Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az elnyomás civilizált formáitól a barbarizmusig: a kártérítési ügyek hátteréről

A világ hol lassan csoszogva, hol gyors és ritmusos bakancs-csattogtatás közepette folyamatosan halad valami olyan barbarizmus felé, amihez fogható eddig ismeretlen volt nemcsak azoknak, akiket gyermekként traumatizált Dagobert bácsi kalandjainak az Antall József halálhírére felharsanó Requiem általi félbeszakítása, de még azoknak is, akik ma derűs nosztalgiával emlékeznek rá vissza, hogy mennyire utálták a KISZ-t.

A bolygónk valamiféle alkotmányos, vagy annak látszó, többé-kevésbé konzisztens jogrend által kormányzott (tehát nem a nyers és közvetlen erőszaknak alárendelt) része ugyanis kezdi maga mögött hagyni képmutató mivoltát – csak nem épp úgy, ahogy sokan szeretnénk azt látni.

A polgári demokráciák álszentségét sokan illették teljesen jogos baloldali kritikával Malcolm X től Noam Chomskyn át a HétköznaPiCsalódások nevű kortárs magyar punkzenekarig. A leginkább a gazdasági centrum országaira jellemző liberális demokrácia a maga alkotmányban garantált jogállami normáival hemzseg az önellentmondásoktól.

És ez nem volt máshogy a polgári forradalmak kezdetekor sem, amikor például egyáltalán nem volt minden forradalmárnak magától értetődő, hogy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában megfogalmazott jogok a Haiti cukornádültetvényein dolgozó és elpusztuló fekete rabszolgák tömegeire is vonatkoznak, amíg azok saját értelmezésük szerint „kiterjesztve a forradalmat” erővel érvényt nem szereztek azoknak az eszméknek, amiket papíron a gyarmattartó hatalom már elismert.

Ilyen ellentmondásokkal terhelt álszent képződmény volt a Harmadik Köztársaság is, amely többé-kevésbé kivívta ugyan az állampolgárok jogi értelemben vett „szimbolikus” egyenlőségén nyugvó politikai szabadságjogokat, de ezen politikai jogokkal túl sokra nem mentek azok a nincstelenné vált tömegek, akiket már a kizsákmányolásra sem talált alkalmasnak az immár piaci és nem monopolisztikus viszonyok között operáló tőke.

Az utóbbiak között különösen nagy arányban voltak romák, ami nem meglepő, hiszen egy rasszista társadalom munkaerőpiacán a nem megfelelő bőrszín hátrányt jelent a versenyben. Nem meglepő az sem, hogy a poszt-fasiszta fordulat után azokat próbálják elsők között megfosztani a de jure elismert jogaiktól, akik de facto eleve nem rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amik felruháznak őket az ezen jogokkal való élés lehetőségével.

A Harmadik Köztársaság (és a többi nyugati típusú liberális demokrácia a maga „emberi jogi handabandájával”, nemzetközi normáival, humanitárius intervencióival, stb.) valóban álszent formáció volt.

Ennél a képmutatásnál azonban van sokkal rosszabb állapot is, ez pedig a képmutatás hiánya.

Az az állapot például, amikor a büntető törvénykönyv bünteti ugyan a nemi erőszakot, de szinte minden eset elakad a szexista rendőri, ügyészi vagy bírói apparátusok valamelyikén, még mindig jobb, mint amikor nyíltan legalizáljuk a nemi erőszakot. A korlátolt jogi emancipáció be nem teljesített ígéretei és a mindennapi életben megélt hierarchia valósága közötti ellentmondás magában hordozza a radikális emancipáció követelésének lehetőségét.

Az utóbbi évszázadokban ez adott potens ideológiai muníciót a legkülönbözőbb alávetett csoportok felszabadító törekvéseinek a szüfrazsettektől az amerikai polgárjogi mozgalmon át a meleg felszabadítási mozgalomig, és ezen mozgalmak tagadhatatlan sikereket értek el többek között ennek a muníciónak köszönhetően.

Ez még a posztsztálinista diktatúrák ellen szervezkedő kelet-európai demokratikus ellenzékre is igaz valamennyire.

Sokan több-kevesebb sikerrel követelték hogy, „ha egyenlőek vagyunk, legyünk is egyenlőek”. Ma is sokunkban merült fel a kérdés, hogy egy olyan társadalomban, ahol elméletileg az alapvető jogok közé tartozik a jog az „élethez, szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez”, ott mégis miért rendelkezik más az életünk ébren töltött idejének döntő többségével, és miért kell a fázás és éhezés lehetőségének kényszere alatt olyan tevékenységet folytatunk, ami boldogtalanná és lelki beteggé tesz minket.

Most azonban épp ennek az ellenkezője zajlik politikai szinten és a hatalom azáltal kívánja feloldani a fent említett ellentmondásokat, hogy egyes csoportok állampolgári jogait még papíron is felfüggeszti.

