Így utólag, október 13-a felől nézve persze, van oka az ellenzéknek az örömre, és sokan, sokfelé fellélegeztek, hogy a kormány szorítása az önkormányzati választási győzelmek után mégis felenged valamelyest. Ami persze sok szempontból igaz. Viszont ne felejtsük el azt sem, hogy ebben az évben is jócskán akadtak ügyek, amelyek önmagukon is túlmutatva beszélnek arról, mennyi minden nem jól történik manapság mifelénk. Hogy ezekkel tud-e (és egyáltalán: akar-e) bárki érdemben kezdeni valamit, az idén ősz óta nagy kérdés. Talán 2020-ban választ is kapunk rá.

Addig is lássuk, melyek voltak azok az ügyek, amelyek egész egyszerűen elsikkadtak, pedig nagyon is kellett volna velük rendszerszinten foglalkozni.

Kudarc kudarcra halmozva

Kezdjük egy nagyon látványos kudarccal. Sokan és sokszor hívták már fel a figyelmet arra, hogy a kormány szisztematikusan építi le/rombolja szét az oktatási rendszert. Idén is volt több olyan nekibuzdulás, amely a rombolás egyes elemeire igyekezett reflektálni: ott volt tavasszal a kötelező nyelvvizsga elleni demonstráció, nyár végén a tüntetés a köznevelési törvény módosítása ellen, november végén pedig még a pedagógusokat is utcára hívták a szakszervezetek. Mindeközben a kormány kukába dobta a Nemzeti Alaptantervet (és vele milliárdokat, de ugye ki számolja), átment az új szakképzési törvény is, lesöpörték a 6 éves kori kötelező iskoláztatás miatti aggályokat az asztalról, és a KDNP előrukkolt még egy olyan javaslattal is, amely a szülőt bünteti, ha a gyerek 18 éves kora előtt kiesik az oktatásból. Vagyis akárhonnan is nézzük, az oktatásban kudarc kudarcra halmozódik.

És miközben a szakszervezetektől évek óta hallgatjuk, hogy a pedagógusok körében nincs sztrájkhajlandóság, időnként azért belengetik, hogy mégis sztrájkolnának, majd a szervezésre már nem fordítanak energiát, végül elhal az egész. A fő probléma pedig, hogy 2016 után (ekkor volt utoljára nagyjából olyan megmozdulás az oktatásban, ahol csaknem minden érintett egységesen próbált fellépni) mostanra legfeljebb annyi maradt, hogy

egyes szervezetek, diákok, szülők, pedagógusok, ellenzéki pártok külön-külön próbálnak egymás mellett eredményeket kicsikarni a kormányból.

Talán nem meglepetés, hogy ennek a módszernek semmilyen nyomásgyakorló ereje nincs – és ha netán egy színpadra áll néhány szervezet (novemberben erre is volt részkísérlet), akkor sincs egységes, előre kigondolt cselekvési terv. Végigharcolva meg pláne nincs. Ne felejtsük: januárra is be van ígérve egy sztrájk: vajon annak mi lesz a sorsa?

A társadalom elnyomottjaiért ki áll ki?

Talán mindennél jobban beszél Pócs János esete arról, hogyan gondolkodik a kormány az elnyomott, kizsigerelt társadalmi rétegről, és miként is bánik ezekkel az emberekkel. Márciusban került nyilvánosságra egy felvétel, amelyen Pócs János, fideszes országgyűlési képviselő egy alkalmazásában álló roma férfit bezárt egy kazánba, és bedobott mellé egy égő papírt. Tegyük hozzá – hisz Pócs maga is fontosnak tartotta jelezni – a felvételt az azóta elhunyt cigány férfi javaslatára készítették, a büntetést azért érdemelte ki, mert Pócs haragudott rá, bűne az volt, hogy megivott egy féldecit, a videó pedig „vidám, ironikus felvétel”, ami még 2008-ban készült. Ja, és azt is Pócs mesélte el, hogy 2018-ban még a választások előtt lejátszották ezt a videót a helyieknek, és lám csak, ezek után többen szavaztak rá tavaly áprilisban, mint négy évvel korábban. (Hogy miért iszonyatosan problematikus ez a történet, arról itt írtam korábban.)

Ami viszont még problematikus, az ennek az egész esetnek az utóélete. Mármint az, hogy nincs semmilyen utóélete.

