Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Európa a saját értékeit teszi kockára a korlátlan szabadkereskedelem támogatásával

Múlt csütörtökön érkezett a hír, hogy az Országgyűlés levette a napirendjéről a Kanada és az Európai Unió között kötendő szabadkereskedelmi egyezmény (CETA) megtárgyalását. Szijjártó Péter külgazdasági-és külügyminiszter ezen a héten kedden terjesztette a parlament elé a CETA magyarországi kihirdetéséről szóló javaslatot, amely elfogadása esetén egy lépéssel közelebb hozta volna az évek óta húzódó ratifikációs folyamat lezárását. 

A kormány döntésének következtében az egyezmény jövője továbbra is kérdéses, hiszen ahhoz, hogy életbe lépjen az EU-s kormány-és államfőket tömörítő Európai Tanács és az Európai Parlament jóváhagyása mellett mind a 28 tagállam törvényhozó szervének (illetve bizonyos esetekben a tagállami regionális parlamenteknek) rá kell bólintania az aláírásra.

A tárgyalási folyamat elmúlt 10 évében a CETA jelentősen megosztotta a közvéleményét, baloldalról rendszeresen kritizálják azok, akik szerint az egyezmény elsősorban a nemzetközi nagyvállalatoknak kedvez az Európai Unió környezet-és élelmiszervédelmi szabályozások, a munkavállalói jogok és a népszuverenitás aláásásával.

A Mércén több cikkben is foglalkoztunk a CETA negatívumaival, a ratifikációs folyamatot övező mizériával- ebben a cikkben pedig igyekszem egy átfogó képet adni az egyezmény tízéves történetéről, a résztvevők érdekeiről, a szerződésben foglalt legfontosabb pontokról, a vele szemben megfogalmazott kritikáról és a várható következményekről.Egy Kanada és EU közötti szabadkereskedelmi megállapodás létrehozása már régóta tervben van, az első átfogó elképzelés már 2004-ben megszületett, amelyet néhány évvel később, 2008-ban egy Assessing the Costs and Benefits of a Closer EU-Canada Economic Partnership (Egy Kanada és az EU közötti szorosabb gazdasági partnerség költség-és haszonfelmérése ) névre hallgató tanulmány követett.

Ez a tanulmány szolgált a 2009-es, prágai Kanada-EU csúcson elstartoló CETA-tárgyalások alapjául, amelyekről az első megállapodást 2013-ban írta alá José Manuel Barosso akkori Európai Bizottsági elnök és Stephen Harper, az előző kanadai miniszterelnök. A tárgyalások maguk 2014 augusztusáig tartottak, a ratifikációs folyamat azóta tart.A CETA( Comprehensive Economic and Trade Agreement- Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi megállapodás) számos területet foglal magába. A kereskedelem útjába álló olyan akadályok mellett, mint a vámok és adók olyan kérdéseket is érint mint-a teljesség igénye nélkül- az egészségügyi és növényvédelmi szabályozások, a szolgáltatói és pénzügyi szektor, a különböző diplomák és képesítések kölcsönös elfogadása, versenyjogi, nemzetközi kereskedelmi és környezetvédelmi szabályozások, illetve a vitarendezési eljárások, amelyek talán a legnagyobb felháborodást keltették mind közül.

Azt érdemes megjegyezni, hogy bár az egyezmény legtöbb pontja csupán a sikeres ratifikáció után lépne életbe, de egyes elemei, mint például az ipari és a halászati szektort sújtó vámok teljeskörű felszámolása 98 százalékban már most megvalósult. Ám ugyanakkor az is tény, hogy a CETA-val szembeni felháborodást elsősorban nem ezeknek a vámoknak az eltörlése okozta.

Politikai-gazdasági szempontból a szabadkereskedelmi megállapodás mindkét résztvevő fél számára eltérő okokból lenne előnyös. A CETA-val az exportálásra épülő kanadai gazdaság végre több lábon állna, hiszen jelenleg az exportjaik 70-85 százaléka egyetlen országba, az USA-ba megy, amely növeli a déli szomszédjuktól való gazdasági függésüket. Az észak-amerikai országban egyébként már több mint egy évszázada probléma a külkereskedelem diverzifikációja, hiszen az ország 1867-es függetlenedését követően majd’ egy évszázadig a korábbi gyarmatosítójuk, Nagy-Britannia töltött be olyan szerepet az ország gazdaságában, mint most az Egyesült Államok. Így számukra kifejezetten előnyös lenne, ha betörhetnének egy új piaca, főleg akkor, amikor az a világ legnagyobb összefüggő gazdasági térségét, az Európai Uniót jelentené. 