Míg az egyetemes emancipáció formulája: „ha vannak jogaink, legyenek is jogaink”, addig a poszt- és neofasisztáké: „ha nincsenek jogaik, ne is legyenek jogaik”.

Orbán Viktor úgy döntött, hogy cigányoknak és „börtöntöltelékeknek” egy fillért sem fizet a magyar állam, teljesen függetlenül attól, hogy a hatályos törvények értelmében a magyar bíróság a magyar állam által elkövetett jogsértések miatt megítélte nekik azt. Nem először űznek ugyan gúnyt a jogból – gondoljunk csak a hajléktalanok alkotmányellenes üldözésének alkotmányban való rögzítésére, vagy arra, ahogy a fellebbviteli bíróság döntését váró menedékkérőket szándékos éheztetéssel próbálják rávenni hogy „önként„ távozzanak még az eljárás vége előtt.

Ezekkel szemben újdonság viszont, hogy nyíltan jogon kívül helyeznek magyar állampolgárokat, illetve az ország egyes területeit, ebben az esetben a börtönöket és az ott fogvatartottakat. Már nem csupán figyelmen kívül hagyják a törvényeket, vagy úgy írják át azokat, hogy létük a még intenzívebb elnyomást erősítse, hanem teljes nyíltsággal felfüggesztik a jogot bizonyos területeken, kizárva ezzel az állampolgári és emberi jogokból a lakosság egy részét.

A Habony-művek ördögi ravaszságára jellemző módon a jog felfüggesztését a társadalom legnépszerűtlenebb csoportjaival kezdik, és sajnos teljes joggal számítanak arra, hogy a magyar társadalom többsége ezt lelkesen fogja támogatni, miközben – hogy az ő antiszemita szófordulatukkal éljek – ajvékol majd egy maréknyi önjelölt elitista jogvédő, akik ragaszkodnak az állampolgári és emberi jogok egyetemességéhez. A propagandasajtó eközben majd világgá kürtöli hogy „gyermekgyilkosokat védenek Soros emberei”. (Túlélő tipp: amikor teljesen elnémul ez az „ajvékolás”, az talán az utolsó pillanatok közé tartozik, amikor még nem késő összepakolni pár váltás meleg ruhát, egy-két konzervet és némi valutát…)

Ez egy kicsi, de fontos lépés afelé, hogy a fennálló tulajdoni-hatalmi viszonyok fenntartását szolgáló, elnyomó apparátus rendőr-ügyész-bíró tengelyének absztrakt, de többé-kevésbé konzisztens rendszert alkotó működését felváltsa a lincselő csürhe közvetlen dühe.

Egyszerűbb kifejezéssel élve, az elnyomás civilizált formáját a barbarizmus közvetlen elnyomása váltja fel egyre nagyobb mértékben.

Ez olyan precedenst teremt, ami után ne csodálkozzunk, ha a társadalom más csoportjai is egyenként kívül találják magukat a jog által legalább elméletben ellenőrzött világon. Ez a folyamat nem példa nélküli a történelemben és most sem korlátozódik Magyarországra.

Teljesen indokolt volt például egyes jogvédő csoportok és aktivisták aggodalma, amikor a 2001-es terrortámadás után a „kivételes helyzetre” hivatkozva Bush az USA területén kívül létrehozott egy brutális kínzásokról elhíresült, törvényen kívül álló börtönkomplexumot, amelyet a mai helyzet előfutárának tekinthetünk. Ma ugyanis gombamód szaporodnak a lassan permanensnek nevezhető, szükségállapot-retorika által igazolt jogtiprások és ezekre a 9/11 utáni félelem teremtett precedenst. Jogsértések persze korábban is előfordultak, de más titokban megkínozni valakit (amiből botrány lesz, ha kiderül), mint nyíltan rehabilitálni a kínzás intézményét.

Néhány hete az Egyesült Királyság is aggasztó precedenst teremtett azzal, hogy megfosztott állampolgárságától egy az ISIS-hez csatlakozó, majd döntését megbánó nőt, aki nem mellesleg az Egyesült Királyságban született, nőtt fel, és a briten kívül nem rendelkezik más állampolgársággal. Ami újdonságnak számít ebben: ahelyett, hogy bíróság előtt felelne a tetteiért, mint mindenki más, aki vét a törvény ellen, még attól a jogtól is megfosztják, hogy a politikai közösség részeként bűnhődjön. Politikai lényből puszta biológiai lénnyé degradálják ezáltal.

