Jeremy Corbyn projektjének látványos veresége a brit választásokon nem véletlenül hatott sokak számára kijózanítóan: ez az összeomlás minden korábbinál egyértelműbben mutatta meg, hogy nincs többé visszaút a régi baloldal valamiféle aranykorába. Corbyn a baloldal válságának megoldását ígérte, pedig maga is a válság terméke volt. De talán ez tette őt annyira vonzóvá.

A nemzetközi szociáldemokrácia utolsó nagy vívmányát Tony Blair és az ő „harmadik útja” jelentette, a New Labour politikája, amely elméletileg a reflexív modernitás igencsak inspiratív és gyökeres fordulatot ígérő elméletére támaszkodott.

Corbyn ennek a politikának volt ellenpólusa, amennyiben Blair pozícióját kezdettől az amerikai imperializmusnak történő behódolásnak és a thatcheri neokonzervativizmus újracsomagolásának tartotta. Azt hirdette, hogy a baloldalnak vissza kell térnie a régi értékekhez, különösen ahhoz a fajta politikai marxizmushoz, amely az osztálypolitika keretrendszerébe ágyazza bele a progresszív követelések igen széles skáláját.

A „baloldali visszaút” ideje hamarosan el is jött: a 2008-as válság az „új Munkáspárt” projektjének kifulladásához vezetett, a kialakult tehetetlenségben és hatalmi vákuumban pedig egyszerűen nem maradt más opció, mint a valamiféle visszakanyarodás a „régi Munkáspárthoz”.

A feladat véleményem szerint a jelen pillanatban az, hogy megértsük, miért volt ez a visszatérési kísérlet kezdettől fogva reménytelen próbálkozás – és miért jutott hasonló sorsra minden ilyen irányú kezdeményezés az elmúlt évtizedekben – legalábbis az úgynevezett fejlett országokban vagy nyugati demokráciákban.

A válaszhoz paradox módon éppen Marxhoz érdemes fordulni, mégpedig A német ideológia című munkájához, amelyben a „kritikai ideológia” mibenlétét és reménytelenségét elemzi. Marx azt állítja, hogy az ideológia akkor születik meg, ha a gondolatok és elméletek kiszakadnak abból a közegből és kontextusból, amelyben megfogalmazták őket, és önálló életre kelve egész más helyen és időben, egészen más viszonyok között próbálják használni őket. Ez azonban teljesen esélytelen próbálkozás, hiszen a gyökeresen más helyzet gyökeresen más mozgalmakat és elméleteket szül, ennyiben semmilyen ideológiát nem lehet felülről és kívülről rákényszeríteni a valóságra.

A diagnózis ennek fényében talán egyértelmű: akik ma a baloldali visszatérés elméleti és politikai projektjében látják a megoldást korunk kihívásaira, azok csak nagyobb bajt okoznak, mintha nem tettek volna semmit.

Hiszen – ahogy Ideológia, kritika, posztmarxizmus című könyvemben kifejtem – „a hatvanas évektől bekövetkezett gazdasági és társadalmi változások hatására egészen új helyzet állt elő: a marxizmus mögül végérvényesen eltűnt ez a közeg; az irányzat, amely korábban elsősorban a „gyakorlat elmélete” volt, rákényszerült, hogy olyan helyzetben állja a sarat, amikor csak az „elmélet gyakorlatának” keresése lehetséges számára.

A marxista teoretikus alapállás ilyen összeomlása tulajdonképpen egyenesen oda vezetett, hogy bázisán évtizedek alatt létrejött egy széles kritikai tradíció, egy tágan értelmezett és számtalan elemet magába olvasztó társadalomkritikai baloldali hagyomány; egy baloldali tudomány; egy objektív alapokon nyugvó morális alapállás, amely mind meg kívánja teremteni maga számára a politikai-mozgalmi gyakorlatot. A marxizmus kritikai ideológiává vált – minden reménytelenségével és romantikájával egyetemben, ahogyan ezekről annak idején Marx kora hasonló irányzatai kapcsán beszélt.”

A baloldal régi eszméihez, szimbólumaihoz és pozícióihoz nincs többé visszaút, mert ezek – nemes egyszerűséggel megfogalmazva – ahhoz a régi munkásosztályhoz tartoztak, amely nem létezik többé. A régi baloldal elsődleges közege, orientációja, teoretikus kiindulópontja a munkásmozgalom, a kommunista-szociáldemokrata pártok, a szakszervezetek, a gyárak, a munkáskerületek akkor létező miliője volt. Andre Gorz Adieux au prolétariat című munkájában már 1980-ban megfogalmazza, hogy a munkásság többé nem töltheti be azt a szerepet, amit a baloldal remélt tőle.