Persze, született jónéhány cikk Pócs embertelenségéről, és egy elég lagymatag kísérletet az ellenzéki politikusnők is tettek, hogy lemondásra késztessék az országgyűlési képviselőt – de maga a politikus ezektől meg se rezzent, pozíciója töretlen, boldogan szavazgat a Parlamentben a kétharmados kormánytöbbséggel.

És valójában lássuk be: mindez azért történhetett meg, mert a kormány az elmúlt években a fülünkbe rágta ezer módon, hogy „mindenki annyit ér, amennyije van”. És mivel ugyanez a kormány szisztematikusan kedvez a felső-középosztálynak és az elitnek, miközben semmit sem tesz a szegénységben élők fenntartásáért, a szakadék azok közt, akiknek még van valamilyük, és akiknek már nincs, egyre mélyül, az olyan ügyek pedig, mint Pócs János cigányégetős-vicces videója, legfeljebb néhány napig ütik meg az emberek ingerküszöbét.

Nácik, nácik mindenütt

Talán nem véletlen, hogy idén, az EP-választás hajrájában Törökszentmiklóson a Jobbikból kiszakadt Mi Hazánk Mozgalom is egy hasonlóan rasszista akcióval bontogatta szárnyait. Az esemény apropóját egy dohánybolti atrocitás adta, és a Jobbik középre tolódása óta először hangzott el egy színpadról sokszor, országos médiafigyelemtől övezve, élő adásban a cigánybűnözés szó.

Mint ahogy azt akkor is megírtuk: nem volt ez más, mint egyszerű kampányesemény. És ugyanígy reagált rá az ellenzék is: aznap, amikor a Mi Hazánk Törökszentmiklóson demonstrált, a helyszínen tartott ellentüntetést egy sor ellenzéki politikus és párt, meg persze civilek is. Igazából azonban mondanivalója ezen politikusoknak és civileknek sem volt azon túl, hogy ejnye már, ne legyenek rasszista demonstrációk Magyarországon. Nem reflektáltak arra a helyzetre, amiből kinőtt a Mi Hazánk Mozgalom, nem mondtak semmit a társadalom egyes rétegei közt keltett, de mélyen gyökerező ellentétek mibenlétéről, és még csak nem is foglalkoztak azzal, hogy mi történik másnap, vagy egy héttel a demonstráció után.

És miután boldog-boldogtalan felvonult Törökszentmiklós utcáin, mindenki szépen haza is ment.

Hogy ezért egy egész város dinamikája borult fel, hogy olyan feszültségek gerjesztődtek mesterségesen, amelyekkel aztán nem foglalkozott senki, azt már a következő hétre el is felejtettük.

Törökszentmiklós viszont nem felejtette el: május végén az EP-választáson ugyan a Fidesz-KDNP nyert, méghozzá 46,81 százalékkal, a második helyen viszont a Mi Hazánk végzett, 14,96 százalékkal, ami 945 szavazatot jelent.

Ahogy azt Toroczkai László, a Mi Hazánk eredményváróján kijelentette: példátlan sikert ért el a szélsőjobboldali párt azzal, hogy alig 9 hónappal megalakulása után ilyen eredményt ért el az európai parlamenti választáson. A győzelem azonban nem csak az övék, hanem a teljes politikai palettáé, amelynek láthatóan nem akadt olyan szereplője, aki igazán komolyan elgondolkodott volna azon, mit is jelent egy ilyen hiszterizált helyzet kialakítása kampányidőszakban. Pláne, hogy milyen hatása lehet ennek hosszú távon.

Szivárványos zászlót égetnek

Az elmúlt éveknél sokkal látványosabban támadta a szélsőjobb idén az LMBTQ-rendezvényeket is. A Pride Hónap több rendezvényét is megzavarták szélsőséges csoportok, nem egyszer maga Budaházy György és Budaházy Edda vezetésével igyekeztek bejutni eseményekre, vagy éppen akadályozták azok megtartását. A Budapest Pride felvonulását is jócskán kísérték ellendemonstrációk.

És amikor már azt hittük, hogy ezek az atrocitások „csak” erre az egy hónapra korlátozódtak – nem mintha nem lenne rémisztő a jelenség akkor is, ha csupán egy kiemelt eseménysorozat egyes, a szélsőjobb által kipécézett alkalmaira szorítkozik -, Budaházyék szeptember végén is ellátogattak az Aurórában egy Pride-eseményre, amelynek megtartását akadályozták. A több mint 3 órás huzavona során az Auróra munkatársai és a program szervezői is többször felszólították őket a távozásra. Emellett a rendőrség is a helyszínen volt – csakhogy érdemben nem csináltak semmit, még akkor sem, amikor az Auróra végül bezárt, és így már végképp nem tartózkodhattak volna Budaházyék a területén.

