Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kőszeg Ferenc: Jövőkép és pártprogram Ajánló Dorosz Dávid: Az idő szorításában című könyvéhez

Cipőt a cipőboltból!

Cipőt akarunk vásárolni. A. vásárló listába szedi az ideális cipő legfontosabb jellemzőit – írja le Dorosz Dávid a vásárló egyik típusát –, összeveti a megvásárolható cipők előnyeit és hátrányait, elemzi a cipő értékének és árának a viszonyát, így hozza meg a döntést, melyik cipőt vegye meg. B. vásárló ezzel szemben a cipőüzlet  polcán megpillantja azt a cipőt, amelyet George Clooney, az Oscar-díjas sztár-színész hordott az előző nap látott reklámban, s nyomban meg is veszi, mit sem törődve a cipő árával, értékével. Így vagyunk a politikával is, állítja Dorosz Dávid. A legtöbb szavazónak se kedve, se ideje nincs arra, hogy összehasonlítsa a hosszú és unalmas pártprogramkat. Arra a pártra szavaz, amelynek a vezetőit vonzó hősöknek látja, akikkel azonosulni tud. Dorosz komolyan mondja fel a választói magatartás szokványos negatív jellemzőit, vagy úgy tesz, mintha komolyan sorolná fel őket. Valójában a könyve inkább cáfolata, mint megerősítése a választópolgár fenti karikatúrájának. 

Budapest lakosai tavaly október 13-án meggyőző többséggel főpolgármesterré választották Karácsony Gergelyt, a Párbeszéd Magyarországért – Dorosz pártja – jelöltjét. Bizonnyal nem azért, mert George Clooney, vagy valaki más, hasonlóan híres sztár vállon veregette, és azt mondta: szavazzatok rá. Még csak azért sem, mintha maga Karácsony lenne olyan vonzó, mint egy filmsztár.

Elsősorban azért szavaztak rá – ezt tudjuk jól -, mert nem akartak Orbán Viktor jelöltjére szavazni.

Ennyi azonban kevés lett volna. Karácsony azért lett az a vonzó hős, akivel a Budapesten szavazók 50,86  százaléka azonosulni tudott, mert azt mondta, bevezeti a Tiborcz-adót, azaz megadóztatja az 500 millió forintnál nagyobb értékű fővárosi ingatlanok tulajdonosait. Meg azt is mondta, eléri, hogy a fővárosi kerületi rendelőintézeteknek saját diagnosztikai berendezésük legyen, és a budapesti betegeknek ne kelljen tízezreket fizetniük egy vizsgálatért, ha nem akarnak fél évet várni a diagnózisra. Valószínű, hogy Karácsony szavazóinak 90 százaléka nem olvasta el a 36 oldalas programot.

De volt program, és a budapestiek a sajtóból, a munkahelyükön, a barátaik révén tudtak néhány fontosabb pontjáról. A fentieken kívül például a Duna mentén húzódó zöld folyosóról, vagy a közlekedési támogatás tervéről – ezért szavaztak Karácsonyra, nem holmi bugyuta marketingfogás hatására. Divatos dolog ostobának tartani a szavazókat, és nyafogni a demokrácia állapota miatt. Pedig a szavazók nem azért nem szavaznak azokra, akikre a jótollú publicisták szerint szavazniuk kellene, mert ostobák, és beugranak a tetszetős vagy éppen uszító jelszavaknak, hanem mert a „jó oldal” politikusai is elvesztik a hitelüket. Egymás ellen harcolnak, ahelyett, hogy a leváltani kívánt kormánnyal szállnának szembe. Némelyikük előnyökre vadászik, mondhatni korrupt, ha nem is annyira, mint a kormány. Mások ostobaságokat beszélnek, ha nem is akkora ostobaságokat, mint a kormány politikusai. S rosszat tesz nekik az is, hogy a „jó oldal” hívei mindenkire fintorognak, minduntalan fanyalognak, és azt hiszik, elvesztenék az okos hírüket, ha valaki mellé istenigazából odaállnának. Karácsony Gergelynek nincsen nagylétszámú pártja. A legfőbb esélye az, ha az ellenzéki közvélemény mellé áll, és bízik benne, hogy le tudja váltani Orbánt, ahogy leváltotta Tarlóst is. 