Szintén az Egyesült Királyságban fordult elő, hogy a Theresa May által az „illegális bevándorlók” kipaterolása végett bevezetett „hostile environment” – vagy „ellenséges környezet” – keretein belül tömegesen deportáltak, fenyegettek deportálással, vagy tagadtak meg esetenként életmentő szolgáltatásokat fekete lakosoktól. Nem zavarta a hatóságokat, hogy az illetők évtizedekkel ezelőtt a brit kormány hívására érkeztek az országba, és a törvény szerint minden joguk megvolt ahhoz, hogy ott éljenek. Mivel korábban semmilyen szabályozás nem kötelezte őket helyzetük dokumentálására, így sokan nem tudták az intézményes rasszizmusáról hírhedt Home Office bürokratái előtt kielégítő módon igazolni magukat.

Az utóbbi példáknál milliószor nagyobb és brutálisabb tömeges jogfosztást épp a Szijjártó Péter által a helyi propagandamédiában a „hazafiságáért” méltatott indiai miniszterelnök, Narendra Modi és a hindu-fasiszta BJP pártja követik el.

Nem sokkal azután, hogy egy önkényesen összeállított lista és egy nyíltan diszkriminatív állampolgársági törvény által körülbelül kétmillió muszlimot fosztottak meg állampolgári jogaiktól, Asszám tartományban már álltak is a milliónyi ember befogadására alkalmas, szögesdróttal elkerített koncentrációs táborok. Indiaiak helyzete Indiában hirtelen „idegenrendészeti” kérdés lett.

A szomszédos Banglades nem hajlandó befogadni a hontalanná tett indiai muszlimokat, sorsuk így bizonytalan. E heti hír, hogy miközben a gyermekeket szüleiktől elválasztó és koncentrációs táborba záró Trump elnök épp Modinál tett jókedélyű látogatást, Delhiben, néhány kilométerre csupán a kibontakozó poszt-fasiszta bromance-tól, napokig tartó, több tucat emberéletet követelő muszlimellenes pogrom tombolt, mellyel kapcsolatban felmerült a közvetett állami felbujtás gyanúja is.

Magam – a különböző egyedülálló atrocitások áldozataira való tekintettel – szeretek, ha lehet, csínján bánni a történelmi párhuzamokkal, de akinek a 21. században és a „világ legnépesebb demokráciájában” lejátszódó jogfosztás-tábor-pogrom eseménysorról értesülve nem szorul össze a gyomra, azt cserben hagyta egy fontos ösztöne.

A fentebb felsorolt példák persze sem mértékükben sem mibenlétükben nem azonosak, mégis mind egy vészjósló trend részét képezik.

Bár Orbán egyelőre nem fosztotta meg a romákat és börtönbüntetésüket töltőket állampolgárságuktól, az embertelen börtönkörülmények, illetve a törvénytelen faji szegregáció miatt járó jogorvoslat lehetőségének megtagadása egy lépés afelé, hogy bizonyos etnikai vagy adminisztratív kategóriába tartozó magyar állampolgárokat, illetve bizonyos területeket (így az ott lévő embereket) kivonjanak a törvény hatálya alól, és ezáltal a politikai közösségből kivessenek. Ilyen törvényen kívüli zónákat és embereket jelöl ki a 2015 óta zajló migrációs hisztéria is, viszont a mostani esetben újdonság, hogy magyar állampolgárok kerültek hasonló kategóriába.

A jelenleg zajló jogfosztó tendenciákban közös pont, hogy a legtöbb esetben nem az adott ország domináns etnikumából kerülnek ki a jogfosztandó személyek, és az európai és észak-amerikai példák esetében szinte mindig nem fehér emberekről van szó. A börtönviseltek között ugyan mindenféle etnikumú emberek megtalálhatók, de a gazdaságot, a társadalmat és az igazságszolgáltatást mélyen átszövő strukturális rasszizmus miatt itt is felülreprezentáltak az alávetett kisebbségek, és ez a populáció a közbeszéd által is erősen etnicizált.

A 30-as és 40-es évek vérszomjas szörnyállamai elől menekülő és sokszor állampolgárságuktól megfosztott tömegek megfigyelőjeként és részeként Hannah Arendt arra a fájdalmas következtetésre jutott, hogy egy állampolgársággal rendelkező, a jogon belül álló, börtönbüntetését töltő rab politikai értelemben privilegizáltabb helyzetben van, mint azok a „hontalan” földönfutók, akiket még ilyen formában sem kíván semmilyen politikai közösség a részének tekinteni és ezáltal jogokhoz való joggal felruházni.

Ahhoz hogy jogai legyenek valakinek, Arendt szerint többre van szükség az ember biológiai értelemben vett emberségénél, hiszen ezen jogokhoz csak mint egy politikai közösség részét képző politikai lényként van joga. Nem véletlen tehát, hogy a gázkamrákba vezető úton az első lépések egyike az állampolgárság elvétele, vagyis a politikai közösségből való kitaszítás képezte. A teljes jogfosztás eszköze volt még az állampolgári jogok elvétele mellett az ezeket elméletileg garantálni hivatott intézmények lebontása.