Norvégia és Svájc példája jól mutatja, hogy az EU-val való gazdasági kapcsolatokból egy ország akkor is profitálhat, ha nem tagja a szervezetnek-és a CETA bizonyos tekintetben hasonló lehetőségeket biztosítana a Kanadának, mint az EFTA-tagság (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) annak a négy országnak (Liechtenstein, Svájc, Norvégia, Izland), amelyek bár nem tagjai az EU-nak, de az EFTA-n keresztül részesei lehetnek az Európai Gazdasági Térségnek. Az EU-val kötendő szabadkereskedelem nyilván nem járna azzal, hogy a kanadai állampolgárok is a Schengen-szabályozások szerint utazhatnának be az Unió területére, szemben mondjuk az EFTA-országok lakosaival. 

Ugyanakkor a már fentebb említett gazdasági-kereskedelmi előnyökhöz anélkül juthatnak hozzá, hogy bármit is be kellene fizetniük az EU költségvetésébe- szemben mondjuk az EFTA-országokkal, amelyek közül Norvégia egymaga évente közel 400 millió eurót fizet be csak az itthon néhány évvel ezelőtt a kormányzati kritikák kereszttüzébe került Norvég Alapon keresztül.

Kanada második legnagyobb gazdasági partnerének az USA után már így is az EU számít, amelynek az elmúlt években pozitív kereskedelmi mérlege volt az észak-amerikai országgal szemben. Így a kereskedelmi kapcsolatok további mélyítése érthetően kedvezőnek hathat az EU-s döntéshozóknak, még akkor is, ha a CETA körüli társadalmi felháborodás elsősorban őket érinti negatívan. 

A szabadkereskedelmi egyezmény életbe lépésének tovább előnye lenne az európai gazdasági szereplők számára, hogy az lehetővé tenné, hogy európai cégek is induljanak kanadai állami közbeszerzéseken. Ez persze feltételezhetően nem jelentené azt, hogy Tiborcz István újítaná fel Torontó közvilágítását vagy hogy a kanadai curling-válogatott 2Rule mezekben venne részt a következő világbajnokságon, ugyanakkor ez a lehetőség így is jelentős fegyvertényt lehet a különböző európai nagyvállalatok számára, hogy befolyásukat kihasználva a CETA elfogadására sarkallják a döntéshozókat.

Nehezen szűnő aggályok

A CETA-val kapcsolatban az elmúlt években több baloldali politikus és környezetvédő csoport fogalmazott meg kritikát. Meglátásuk szerint az egyezménnyel kapcsolatos legsúlyosabb probléma az, hogy megnehezítené az uniós tagállamok számára, hogy az egyes gazdasági ágazatok környezet-és népegészségügy károsító tevékenységének korlátozását és a munkavállalói jogokat kiszélesítő célzó szabályozásokat vezessenek be.

Az egyik kérdés, ami az új kereskedelmi egyezmény kapcsán felmerült, hogy vajon ez lehetővé tenné-e olyan élelmiszerek beáramlását Európába, amik nem felelnek meg az az észak-amerikainál sokkal szigorúbb élelmiszervédelmi szabályozásoknak – például olyanokat, amelyek génkezelésen estek át, vagy az olyan feldolgozott húsárut, amelyek génkezelt takarmányt fogyasztó állatból állítottak elő. Elviekben a CETA kizárja, hogy olyan élelmiszer kerüljön importálásra az EU-ba, amely nem felel meg az itteni előírásoknak.

Ám fontos megjegyezni, hogy az egyezmény veszélybe sodorhatja az élelmiszerek felcímkézésének transzparenciáját, amely kiváltképp aggasztó az olyan húsáruk esetében, mint a sertés vagy a szárnyasfélék, hiszen szemben a marhából előállított hússal, a jelenlegi szabályos szerint ezeknél alapjáraton nem kötelező feltűntetni a nem-európai származást. 

Ez pedig azért kifejezetten problémás, mert a kanadai szabályozások szerint olyan állatokból származó húsáru esetében is fel lehet tüntetni Kanadát származási országként, amely a tenyésztési időszak egy részét máshol, például az USA-ban töltötte (ezzel szemben az EU-s szabályozások a származási országot az állat faját, levágáskori súlyát és korát is figyelembe véve határozzák meg egy sokkal szigorúbb rendszer szerint). A transzparencia megóvása érdekében az EU-s tagállami kormányzatok persze tehetnek lépéseket, ahogy tette például Franciaország is egy idén elfogadott törvénnyel, amely alapján a jövőben az éttermek étlapjain kötelező lesz feltűntetni az ételek elkészítéséhez felhasznált hústermékek származási helyét (beleértve a szárnyasokat, sertés-és juhféléket).