Egy régvolt forradalom meg egy titkos szeminárium

Ha ez után a tiráda után azt gondolja a kedves olvasó, hogy lelkes, dicsőítő cikket fog olvasni, téved. Nincs kampány, ilyen csendesebb időkben lehet kritikusan, mérlegelve írni. Eddig Karácsony Gergely programjáról írtam, de hát ez már lefutott dolog, Karácsonyt megválasztották, most a politikájáról lehet és kell írni. Ennek az írásnak a tárgya azonban nem a politikai gyakorlat, hanem Dorosz Dávid könyve, Az idő szorításában. Nem azért függ össze Karácsony programjával, mert Dorosz a könyve megjelenésének a napjaiban lett a főpolgármester helyettese. Hanem mert a négyszáz oldalas mű a világnézeti hátterét rajzolja meg Karácsony és a pártja, a Párbeszéd Magyarországért politikájának. Ez is ritkán fordul elő, hogy egy szerző éppen akkor fejezi be politikai könyvét, amikor eddigi élete legnagyobb politikai sikere küszöbéhez ér.

Nem biztos, hogy jót teszek ezzel az asszociációval Dorosz Dávidnak. De az idősebbek, akiknek még vizsgázniuk kellett a tudományos szocializmus elnevezésű tantárgyból, talán még emlékeznek rá, hogy Lenin akkor írta a készülődő orosz forradalom elveit körvonalazó Állam és forradalom című művét, amikor a forradalom vezérévé emelkedett. A kínos asszociációkat tompítandó, hadd tegyem hozzá, ha az orosz forradalom olyan lett, olyan lehetett volna, amilyennek Lenin 1917 áprilisában elképzelte, akkor egy picit talán a világ is jobb lehetett volna. De persze nem lehetett olyan. 

Ha már belesodródtam a múltba nézésbe, hadd idézzem fel az alkalmat, amikor először találkoztam azokkal a vészjelzésekkel vagy egy részükkel, amelyekről Dorosz könyve szól. Az 1970-es év vége felé Bence György – a „Lukács óvodá”-nak nevezett baráti kör vezető szellemisége – kezdeményezésére létrejött egy félig-meddig titkos lakásszeminárium azzal a céllal, hogy a résztvevők folytassák a marxizmus érvényességéről illetve megújítható voltáról szóló vitákat, amelyeket néhány évvel korábban  Márkus György legendás egyetemi szemináriumán kezdtek el. Számomra megtiszteltetés volt, hogy meghívtak, mert a többieknél három-négy évvel idősebb lévén nem járhattam Márkus óráira, tehát a résztvevők közül csak keveseket ismertem, és marxista sem voltam, bár ellenségesnek sem éreztem magam a marxizmussal szemben.

De a létező szocializmust épp annyira utáltam, mint a többiek. 1972-ben vetette fel valaki, hogy vitassuk meg a Római Klub jelentését, amely A növekedés határai felé (The Limits to Growth) címmel látott napvilágot angolul. A könyv a világ ötven évvel ezelőtti jelenének azokról a szorongató gondjairól szólt, amelyeket a közvélemény akkor még nem vett tudomásul; ezeket valamivel később a zöld mozgalom tette a közbeszéd és a politikai diskurzus tárgyává. Róluk szól Dorosz könyve is. A világ népessége egyre gyorsabban növekszik; a mezőgazdasági termelés elmarad a népesség növekedése mögött; a föld mélyében rejtőző energiahordozók – szén, kőolaj, földgáz – kifogynak; bolygónkat megsemmisíthetetlen hulladéktömeg borítja el. A jóslat fenyegető jellege ellenére, vagy talán éppen azért, inkább derültséget váltott ki, mint riadalmat.