Az ügy különösen akkor vett abszurd fordulatot, amikor Budaházyék kifeszítettek egy „Zéró tolerancia” feliratú lepedőt, amit egy, a helyszínen tartózkodó vendég epres joghurttal öntött le. Mivel ezt Budaházyék sérelmezték, ezért behívták a rendőröket, akik végül igazoltatták a joghurtozó fiatalembert, majd békés együttélésre szólították fel a feleket. Budaházyék csak ez után hagyták el az Aurórát, méghozzá azzal a felkiáltással, hogy „Elértük a célunkat.”

Október 23-án pedig még egy elég súlyos eset történt, mintegy ráadásként: körülbelül 50-60 ember jelent meg a közösségi ház előtt, akik vélhetően a Mi Hazánk forradalmi megemlékezéséről tartottak hazafelé. Út közben viszont megálltak egy kis időre az Auróra utcában, leszedték az épületről a szivárványos Pride-zászlót, felgyújtották, az épület falára pedig a Légió Hungária nevét stencilezték.

Érdemes megjegyezni, hogy ez utóbbi ügyben hamarabb állítottak elő embereket, mint ahogy a rendőrség beismerte: hibázott, amikor nem vetett véget Budaházyék szeptemberi akciójának, ahol félelemkeltő módon léptek fel.

Ha az idei év eseményeit nézzük, sok okunk nincs az optimizmusra:

az LMBTQ-rendezvényeket úgy blokkolták gyakorlatilag rendőri felügyelet mellett szélsőjobboldali provokátorok, hogy az ellen a hatóság legfeljebb utólag lépett fel érdemben.

És ezekből az eseményekből érezhetően több volt, mint az elmúlt években. Ráadásul a Coca-Cola botrány is rámutatott, hogy kormányzati szinten sem kell félteni a politikusokat, ha egy kis homofóbiáról van szó. Vagyis messze vagyunk még a színes, befogadó, elfogadó ország ideájától. És talán idén még egy lépéssel messzebb is kerültünk.

Elnézett erőszak

December közepén Győrben egy 25 éves férfi megölte 10 éves fiát és 13 éves nevelt lányát, majd öngyilkosságot követett el. A férfi még 2016 májusában kalapáccsal és egy papírvágó szikével életveszélyes sérüléseket okozott a feleségének, ezért emberölés kísérlete és kiskorú veszélyeztetése miatt 2017 decemberében 5 év fegyházra ítélték, ám idén szeptember 11-én pártfogó felügyelet elrendelése mellett feltételesen szabadlábra helyezték, a másodfokú bíróság pedig helybenhagyta a döntést.

Alig néhány nappal később egy garai férfi megölte élettársát Mélykúton: szíven szúrta a 30 éves nőt, majd a nyakán is vágást ejtett. A nő a gyilkosság előtt néhány órával járt a rendőrségen, mert a férfi megfenyegette.

Novemberben Bujákon egy nőt brutálisan (és nem először) összevert az élettársa. A férfit ugyan kihallgatták, de szabadon távozhatott. A nő Varga Judittól rendőri védelmet kért, az igazságügyi miniszter viszont mindössze pszichológiai és jogi segítségnyújtást ajánlott fel a felismerhetetlenségig összevert hatgyerekes édesanyának.

Augusztusban egy férfi egy budai lakásban ölte meg élettársát és közös gyereküket. Ezen ügy kapcsán egyébként a rendőrség két közleményt is kiadott. Az egyikben elismerték, hogy mulasztást követtek el, a másikban viszont arra kérték a lakosságot: ne egyetlen hiba alapján ítéljék meg a munkájukat.

A felsorolt esetek nem egyediek, nem egyetlen hibák, hanem

egy rendszerszintű problémára mutatnak rá. Egy olyan hibára, amely miatt ma Magyarországon hetente legalább egy nő életét veszti családon belüli erőszak miatt.

És amint látjuk: a győri gyerekgyilkosság kapcsán a kormány másokra mutogat, a Legfőbb Ügyészség hárítja a felelősséget, az intézményi árulás viszont egyre láthatóbbá válik. Látjuk, hogy a hatóságok képtelenek megvédeni az áldozatokat, hogy a jog nem fékezi meg az elkövetőket.