Egyrészről a munkásosztály integrálódik a kapitalizmusba, vagyis a bérmunkás többé már nem a rendszer ellenfele, hanem annak része lesz. A fogyasztói társadalom, a megnövekedett szabadidő, a posztfordista munkaszervezésés és az oktatási rendszer révén a proletárt a kapitalizmus saját képére formálja, nem az emancipációs küzdelmek alanya többé. Másrészről a munkás már csak azért sem lehet történelmi értelemben a baloldali politikák alanya, mert maga a munka is átalakul.

Éppen az a lokális nagyipari jelleg szorult háttérbe a nyugati kapitalizmusban, amely a szervezett és forradalmi munkásokhoz fűződő várakozások alapját jelentette, és amihez a munkáshatalom és az önigazgatás elgondolásai kapcsolódhattak. Ráadásul olyan világban élünk, amelyben a munka egyre inkább kiváltsággá válik, amennyiben történelmi perspektívából nézve nem annyira az osztályharc, mint inkább mondjuk a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének csatáit érdemes megvívni. (Gorz negyven évvel ezelőtt már ezt az utat javasolta).

Gorz fenti tézisei helyesnek bizonyultak. A búcsú a munkásosztálytól persze nem könnyű. Nem véletlen talán, hogy a 2008-as válság után a visszafordulásban reménykedő baloldali ideológia a neoliberális offenzíva nyomán a megnövekedett jövedelmi különbségekre építve a „szegények” és „gazdagok” valamiféle osztályharcában bízik, vagy a mostani brit választás után azt méricskéli, hogy hány munkásszavazó voksolt a „baloldali” pártra a választásokon, és mi tántorította el többségüket.

De általában is elmondható: lassan belefulladunk az ideológiába. „A jelen viszonyai megváltoztathatók, és jobb irányba is változtathatók. A baloldali politikának ez az alapvetése évszázadok óta. És tennivaló ma is akad bőven” – zárja Pap Szilárd utóbbi, a Corbyn-vereségről szóló (egyébként remek) cikkét egy olyan mondattal, amely mottóként kívánkozna egy részletesebb ideológiakritikai elemzés fölé. Ha csak a hazai viszonyokra koncentrálunk, láthatjuk, hogy ez az alapállás hogyan termelte ki a jobbára középosztályi politikai gyakorlatok és egyéni aktivista/életstratégiák sokaságát.

Az első helyre mindenképpen az antiorbánizmus „szociálisan érzékeny” változata kívánkozik, amely a baloldali értékek megalkuvás nélküli képviseletét abban látja, hogy ellenáll mindannak a „rossznak”, amit a regnáló „népnyúzó rezsim” a „szegényeknek” okoz.

De hasonló alapokon áll a civil tevékenységnek az a formája, amely a marginalizált és extrém helyzetben lévők képviseletét vállalva – helyet keres magának az állami-önkormányzati intézményrendszerben, a nemzetközi NGO-hálózatokban, vagy az identitáspolitikai küzdelmekben.

Harmadszor: különösen a rabszolgatörvény kapcsán erősödött meg az a szakszervezeti- és osztályromantika, amelynek képviselői az értelmiség, a politika és a diákság összekapcsolását követelik a munkásokkal és az új baloldali mozgalmak középpontjába utóbbiak problémáit állítanák. Nem véve persze figyelembe, hogy a globális korszak szakszervezetei bizony sokfélék, ahogy a munkások is, akiket képviselnek. A proletárromantika zsánerképei azonban szelektívek és egyoldalúak.

Végezetül még e legjellemzőbb változatokat bemutató hevenyészett felsorolás sem lehet meg anélkül, hogy ne beszélnénk a „baloldali párt” utáni állandó sóvárgásról. A „baloldali párt” legfőbb jellemzője ugyanis, hogy nincsen. Pontosabban, hogy csak külföldön fordul elő. Ez egy olyan párt volna, amely nem volna neoliberális, ellenben antifasiszta harcot vívna, a világ összes negatív jelensége ellen küzdene, különösen az egyenlőség iránt volna fogékony, a nagyszerű régi szimbólumaink dicsőségét helyreállítaná.

A baloldali párt, az becsületesen szerezne választói többséget, remek emberekből állna, nagy mozgalom támogatná, az államot nemes célok szolgálatába állítaná, és megszorongatná a tőkét. De tulajdonképpen legfőbb ismertetőjegye az volna, hogy szakpolitikái „baloldaliak” (nem pedig „jobboldaliak” vagy „liberálisok”) – akármit is jelentsen ez.

A brit választások minden korábbinál világosabban mutattak rá a régi baloldal nagy ellentmondására. Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmusban mindig lesz miről beszélni a szegénység, az igazságosság, a munkások kizsákmányolása, a jóléti rendszer, a társadalmi mobilitás, a lakhatás és hasonló „hagyományos” témák kapcsán.