Az ajakbiggyesztés nem korlátozódott a neomarxisták csöppnyi közösségére, megjelent egyetemi vitákon, elismert szaktekintélyek magabiztos tanulmányaiban is. A sok ellenérv közöl hadd idézzek egyetlen egyet, amely számomra, laikus számára is jól érthető volt. Julian Simon professzor azzal érvelt, hogy miközben egyre több hajó épült, 1500 táján fogyni kezdett a hajóépítéshez felhasználható fa. A 19. században azonban a hajók már vasból majd acélból épültek, így a fák fogyása miatti aggodalom értelmét vesztette. Való igaz, a 20. század utolsó negyedében új olajlelőhelyeket tártak fel, energiatakarékos autókat kezdtek gyártani.  Mégis abban az Attila úti lakásban is voltunk néhányan, akik indokolatlannak éreztük a derűt. Az „úttörő riport” tekintélye egyre nőtt, és harminc év múltán általános volt a vélemény, hogy az előrejelzések kiállták a valóság próbáját.

„Hogyan kerüljük el a globális összeomlást?”

Meg új vészek járultak hozzájuk. Ezeket már nem kellett előre jelezni, hiszen velük élünk. Ilyen mindenekelőtt a Föld átlaghőmérsékletének az emelkedése. Ilyen a társadalmat szétziláló egyenlőtlenség. Ilyen a munkahelyek millióit fenyegető negyedik ipari forradalom. S végül ilyen a világ rossz, de megszokott rendjének a felbomlása.   A klímakatasztrófát a Fideszben a közelmúltig nem illett komolyan venni. Ha nem így lett volna, Hoppál Péter országgyűlési képviselő december 2-án nem merte volna megengedni magának, hogy vicceljen a globális felmelegedéssel. „De hiszen most is esik a hó!” mondta beszédében a volt kulturális államtitkár kipillantva a parlament ablakán. 

Egy héttel később Orbán Brüsszelben már „klímabajnoknak” nevezte Magyarországot. Nyilván fordítva nézte a táblázatot, mert a megújuló energiák arányát tekintve hazánk az utolsó előtti helyen áll az Európai Unióban. Megszólalását a miniszterelnök arra is felhasználta, hogy a „gazdag országoktól” követeljen több hozzájárulást az energiaszektor átalakításának költségeihez. A nyolcvan felettiek talán még emlékeznek Rákosi Mátyás 1946. május 1-ére kiadott jelszavára: „Fizessenek a gazdagok!” De hiszen minden nap azt halljuk a kormánymédiában, hogy Magyarország jobban teljesít. A kormányfő mégis a szegény országok közé sorolja az országot?  

Ami az egyenlőtlenséget illeti, Dorosz rémületes adatokat idéz annak a bemutatására, hogyan tolódik át a világ összvagyonának java része maroknyi ember, néhány család kezébe. 2018-ban a világ huszonhat leggazdagabb emberének annyi vagyona volt, mint az emberiség szegényebb felének összesen (129. oldal). Magyarországon a társadalom felső tíz százaléka rendelkezik a vagyon 56 százalékával (154. oldal). Kilépni ebből a helyzetből lehetetlen. Az oktatási mobilitás a fejlett európai országok között Magyarországon a legkisebb (152. oldal és a hozzáfűzött 64. jegyzet). Ezt a helyzetet még súlyosbítja, hogy az egyenlőtlenséget nem a versenyben elért siker hozza létre, hanem a hatalmi-kormányzati elittel kialakított feudális függőségi viszony. A kibontakozó negyedik ipari forradalom, a mesterséges intelligencia növekvő szerepe újból átrendezi a munkaerő piacát: jogi, pénzügyi, sőt orvosi munkahelyek sokaságát veszélyezteti (182. oldal). A Szovjetunió szétesése után egyetlen szuperhatalom maradt a világon: az Egyesült Államok. De most már ennek is vége. Évi majdnem tíz százalékos gazdasági fejlődésével Kína új szuperhatalommá emelkedik. És mellette ott vannak a megerősödő középhatalmak: India, Japán, Brazília, Indonézia (269. oldal). Az EU pedig csak társadalmilag érzékeny, valóságos integráció révén őrizheti meg helyét a világban (260-261. oldal).