És látjuk, hogy az igazságügyi miniszter mennyire veszi komolyan a helyzetet, csakúgy, ahogy a kormány is, amely 2014 óta nem hajlandó ratifikálni az Isztambuli Egyezményt. Azt az egyezményt, amely a nők és gyerekek jogait védi, és amely Varga Judit igazságügyi miniszter szerint csupán „politikai hiszti„, a magyar kormány viszont szerinte igenis fellép a családon belüli erőszak ellen. Kérdés, hány nőnek és gyereknek kell még meghalnia, amíg üres és hazug politikai szólamok helyett érdemi cselekvésre szánják magukat?

Sűrű év volt

És persze lehetne még sorolni azokat az ügyeket, amelyekben nincsenek megnyugtató válaszok.

• Mi a helyzet a Mátrai Erőművel, miért veszi meg oly sürgősen Mészáros Lőrinctől Palkovics László minisztériuma, és milyen szennyezés történt pontosan a környéken, aminek megtudjuk-e valaha, ki volt a felelőse?
• Mi lesz a Fóti Gyermekváros lakóinak sorsa, miért sunnyogja el a minisztérium a kiköltöztetésre vonatkozó információkat, kinek és milyen célból kell olyan nagyon az az ingatlan, ami gyerekek otthona volt – idáig?
• Mi értelme volt totálisan szétverni az MTA kutatóhálózatait, ki profitál ebből az egész ügyletből, mi lesz a hazai tudományos élettel?
• Lesz-e élhető lakáspolitika, érdemi szociális védőháló, vagy továbbra is kilakoltatások tömegével kell szembenéznünk, utcára kerülő családok, idősek esnek ki az ellátórendszerből, miközben a kormány a hajléktalan embereket üldöző rendeletekkel és intézkedésekkel megbélyegzi azokat, akiknek a legnagyobb segítségre lenne szükségük?
• Továbbra is a külföldi multik érdekeit szolgálja ki a kormány, hagyva, hogy a szakszervezetekkel szemben akár konkrétan törvénysértő módon lépjenek fel (lásd Suzuki-ügy), és elnézve, hogy a dolgozókat kizsákmányolják?

Ha végigtekintünk 2019-en, azt látjuk, hogy megannyi különböző csoport (gyerekek, nők, munkavállalók, melegek, cigányok, szegénységben élők, hajléktalan emberek és így tovább) helyzete ha nem is feltétlenül látványosan, de mindenképpen tovább romlott.

Persze, ahogy azt a cikk elején is jeleztem: az önkormányzati választáson elért látványos ellenzéki sikerek valamelyest javíthatnak a problémák némelyikén. De nem az összesen, és nem azonnal.

És végül: ki fog küzdeni?

Az év végi törvénydömping közepette a kormánynak ugyanis tovább sikerült csorbítania az ellenzéki országgyűlési képviselők jogköreit. Ami szintén nem szült elemi felháborodást, hovatovább olyan csorbítása ez a demokráciának, amely minden, nem a Fidesz-KDNP-re szavazó választópolgár akaratát veszi semmibe, hiszen ezentúl az őket képviselő országgyűlési képviselőknek még annyi cselekvési lehetőségük sem lesz, mint amennyi eddig volt.

Márpedig ha az egy évvel ezelőtti eseményeket nézzük, még volt okunk optimizmusra: a rabszolgatörvény elfogadását övező felbuzdulás, az Országgyűlésben akkor tapasztalt ellenállás – aminek tetőpontja kétségkívül az egységes obstrukció volt, amely egységbe forrt az utcai tüntetésekkel -, egy dologban bizonyosan célt ért: magát a rabszolgatörvényt ugyan megszavazta a kétharmad, Áder János köztársasági elnök is aláírta, ám a cégek nem igazán merik alkalmazni.

Hasonló fellépésre most egy ideig bizonyosan nem számíthatunk, úgy hírlik ugyanis, hogy az ellenzéki pártok az Országgyűlés helyett az önkormányzatokban felmutatandó „kormányzóképesség” mantrájával igyekeznek az együttműködés hatékonyságát demonstrálni.

Hogy ez a 2022-es választásokon mire lesz elég, mennyire tud kitartani addig, lehet-e belőle építkezni, azt egyelőre nehéz megjósolni.

Ettől viszont nem áll ám meg az élet a Parlamentben. Szóval jobb, ha felkészülünk: 2020-ban sem lesz sokaknak könnyebb az élet Magyarországon. Vagyis egy dologra biztosan nagy szükségünk lesz: az egymás iránti szolidaritás megerősödésére.