Timothy Snyder történész megfigyelése szerint nem volt véletlen, hogy míg a nácik az ukrán és fehérorosz zsidó áldozatok többségét lakóhelyük közelében egyszerűen lelőtték, addig a holland, francia, német, de még a magyar sorstársaik nagy részét is gondos tervezéssel, lengyel területen kialakított törvényen kívüli zónákba szállították.

Valamiért még a náciknak és helyi csatlósaiknak is egy ideig többé-kevésbé fontos volt, hogy a gyilkolást olyan területen végezzék el, ahol végletekig meggyengült vagy egyenesen megszűnt a jog uralmának a látszata is és az állami intézmények teljesen eljelentéktelenedtek.

Raoul Wallenberg valószínűleg hiába lobogtatta volna diplomata útlevelét egy olyan Minszk melletti faluban, amit már három hadsereg is feldúlt a közelmúltban. Arendt megfigyelését alátámasztja, hogy maga Wallenberg sem csinált mást, mint színlelt autoritása révén a svéd politikai közösség részévé avatott több ezer embert. A háború vége felé aztán ahogy tovább gyengült az intézmények tekintélye, úgy bátorodtak fel a egyre inkább nyilas bűnözők a védett házakban történő garázdálkodásra.

Ez persze nem azt jelenti hogy a jogfosztás kortárs formái azonosak lennének a történelem más szakaszaiban végbemenő folyamatokkal, azt pedig végképp nem, hogy ugyanarra a végkifejletre vagyunk predesztinálva.

A klasszikus fasizmusnak többek között azért volt szüksége elképesztő mértékű nyílt erőszakra, mert történelmi küldetése nem volt kevesebb, mint a szervezett munkásosztály elpusztítása, melyben sikerrel is járt. Hitler, Mussolini, Franco, de még Pinochet is milliós létszámú baloldali mozgalmakkal, szakszervezetekkel, és sokszor felfegyverzett ellenállókkal találták szemben magukat és többek között ennek is volt köszönhető ezen rezsimek mérhetetlen brutalitása.

Ezzel szemben ma egy maroknyi „testnevelésből felmentett” „ajvékoló” jogvédő és újságíró kordában tartására sokkal „finomabb” eszközök is elégségesek. A háború, melynek glorifikálása a klasszikus fasizmusban központi szerepet töltött be, szintén megkönnyítette a népirtás kivitelezését.

Az következik csupán abból, hogy a fent felsorolt példákban felismerjük a tendenciát, hogy tudatosítanunk kell a leselkedő veszedelem komolyságát és minden erőnkkel ellen kell állni a jog felfüggesztésének, illetve emberek jogon kívül helyezésének akkor is, ha épp olyan emberek vannak soron, akikkel egyébként nem szimpatizálunk (például a fegyveres rablás miatt börtönben ülők), és akkor is, ha a fennálló rendet magunk sem tekintjük legitimnek.

Na de, miért is védi ilyen hévvel a burzsoá demokrácia alkotmányos intézményeit például az anarchista Autonómia csoport, vagy épp egy olyan publicista, aki egyébként lelkesedik a jogrend szerint legitim rendőri intézkedéssel való szembeszegülés vagy fasiszta polgártársaink szabadságjogainak önkényes korlátozása iránt?

Attól, hogy nem tartjuk legitimnek azokat a vagyoni viszonyrendszereket és hatalmi struktúrákat, amelyek fenntartását végső soron a „legitim” igazságszolgáltatás szervei szolgálják és attól, hogy ezen viszonyok megváltozása esetén börtönökre sem lenne ebben a formában feltétlenül szükség, még józan ésszel beláthatjuk, egyáltalán nem mindegy, hogy a fennálló hierarchia védelmében milyen eszköztár áll a hatalom rendelkezésére.

A radikális baloldal és a posztfasiszták törvénytelenkedései között van még egy nagyon fontos különbség. Amikor például a baloldal támogatja, hogy munkások elfoglaljanak egy gyárat (sajnos rég volt ilyen Európában), megfosztva ezáltal a tulajdonost a törvényben szentesített tulajdonjogától, ellentétben a fasisztákkal, akik szintén felismerik a polgári világ belső ellentmondásait, nem visszacsinálni akarják a felvilágosodás kora óta lassan papíron legitimitást nyert egyetemes jogokat és egyenlőséget, hanem a felvilágosodást logikus konklúziójához juttatva, ezen ellentmondások emancipatív feloldását tűzik ki célul.

Az egyenlőség és szabadság papírformája, illetve a szabadságtalanság és hierarchia valósága között lévő feszültséget a radikális baloldal a papírforma hétköznapi életben történő megvalósításával és nem az ígéret felmondásával oldaná fel.

Címlapkép: MTI/Balazs Mohai