Ez csak a helyzet leírása. Dorosz minden fejezethez javaslatokat fűz, részben a világ, részben Magyarország számára. Javaslatai nagyrészt szoft jellegűek: klímavédelmi szervezetek, mozgalmak, környezetvédő pártok támogatása. De vannak kemény javaslatok is, például a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörének kiterjesztése a súlyosan környezetpusztító cselekményekre (97. oldal).  Az egyenlőtlenség ellen részben nemzetközi eszközökkel kell fellépni: például a társasági adók egységesítésével, hogy a multinacionális cégeknek ne érje meg, hogy oda helyezzék át a tevékenységüket, ahol kevesebb az adó. Ugyancsak nemzetközi megállapodást igényelne a pénzügyi rendszer átláthatóbbá tétele, hogy a cégek ne rejthessék el a bevételüket off-shore adóparadicsomokban. De természetesen vannak egy-egy államon belül alkalmazható eszközök is: a vállalati nyereség után ott kell adózni, ahol a nyereség keletkezett.

Többsávos adórendszerre van szükség, vagyon- és örökösödési adóra, a tőkejövedelemnek a munkajövedelmet meghaladó megadóztatására. Adókedvezményt kell biztosítani a dolgozói tulajdonszerzést elősegítő vállalatoknak (158-160. oldal). Mindez csak néhány példa a javaslatok sokaságából, amelyekkel Dorosz lezárja könyvének az egyenlőtlenségeket bemutató fejezetét. De vannak javaslatai a negyedik ipari forradalmat, vagyis az értelmiségi munkát kiváltó mesterséges intelligencia térnyerésével, sőt a nemzetközi hatalmi viszonyok átrendeződésével kapcsolatban is. A negyedik ipari forradalom küszöbén tömeges átképzési lehetőséget kell biztosítani a magasan képzett munkavállalók számára is. Ez pedig nem megy a munkaadók és az állam együttműködése nélkül. El kell ismerni az állam szerepét az innovációban, csökkenteni kell az állam közreműködésével létrejött szellemi tulajdon védelmi idejét. Szigorú adatvédelmi szabályokkal elejét kell venni, hogy az internetes óriáscégek böngészéseink alapján korlátlan bepillantást nyerjenek személyiségünkbe (210-213. oldal).

A legkeményebb javaslatokat Dorosz a legnehezebben kezelhető kérdéssel, a nemzetközi erőviszonyok változásával kapcsolatban fogalmazza meg. A kínai előretöréssel szemben kínaiak európai befektetéseinek feltérképezését javasolja, könnyen kezelhető on-line adatbázis segítségével. De javasolja a kisebb ázsiai országok támogatását is a kínai nyomulással szemben. A Dél-kínai tenger ügyében – ellentétesen a kínai állásponttal – nemzetközi vitarendezést javasol, és hitet tesz a tengerek szabad hajózhatósága mellett.

Még keményebbek a javaslatai a putyini Oroszországgal kapcsolatban. Nyitva kell tartani a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozás lehetőségét a balkáni illetve kelet-európai országok számára. Fenn kell tartani a NATO jelenlétét azokban az országokban, amelyeket az orosz expanzió fenyeget. A gazdasági szankciókkal el kell érni Putyin és közvetlen környezete bevételeit, a külföldön tárolt vagyonelemeket zárolni kell. Figyelemmel kell kísérni azokat a módszereket,  melyekkel Oroszország magához akarja fűzni egyes kelet-közép-európai országok elitjét (288-289. oldal).