Ugyanakkor az egyezmény egyik sarokköve a két térség közötti kereskedelem útjába álló akadályok minél széleskörűbb lebontása, beleértve a kanadai és az EU-s szabályozások lehető legnagyobb harmonizációját. Ezért a CETA igyekszik biztosítani, hogy ne születhessenek olyan törvények és szabályozások, amelyek megnehezíthetik a két térség közötti kereskedelemet. Ezt elsősorban a beruházók és államok közötti vitarendezési eljárási rendszer (Investor-state dispute settlement- ISDS vagy beruházási bírósági rendszer-ICS-) bevezetésével igyekszik garantálni.

Chrystia Freeland, kanadai külügyminiszter és Cecilia Malström EU-s kereskedelmi biztos a CETA-tárgyalásokon, Ottawában, 2017-ben / Fotó: Dave Chan, Európai Bizottság

Az ISDS-rendszer felállítása a különböző szabadkereskedelmi egyezmények gyakori eleme. Ez elviekben azt hivatott garantálni, hogy egy állam ne hozhasson olyan döntéseket, amelyekkel célzottan lehetetlenít egyes gazdasági szereplőket, gyakran politikai haszonszerzés céljából. A magyar államnak azért kellene 73 millió eurónyi kártérítést kifizetnie a Sodexonak, mert a Világbank Beruházási Viták Rendezése Nemzetközi Központja úgy ítélte meg, hogy a francia étkezésiutalvány-óriás kiszorítása a magyar piacról a különböző állami cégek és magyar bankok által működtetett utalványok( SZÉP-kártya, Erzsébet-utalvány) adóinak alacsonyabban tartásával szembemegy a Franciaország és Magyarország közötti, 1987-es kereskedelmi megállapodással.

A magyar példát könnyű úgy interpretálni, hogy egy nemzetközi jogi fórum igyekezett meggátolni, hogy a kormány monopolizálással lenyúljon egy nyereséges iparágat, ahogy azt a trafikok kapcsán tette.

De a CETA-vál életbe lépő ISDS mechanizmus korántsem csak a korrupt, oligarchikus hajlamú kormányok megregulázására lenne alkalmas. Az ISDS-nek hála az olyan kandadai bányászvállalatok, mint az országban jelentős befektetéseket végrehajtó Eldorado Gold könnyedén beperelhetné a görög államot, ha úgy ítéli meg, hogy a bányászati engedély kiadásához szükséges környezetvédelmi ellenőrzések igazságtalanok, vagyis meggátolják őket a profitszerzésben. Egy ilyen perre egyébként egyedül azért nem kerülne sor, mert az idén hivatalba lépő jobb-közép kormányzat szeptemberben kiadta a bányászati engedélyt a cégnek, amely sok csörtét vívott az előző baloldali szirizás kormánnyal.

Ha az ember azt gondolná, hogy a nagy cégek csak a legvégső, jogos esetekben élnek az államok beperelésének jogával, akkor érdemes végignéznie, hogy az elmúlt néhány évben egyes óriásvállalatok milyen okkal követeltek kártérítést egyes országok adófizetőit. A kanadai székhelyű (milyen megnyugtató…) Gabriel Resources például 4.4. milliárd dollár (vagyis az ország éves egészségügyi kiadásainak közel a felének megfelelő) kártérítést követel Romániától, miután az nem szívesen adná ki az építési engedélyt annak a verespataki ciántechnológiás aranybányának, ami egy évszázadig tartó környezeti károsodást és egy falu teljes elpusztítását eredményezné. De egyébként a kanadai államot is gyakran perlik be nagyvállalatok, legutóbb például az amerikai Eli Lilly gyógyszeripari cég próbálta kihasználni a kilencvenes években elfogadott Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) által létrehozott vitarendezési eljárást, hogy ötszáz millió dollárnyi kártérítést követeljen Kanadától két gyógyszerük engedélyének a bevonásáért. 

Emellett a dohányipari vállalatok is szívesen élnek ilyen módszerekkel. 2013-ban svájci dohányóriás, a Philipp Morris például egy levélben „fenyegette meg” a nyugat-afrikai Togót, hogy a tervezett törvényük a dohányzás káros hatásait képekkel ábrázoló egységes cigarettadobozokról szembe megy a togói alkotmánnyal és többek között Ausztráliában és Uruguayban is folynak perek hasonló ügyekben. A 80 milliárd dollár éves forgalmat lebonyolító Philipp Morris ugyan elbukta ezeket a pereket, de annyit elért, hogy Togóban- amelynek a GDP-je csupán 5 milliárd dollár- képek helyett csak figyelmeztető szövegek vannak a cigisdobozokon-miközben az ország lakosságának közel 40 százaléka analfabéta.

