkül vissza tud élni a hatalmával, ha akar, és szinte bármit megengedhet magának.

Eszenyi Enikő a Vígszínház vezetőjeként, a többek által pontosan és érzékletesen artikuláltak szerint egészen messze ment abban, hogy mi mindent megengedett magának másokkal, a kollégáival szemben.

Mit kellene tenniük a színháziaknak?

Muszáj lenne minden területen demokratikus fórumokat kiépíteniük – és ez nem andalítóan édes pódiumbeszélgetéseket jelent –, ugyanis ma már tűrhetetlen, hogy egy társulat felett uralkodik valaki.

Működő érdekvédelmi szervezetek kellenek, helyiek és széleskörűek, olyanok, amelyek nem elkennek problémás ügyeket, hanem átlátható módon működnek, és cselekvőképesek. Szükség van az önnevelésre, az íratlan szabályok felülvizsgálatára, és felelősséget kell vállalni – ahogy most a Vígszínház-ügyben kiálló művészek nagyot léptek előre Fenyvesi Lilit, Néder Pannit, és egymást támogatva. Jó volt látni, hogy a sajtómunkásokkal szembeni mélyen plántált fenntartásaikat félretették.

A munkaadók, a fenntartók és a munkavállalók muszáj, hogy kidolgozzanak olyan szabályozást, amely biztosítja azt, hogy senki ne kerülhessen kiszolgáltatott helyzetbe. Ehhez szakemberek kellenek, protokollok, amit újra és újra végig kell gondolni, és az, hogy megtanuljunk olyan demokratikus működési formákat, amelyek tudottan hatékonyabbak is, mint a központilag irányított rendszerek.

Nem tartható tovább az a jellemzően patriarchális és autoriter rendszer, amely a rendező reflektálatlan többlethatalmára épül, és a hierarchiában alatta levő alkotók önfeladására épít. „Hallgass, maradj csendben, hamarabb szabadulsz”, idézte Molnár Áron egy interjúban elrettentő példaként, hogy ez a mondás járja a színházban.

Ahol ez a mondás – kiegészítve a mindennapi működés most napvilágot látott részleteivel –, ott az úgynevezett megszállott, fanatikus vezetők feljogosítva érzik magukat, hogy mások emberi méltóságát eltapossák. Kérdés, ekként alkotófolyamat vagy inkább zsarnoki diktátum eredménye a művészi produktum.

Egy ilyen munkaközegben kényszerítő kontrollal elő lehet állítani azt az érzetet, hogy az érdekközösségben álló kollégák is képtelenek szolidaritást vállalni egymásért. Csakhogy ez nem munkahelyzet, nem munkamódszer, hanem tortúra.

Egy színházban nem lehet norma, hogy a rendező büntet, fenyeget, megaláz, és ezáltal félelemben tart alkotókat. És ha ilyesmi történik, akkor nem hagyhatjuk, hogy akiknek érdekében áll, elbagatellizálja, elfedje, elhallgassa az alávetettként dolgozók sérelmét. Nem fordíthatjuk el a fejünket, csak mert mi kevésbé vagyunk védtelenek. És nincs az a siker, amely megérné a méltóság földbe taposását. Ideje ezekre a problémákra rendszerszintű választ adni, hiszen ezek a bántalmazás-megalázás történetek nem egyediek, hanem a struktúrából következnek.

Ha pedig megtörténik bármiféle abúzus, az nem maradhat következmények nélkül. És ha ezt működtetni tudja egy csapat, akkor lesz majd közös felelősségvállalás is – miközben  kevesebb teher lesz a rendezőkön és igazgatókon is. Ehhez meg kell tanulnunk figyelemmel hallgatni egymást. Akik benne vannak, rettentő jól értik ezt.

Mi legyen?

A vegyes – állami és önkormányzati – fenntartású színház vezetéséről egy részben szakmai bizottság  döntött Eszenyi Enikő javára – elég gyalázatos, hogy az ellenzék sem szakított az intranszparens pályázati gyakorlattal. Ez indította el a lavinát.

A történteket már pontosan és részletesen megírta a Mérce is – nem ismétlem. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, kiemelkedő, reménykeltő a színházcsinálók nyilvánosság elé állása – bár nem példa nélküli: egyikük emlegette is Sárosdi Lillát, mint aki egyedül csinálta végig a maga történetét.

Nagyon jó látni, ami történik, kiváltképp ebben a túlzottan óvatoskodó közegben – drámai erejű a tapasztalt művészek eltökélt megszólalása, és lelkesítő a jól gondolkodó, bátran lépő fiatalok kiállása.

Ideális lenne, ha egy szakértőkkel bővített bizottság vizsgálná meg alaposan, mi történt, hol tartunk: ahogy láthattuk, sok érintett támogatna egy ilyen eljárást.

Ha a főváros új vezetése komolyan veszi magát (ahogy sajnos a budapesti színházak feletti alkuban egészen elképesztően nemtörődöm és tájékozatlan, illetve ijesztően szakmaiatlan volt), akkor megfontolja a sajtószerte hozzáférhető nyilatkozatokat, és eléri, hogy írjanak ki új pályázatot, de mindenképpen újraértékeli a jelentkezőket a programjukkal együtt.

Most annyit lehet tudni, hogy a kialakult helyzetre való tekintettel a Főpolgármesteri Hivatal felkérte a Vígszínház Felügyelőbizottságát (a közgyűlési határozatból tudható, hogy Felügyelőbizottság elnöke Fogarasi Gergely, tagjai pedig Bornai Eszter és Kiss Anita), hogy vizsgálja meg a színház működését, a munkavállalók jogainak érvényesülését és szakmai integritásukat. Amit a Független Előadóművészeti Szövetség üdvözölt, és javasolta a bizottságba szakértők bevonását, továbbá ajánlotta minden érintett figyelmébe a Biztonságos Terek programot. Legyen ez a vizsgálat alapos, szakszerű és jól dokumentált, és ennek alapján szülessen döntés arról, ki lenne a Víg alkalmas vezetője a következő öt évben.