Ezek a javaslatok, különösen az utolsó közvetlenül érintik a magyar uralkodó körök hatalmi és üzleti érdekeit. Mindennek persze nincs közvetlen szerepe a hazai vagy éppen a nemzetközi politikában, hiszen Dorosz Dávidnak – a főpolgármester Karácsony Gergely révén – legfeljebb a főváros politikájában van szava. Mégis úgy vélem, annak a ténynek, hogy a főpolgármester pártjának, a Párbeszédnek és e párt „ideológusának” koherens és morálisan védhető álláspontja van Magyarország és a nagyvilág dolgairól, igenis lehet szerepe a gyakorlati politikában. Ha Karácsony politikája sikeres marad, ez a szerep 2022-re jelentősen megnőhet.  

A meggyilkolt érsek meg a Vaskancellár

A Dorosz könyvében rejlő lehetőség elismerése nem jelenti azt, hogy mindenben egyetértek vele. Kifogásaim meglehetősen súlyosak. A kevésbé súlyosak egy része a generációs különbségből ered. Negyvenhat évvel vagyok idősebb Dorosznál,  ezen nem lehet segíteni, de nem is olyan fontos. Hogy elbeszélését színesítse, Dorosz újra meg újra filmekre, sőt tévé-sorozatokra asszociál. Én a hivatkozott művek közül igen keveset láttam. Ez persze az én bajom. II. Henrik angol király és Thomas Becket canterbury érsek párharca ügyében számomra a kézenfekvő asszociáció T. S. Eliot drámája, a Gyilkosság a székesegyházban (Vas István fordítása). Dorosz a Trónok harca című tévésorozatot idézi, amely a fantasy műfajába tartozik, azaz nem történt meg. De még ez se baj.

Thomas Becket meggyilkolása. Joseph Martin Kronheim liográfiája (1868). Forrás Wikimedia/Jappalang

Bajom nekem ezzel a mondattal van: „A földeken dolgozó parasztok nélkül a 12. századi angol királynak, II. Henriknek például nemigen lett volna ideje a barátságból hatalmi harccá fajuló balhéjára a canterbury érsekkel” (112. oldal). A mondat azt sugallja, hogy a komoly dolog a parasztok nehéz munkája a földeken, a király és az érsek viszálya csak afféle balhé. Holott a „balhé” arról szólt, hogy az állam vagy az egyház-e a legfőbb úr egy országban. Dorosz könyve a máról, vagy inkább a holnapról szól. De sok benne a hivatkozás a múltra, és ezek az olvasót vitára késztetik. Ha pedig a múlt nem egészen olyan volt, amilyennek Dorosz leírja, akkor a jelenre és a múltra vonatkozó állítások hitele is meginog.  

Könyve bevezetőjében Dorosz megnyugtatja olvasóit: nem akar a kapitalizmussal leszámolni, a kapitalizmusra „jobb rendszer híján – nagyon is szükség van” (10. oldal). A gondolatjelek közé szúrt bocsánatot kérő megjegyzés Churchillre megy vissza. A brit miniszterelnök a demokráciáról mondta, hogy az a legrosszabb kormányzati forma – nem számítva az összes többit. De persze elmondhatta volna a kapitalizmusról is. Csakhogy már túl kellene lépni ezen. Az emberiség mintegy száznyolcvan éve kísérletezik a kapitalizmus leváltásával, százmilliók pusztultak bele a kísérletezésbe, de a célhoz nem jutottunk közelebb.

Nem szabad csak a kommunizmusra gondolni: a nemzetiszocializmus is antikapitalista volt, és a kapitalizmust támadják a jelen populista rendszerei, köztük az Orbán-féle illiberális nemzeti egység tana. Dorosz álláspontja szerint a második világháborút követő harminc év volt a kapitalizmus aranykora, amikor a kapitalizmus a fejlett országokban létrehozta a jóléti társadalmat, és jelentősen csökkentette az egyenlőtlenséget. Utána azonban jött a neoliberalizmus, és elrontott mindent (116-119. oldal). Amikor Engels megírta A munkásosztály helyzete Angliában című művét (első kiadása 1845), megjelentek az első gyári törvények is, amelyek megtiltották a kizsákmányolás legdurvább formáit. „Az állam gépezetét egy csepp szociális olajjal kell megkenni” jelentette ki Bismarck: 1978-tól sorra léptek életbe Németországban a munkásosztály helyzetét javító törvények. Engels gúnyolódott azokon, akik ezek alapján a „vaskancellárt” is szocialistának tekintették. Pedig Bismarck volt az is, aki a porosz vasutak államosítását elrendelte, továbbá a korabeli Európában a legjelentősebb lépéseket tette a választójog kiterjesztése felé. Nem mintha akkora demokrata lett volna, a célja az volt, hogy a választók számának a növelésével korlátozza a feudális arisztokrácia és a katolikus egyház hatalmát.