Ugyanakkor a nagy globális fordulópontok napjainkban olyan újkeletű kérdések kapcsán várhatók/szükségesek, mint a Brexit, a migráció, a karbonsemlegesség, a multicégek megregulázása vagy Amerika elképesztő űrfegyverkezési projektje stb. A világpolitikában újra az ellenállás és az alternatívák megfogalmazásának ideje jött el, de ezekben csak egy teljesen másik baloldal lehetne sikeres.

Nyilván nem könnyű másfelé indulni, hiszen magam is tisztában vagyok vele, hogy ehhez a „munkásmozgalmi baloldal” felbomlásából születő és a visszatérés valamiféle vágya által hajtott politikai-értelmiségi-aktivista infrastruktúrához milyen mély morális, intellektuális és egzisztenciális kapcsok kötnek egyéneket és szervezeteket – tudományos karrierek, a politikában és a nyilvánosságban betöltött pozíciók, valamint intézményesült keretek forognak kockán.

Egy „új baloldal” alapélménye abból a felismerésből táplálkozhat, hogy – ahogy Fredric Jameson azt The Cultural Turn című munkájában megfogalmazta – „egy rakás tényező összjátékaként a II. világháború után egy új típusú társadalom emelkedett fel, amelyet neveztek posztindusztriális kornak, multinacionális kapitalizmusnak vagy fogyasztói társadalomnak egyaránt”.

Az új típusú társadalmak jellemzői, logikái és alapkérdései teljesen mások, mint a kapitalizmus korábbi korszakaiban jellemző társadalmaknak voltak – végső soron teljesen mások, mint Marx idejében. Ezért a posztmodern kapitalizmus megértése és analízise szükséges ahhoz, hogy megértsük az aktuálisan létező politikai és társadalmi küzdelmeket. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy a legalapvetőbb szinten ez az intellektuális program a kapitalizmus „régi” és „új” fokának szembeállításával azt próbálja meghatározni, hogy azok mennyiben tagadásai egymásnak, mi változott meg és ebből mi következik a radikális-forradalmi politikára nézve.

„Ennek a változásnak a fókusza – folytatja Jameson – a hatvanas évekre esik, amikor elindul a világ az új globális rend, a komputerizáció és a mediatizáció irányába. Ekkor megy végbe a gazdaság nagy átalakulása is, amit posztindusztriális, modernizációs vagy fogyasztói fordulatnak szoktak nevezni. A későkapitalizmus új társadalmi formája jön létre, amelynek a posztmodern kultúra lesz a valódi kifejeződése.”

A régit felváltó új, vagy ha úgy tetszik a modernt felváltó posztmodern baloldal teoretikusai úgy érzékelik, hogy a tőkés világ posztmodern korszakában minden annyira megváltozott, hogy mára korábbi elméleti és politikai fogalmaink és modelljeink alkalmatlanná váltak a helyzet megértésére. Ezért új elméletekre, új politikai kísérletekre, új kitörési pontokra van szükség.

Nem véletlenül próbálkozom magam is évek óta azzal, hogy idehaza mind az alternatív nyilvánosságban (a hivatalosban nyilván nincs erre lehetőség), mind a szellemi-tudományos életben felhívjam arra a figyelmet, hogy elméleti innováció nélkül ez nem fog menni. Rémálmomban sem gondoltam volna persze, hogy 2020-as közéleti és tudományos vitáink itthon még mindig Foucault, Negri, Deleuze, Mark Fischer, Laclau, Žižek, Rancière és a többiek nélkül zajlanak majd.

Márpedig ha a baloldal nem ismeri meg azokat a könyveket és tanulmányokat, amelyektől roskadoznak a világ könyvtárainak polcai, ha nem szerepelnek vitáinkban és kutatásainkban azok a fogalmak, amik az elmúlt ötven év útkereséseit meghatározták, ha nem teremtünk magunknak lehetőséget, hogy más nyelvet beszéljünk, mint eddig – akkor tényleg nem marad más, mint reménykedni abban, hogy újra eljön majd az ideje annak, ami már régen elmúlt.

A szellemi kiüresedés és sekélyesség állapotát persze nagyban súlyosbítja, hogy mivel a lényegi szereplők nem is tudják, hogy mit nem tudnak – az alapvető irányváltás és az intenzív szellemi építkezés igénye sem jelenhet meg.

Ennek az új, vagy posztmodern baloldalnak komoly elméleti és politikai tradíciója épült ki az elmúlt ötven évben – és alig hallhatón, az antiorbánista (liberális) és nosztalgikus baloldali zajban elvesző módon már jó ideje Magyarországon is jelen van. (Megjegyzendő, hogy több képviselője rendszeresen publikált, vagy publikál a Mércén – jobbára teljesen visszhangtalanul.)