Az ISDS által lefolytatott ügyek többségében ugyan nem marasztalták el az országokat, ugyanakkor már az a tény, hogy a nagyvállalatok hosszadalmas és költséges bíróság eljárásokat varrhatnak az olyan kormányok nyakába, amelyek fel kívánnak lépni az országuk egészségügyi, környezetvédelmi helyzetének javításáért-visszatartó erejű lehet és hozzásegítheti a nagyvállalatokat az érdekeik érvényesítéséhez. A CETA életbelépésével pedig az ilyen perek akár mindennapossá is válhatnának, jelentősen aláásva az európai állampolgárok demokratikus jogait.

Ezért érthető is, hogy akadozva haladt a megállapodás ratifikálása. Hasonlóan más nemzetközi szerződésekhez, ahhoz, hogy életbe lépjen a CETA az EU-s intézmények mellett mind a 28 tagállam nemzeti parlamentjének is támogatnia kell. Ez eddig csupán 13 tagállamban történt meg, mivel több országban is erősen megosztottak a politikai erők a kérdéssel kapcsolatban. Franciaországban például Macron pártja a LREM csak szűk többséggel tudta átverni a CETA-t a törvényhozás alsóházán, a Nemzetgyűlésen- az ellenzéki pártok mind ellene szavaztak. Nagyobb sajtónyilvánosságot kapott még Belgium esete 2016-ból, ahol a frankofón Vallónia parlamentje egy ideig nem volt hajlandó a beleegyezését adni a ratifikációba, kifogásolva többek között a befektetési bírósági rendszert-ezzel néhány napig elhalasztva a CETA hivatalos aláírását.

Ezért az akkori tartományi miniszterelnök és a jelenlegi kormányalakítási tárgyalásokat vezető szocialista politikus, Paul Magnette az egyezmény ellen tiltakozók hősévé vált, de rövid huzavona után Belgium is a beleegyezését adta a megállapodásra, azzal a feltétellel, hogy az Európai Unió Bírósága megvizsgálja a befektetési bírósági rendszer alkotmányosságát- amely azóta meg is tette azt, megállapítva, hogy az ilyen bíróságok felállítása nem ellenkezik EU-s joggal. A figyelem most Hollandiára irányul, ahol Frans Timmermans pártja, a Szenátust irányító Munkáspárt (PvdA) bejelentette, hogy nem támogatja tovább a CETA-t-ha ez a december eleji felsőházi szavazásig így marad, az komoly gondokat okozhat a szabadkereskedelmi egyezmény teljes életbe lépésének. 

A bevezetőben bemutatott magyar ügy pedig további kérdéseket vethet fel, mivel a Fideszben belül sem egyértelmű az egyezmény támogatottsága-amit jól példáz, hogy a kormánypártok is támogatták Schiffer András egykori LMP-s politikus utolsó parlamenti napján beterjesztett indítványát ami arra szólítja fel a magyar kormányt, hogy vétózzon meg minden olyan szabadkereskedelmi megállapodást, „amely veszélyezteti a környezet- és egészségvédelem, az élelmiszerbiztonság, valamint az emberi jogi illetve munkajogi garanciák jelenlegi európai szintjét, továbbá antidemokratikus vitarendezési eljárást tartalmaz”.

A nyilvánvalónak tűnő veszélyei ellenére az elmúlt években a CETA politikai tematizálása nehézségekbe ütközött, a szélesebb közvélemény előtt ritkán esik szó arról, hogy miért is annyira veszélyes, ha az Európai Unió támogat egy olyan szabadkereskedelmi egyezményt, amely a sok évtized alatt kiharcolt környezetvédelmi és demokratikus jogok aláásásával elsősorban a globális nagyvállalatoknak kedvez.

Az elmúlt időszakban újból erőre kapó, önmagukat a demokrácia és a környezetvédelem élharcosának beállító liberális pártok szívesen söprik félre a CETA-val szembenni aggályokat azzal, hogy azok csupán szélsőbalos, radikális támadások az európai gazdaság versenyképességét biztosító szabadkereskedelemmel szemben.

Ezzel pedig remek lehetőséget biztosítanak a szélsőjobbnak az egyezménnyel szembeni állampolgári elégedetlenségből való profitálásra, az elitelleneségüket a xenofób, etnicista szólamok hangoztatása mellett olyan gazdasági kérdéseken keresztül való megcsillantására, amelyek hagyományosan a baloldalhoz köthetők. Ezzel pedig a mainál is nagyobb támogatásra tehetnek szert, még súlyosabban veszélyeztetve azokat az európai értékeket, amelyek többről szólnak, mint a társadalmat veszélyeztető szabadkereskedelmi egyezmények támogatása.

Kiemelt kép: MTVSZ
Olvass tovább!