De az új szabályok egyúttal megnyitották az utat afelé, hogy a munkásmozgalom politikai hatalomra tegyen szert. 1919-ben a szociáldemokraták a bécsi városi tanácsban abszolút többségbe kerültek. Ennek nyomán jött létre „a vörös Bécs”, amely 1934-ig, a szocialista városvezetés fegyveres felszámolásáig hatvanezer munkáslakást építtetett, és külön adókkal sújtotta a gazdagok luxuskiadásait. A szociális lakásépítés Budapesten már az első világháború előtt, Bárczi István főpolgármestersége idején megkezdődött, 1928-ban pedig létrejött Magyarországon az ipari munkavállalók összességére kiterjesztett, kötelező társadalombiztosítás.

A szociális piacgazdaság történetét nem lehet a második világháború utáni három évtizedre leszűkíteni.

A kizsákmányolást súlyosbító és enyhítő szabályok váltakozása a kapitalizmus egész történetét végig kísérte, a kapitalizmus és a változásokat lehetővé tevő demokrácia a fejlett világban elválaszthatatlan egységet alkotott. Egyébként – mint ezt Dorosz is említi – Henry Ford, aki antiszemita nézeteivel nagy hatást gyakorolt Hitlerre és Endre Lászlóra is – ismerte fel, hogy nincs értelme tömegesen olcsó autókat gyártani, ha az autókat előállító munkások nem tudják megvásárolni a gyár termékeit. Ez a kézenfekvő piaci felismerés éppen úgy hozzájárult a szociális piacgazdaság sikeréhez, mint a szocialista munkásmozgalom. 

A nem szeretem kapitalizmust jobb híján elfogadó Dorosz Dávidnak mégis szüksége van egy irányzatra, amelyet fenntartások nélkül bírálhat. Ezt a mumust a neoliberalizmusban találja meg.  Könyvének (Mi a liberalizmus? Kalligram, 2014) címadó tanulmányában Kis János a liberalizmus két irányzatát különbözteti meg, a libertáriusnak nevezett szabadpiaci liberalizmust és az egalitáriusnak nevezett szociálliberalizmust. Művében Kis részletesen érvel amellett, hogy morálisan csak az egalitárius liberalizmus fogadható el, mert a libertárius álláspont, hiába utasítja el az emberek jogi alapon történő megkülönböztetését, elfogadja, hogy a különböző társadalmi csoportokba tartozó emberek esélyei nem egyenlők. Ezen a nyomvonalon halad a neoliberalizmus is, a neoliberalizmust Kis János is elutasítja. Csakhogy a demokráciát a demokrácia alapelveinek a keretei között a különböző irányzatok váltógazdasága jellemzi és tartja életben.

Az amerikai politika bölcsen tette, hogy miután az Egyesült Államok valószínűleg legsikeresebb elnökét negyedszer is újra választották, azzal a szabállyal egészítették ki az alkotmányt, hogy az elnököt két ciklus után nem lehet újraválasztani. Jogszabály-változtatás nélkül, de így döntött a brit társadalom is: miután megnyerte a világháborút, 1945-ben Churchill nem kapott mandátumot a kormányzás folytatására.  