Egyrészt a poszt-hatvannyolcas hagyomány követőinek személyében, akik az elosztási-egalitárius kérdések helyére az emancipáció kérdését állították, korunk kapitalizmusát egy mérhetetlenül szervezett integráló és elnyomó gépezetnek láttatva.

Lehet-e kérdés például a politikai küzdelmek fókusza és az ellenállás megszervezésének iránya egy olyan korban, amikor a cégek és a politika összejátszása során komplett megfigyelő apparátusokat építenek, amikor a Google, a Facebook, vagy a mobiltársaságok mindent tudnak rólunk, és ezt a tudást használják is? Az eljövendő felkelés című kiáltványt magyarra fordító ultrabaloldaltól a kritikai pszichológiáig, a szövetkezeti mozgalomig, a szakkollégiumokig és az alternatív művészetig és a kulturális emancipáció projektjeiig bizony nagyon széles skálán mozog a 68-as baloldal gyakorlata idehaza is.

Másrészt az elmúlt években egyre markánsabban van jelen a posztmarxizmus szellemi irányzata, és talán idővel nálunk is hatással lesz majd diskurzusainkra és politikaképünkre egyaránt. A posztmarxizmus alapvetően azt kutatja, hogy miről szól a politika az osztályharc korának elmúltával.

A posztmodern kapitalizmusban eszerint máris (!) számtalan szinten és terepen zajlanak elkeseredett politikai harcok – ezek az új küzdelmek pedig új eszközöket és stratégiákat követelnek. Slavoj Žižek szerint például a szembenállások leglátványosabb új középponti színterei napjainkban „a környezeti katasztrófa közelgő fenyegetése; a magántulajdoni jogosítványok alkalmazhatatlansága az ún. „szellemi tulajdonra”; az új műszaki-tudományos fejlődés társadalmi-etikai implikációi (különösen a biogenetikában); és végül, de nem utolsósorban az apartheid új formáinak megjelenése (új falak, nyomornegyedek).”

Zárásként mindenképpen ki kell emelni az ökopolitikai kezdeményezéseket, amelyek újdonsága, hogy már nem „csak” a társadalmak, hanem a Föld élhetetlenné válásának veszélyéből indulnak ki. Nem kizárólag egy globális baloldali ökopolitikai mozgalom megszületésének kísérleteit látjuk magunk előtt (ezekről gyakran láthatunk híradásokat még a mainstream médiumokban is), de azokat a nyugati civilizáció és a globális kapitalizmus alapvető elutasításán nyugvó szellemi és gyakorlati projekteket, amelyek búvópatakként hálózzák be a társadalmak megkövesedett rétegeit.

A poszt-hatvannyolcas, a posztmarxista és az ökológiai baloldal a különféle gyakorlatokon keresztül mindinkább részévé válik a hazai rendszerkritika politikai emlékezetnek is, elég ha csak az alterglob mozgalom, az Occupy mozgalom, a klímasztrájk vagy Rojava példáját hozni erre, esetleg az Auróra, a Gólya központi szerepére utalni. A szálak előbb-utóbb összeérnek.

Természetesen szó sincsen arról, hogy ezek a kezdeményezések és a mögöttük álló elméleti viták kész recepteket ígérnének, ahogyan arról sem, hogy bárki „a régi baloldal reinkarnációjának” megszületését várná tőlük. Ezek az új nézőpontok és gyakorlatok valójában legalább annyira a régi baloldallal szemben határozzák meg önmagukat, mint amennyire az új körülményekre adott valamiféle primer válaszként. Helyzetük korántsem rózsás, és bázisuk igen szűkös. Két ponton azonban kétségtelenül előnyben vannak a baloldal restaurációs kísérleteivel szemben.

1. Egyértelműen globális igénnyel lépnek fel, hiszen maga a posztmodern kapitalizmus is globálisan szerveződik, globális problémákat okoz. Ezzel mentesülnek egy sor ellentmondás alól, amelyet a nemzeti politikai rendszerekben mozgó, nagyrészt választásokra orientált baloldal nem tud megoldani.

2. A posztmodern baloldali mozgalmak tisztában vannak vele, hogy azok a harcok, amelyekben valójában részt kell venni, még csak most vannak születőben, tehát még csak valaminek az elején járunk – hogy ez a harc, ami éppen zajlik, nem a végső, hanem maximum az első lesz. Az elméletnek ezért arra kell rátalálnia, ami még csak kialakulóban van. A posztmodern kapitalizmus korszakos sajátosságait, politikai logikáit kell megragadnia.

Hogy mit lehet remélni mindennek fényében a Corbyn-összeomlás hatásaitól? Talán lesznek, akik belátják, hogy valami egészen mással kell próbálkozni, mint eddig, hogy nem lehetséges a baloldali visszafordulás politikája. Ha így lenne, már nagyot lépnénk előre – a 21. század baloldala felé.