A két gonosz

Dorosz Dávid olyan negatív képet rajzol a neoliberalizmusról, amilyet a Fidesz szokott Soros Györgyről. Margaret Thatcher a neoliberalizmus politikájának egyik kezdeményezője, máig jelképes alakja. Fő bűnei közé sorolják, hogy 1984-85-ben erőszakos eszközöket is alkalmazva letörte a szénbányászok sztrájkmozgalmát. Az események történelmi előzménye, hogy a munkáspárti kormány 1947-ben államosította a szénbányák nagyobb részét. Szenet egyre inkább csak a korábbinál költségesebb módon, a mély művelésű bányákból lehetett kinyerni, a világpiaci árnál magasabb áron. 1983-ban a brit költségvetésnek minden tonna szenet 3,05 fonttal kellett támogatnia. Ebben az időben a kőolaj és a nukleáris energia nagyrészt kiváltotta a szénből nyert energia felhasználását.

Az 1980-as évek közepén a szén felhasználásának a környezetszennyező volta még nem került a viták középpontjába, de nyilvánvaló, hogy az akkor bezárt bányákat azóta környezetvédelmi okból is be kellett volna zárni, és akkor ezt a lépést a neoliberalizmussal szembeforduló környezetvédők is helyeselték volna. Sokatmondó egyébként, hogy a sztrájkoló bányászok elleni fellépést leghevesebben a szovjet rendszerű országok sajtója támadta, noha ezekben az országokban sztrájkjog egyáltalán nem létezett. Neoliberális politikusként Reagan csökkentette az állam szociális kiadásait, ellenezte az állami egészségbiztosítást, a rászorulók élelmiszer-vásárlásra fordított kiadásainak a csökkentését. Ugyanakkor a legszegényebb hatmillió amerikainak nem kellett jövedelemadót fizetnie, gazdaságpolitikája nyomán tizenhatmillió új munkahely jött létre, az infláció pedig jelentős mértékben csökkent. Thatcher és Reagan keményvonalas politikájának meghatározó szerepe volt abban, hogy a szovjet birodalom összeomlott, a hidegháború pedig a Nyugat győzelmével ért véget. Ezt a világtörténelmi sikert nem lehet a neoliberalizmus bírálata kapcsán elfelejteni.

„Egy régi dal visszhangja”

Dorosz Dávid könyvében a saját gondolataimat láttam viszont. Persze szó sincs arról, hogy bármit is átvett volna abból, amit 1989-ben mondtam. Csak arról van szó, hogy bizonyos kérdésekre 1989-ben ugyanaz volt a kézenfekvő válasz, mint 2018-ban. Harminc éve a rendszerváltó politikai erők nehezen akarták tudomásul venni, hogy a demokrácia egyúttal a kapitalizmus helyreállítását is jelenti. Sokan gondolták, hogy az elnyomó kommunizmus meg a kizsákmányoló kapitalizmus között van egy mindkettőtől mentes harmadik út.

A Kádár-rendszer demokratikus ellenzékéből létrejött liberális párt, a Szabad Demokraták Szövetsége elutasította a harmadik út eszméjét, de azért kerülte a kapitalizmus kifejezést, szívesebben beszélt piacgazdaságról. Közgazdászok, így például Bokros Lajos elmagyarázták nekünk, liberális pártalapítóknak, hogy ilyen nincs: a piacgazdaság alapja a magántulajdon. Ettől kezdve számos erről szóló beszélgetésen elmondtam: harmadik út nincs, de az első útnak, a kapitalizmusnak számos változata van. Mi olyat szeretnénk, mint a svéd kapitalizmus, és nem olyat, mint a törökországi. Dorosz Dávid könyvében pedig azt olvasom, a kapitalizmusnak, amelyet nem lehet elkerülni, négy változata van. A legjobb közülük a skandináv jóléti kapitalizmus (136. oldal). Fenntartásaim ellenére hogyne ajánlanék az olvasók figyelmébe egy olyan művet, amely a legfontosabb kérdésben azt hirdeti, amit én is mondtam harminc évvel ezelőtt.  

Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019

Olvass tovább!