Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A moratórium csak az első lépés, mit tehetnek még az önkormányzatok a hajléktalanság megfékezéséért?

November 15-én kezdődik a kilakoltatási moratórium, melynek célja, hogy a leghidegebb hónapokban ne kerülhessen senki sem utcára. A moratórium végével, májusban azonban újra teljes fordulatszámra kapcsolnak a végrehajtó cégek: az elmúlt három évben körülbelül tízezer család kényszerült otthona elhagyására végrehajtási eljárás keretei között – ez átlagosan évi több mint háromezer kilakoltatás eredménye.

Önkormányzati, illetve állami segítség híján a moratórium legfeljebb eltolja pár hónappal a menthetetlenül eladósodottak lakásvesztését, akik ez idő alatt nem képesek önerőből adósságaikat rendezni. A helyzetük így jó eséllyel tovább romlik, a következő telet pedig lehet, hogy már az utcán töltik.

A budapesti kilakoltatások fele önkormányzati bérlakásokból történik, ennek fényében pedig mindenképpen fontos Karácsony Gergely bejelentése, miszerint felfüggesztik a fővárosi tulajdonban álló bérlakásokból való kilakoltatásokat. A  kezdeményezés pedig úgy tűnik, egyelőre csak Budapesten, kerületi szinten folytatódik: az utóbbi hetekben Józsefvárosban, Újbudán, Pesterzsébeten, Erzsébetvárosban és Budafokon is bejelentette az új városvezetés az önkormányzati bérlakásokból való kilakoltatások leállítását.

A fogadtatás vegyes volt: van, aki szerint a kilakoltatások leállítása minden önkormányzat részéről a minimum kell, hogy legyen, és van, aki szerint a bérlők vissza fognak élni a helyzetükkel, és innentől még több tartozást fognak felhalmozni annak tudatában, hogy úgysem lakoltathatják ki őket.

A lehetséges további lépésekről és a kilakoltatások elleni harc legnagyobb kihívásairól beszélgetett csütörtök este az Aurórában a Mérce szerkesztője, Pap Szilárd István moderálásával Bognár Eszter, az Utcajogász tagja, Pósfai Zsuzsanna, a Periféria Központ munkatársa, Csepregi Dorka, A Város Mindenkié tagja és Pikó András, Józsefváros polgármestere.

Fotó: Holtzer Gábor

Amikor kilakoltatásokról beszélünk, érdemes tágabb kontextusban is megvizsgálni a magyarországi helyzetet – hívta fel a figyelmet Pósfai Zsuzsanna -, a lakhatási szegénység valamilyen formája ugyanis nem csupán a közvetlenül kilakoltatás előtt állókat érinti, hanem összesen mintegy 2-3 millió embert. Fontos kérdés például, hogy hogyan tud valaki lakáshoz jutni: a lakásárak, illetve a lakbérek emelkedésével ugyanis drasztikusan romlott a lakáshoz jutás lehetősége. Emellett az sem elhanyagolható kérdés, hogy ha valaki lakáshoz jut, hogyan tudja fenntartani azt, milyen körülmények közt tud élni,  hozzáfér-e az alapszolgáltatásokhoz – a rezsihátralékok és a megcsúszott hiteltörlesztők például hamar kezelhetetlen adóssággá válhatnak, ami nagyon szorosan összefügg a lakásvesztéssel.

Bár az utóbbi időben csökkent az önkormányzati kilakoltatások száma, de ezzel párhuzamosan az önkormányzati lakások száma is csökkent, melyek közül rengeteg áll üresen, rossz vagy akár lakhatatlan állapotban.

A lakbérek duplájára emelkedésével párhuzamosan ráadásul olyan szociális támogatásokat is megvontak, amelyekkel korábban nagyon sok rászoruló ember élt – folytatta a problémák sorát Csepregi Dorka, aki tapasztalatból mondhatja: nincs törekvés a döntéshozók részéről arra, hogy beavatkozzanak. Amikor az Utcajogász és az AVM közös törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlés elé a gyermekes családok kilakoltatásának megtiltása érdekében, még csak érdemi vita sem alakult ki róla, mert a kormánypárti képviselők nem jelentek meg az erre kijelölt rendkívüli ülésen, de arra is volt példa, hogy egyszerűen csak leszavazták, hogy egyáltalán napirendre kerüljön a javaslat.

Bognár Eszter szerint az is probléma, hogy a megmaradt szociális támogatások is nagyon rosszul vannak szabályozva: nem túlzás azt mondani, hogy ahány önkormányzat, annyi különféle rendelkezés van érvényben. Ezek közül sok értelmezhetetlen, értelmetlen, szegényellenes, a hatáskörök nem tisztázottak, a lakásrendeleteket pedig indokolatlanul sűrűn módosítják. Ennek következményeképp az önkormányzat gyakorlatilag annak ad lakást, akinek akar, jogorvoslat pedig nincs, ha elutasítják valaki kérvényét.

Mint azt az önkormányzati kilakoltatásokat leállító egyik polgármester, Pikó András mondta, minden eset más, ezért mindegyiket külön kell vizsgálni. Van, ahol egy hosszabb betegség miatt lakbérhátralék alakul ki, van, akinek rezsitartozása gyűlik fel, van, ahol a házastárs halála miatt valaki jogcím nélkülivé válik az otthonában, van, aki  csaló áldozatává válik – és még hosszan folytatható a sor. A polgármester szerint egy önkormányzatnak két célja kell, hogy legyen: segítenie kell, hogy a bérlő képes legyen megtartani a lakhatását és esélyt kell teremtenie arra, hogy törleszteni tudja a hátralékát – az ugyanis nem lehetséges, hogy minden hátralékot elengednek. A polgármester elmondta, reményei szerint Józsefvárosban tavaszra körvonalazódik, hogyan lehet olyan segítő önkormányzatot létrehozni, aminek a célja, hogy benntartsa az embereket a lakásban, és nem az, hogy hajléktalanná tegye őket.

A kilakoltatások nagyobb része azonban a magántulajdonban álló lakásokban történik, amelyekről az önkormányzatoknak nem sok tudásuk van. A magánlakásokból való kilakoltatások száma nagyon megugrott 2016 óta, miután a kormány feloldotta a (továbbra is megoldatlan helyzetű) devizakárosultakra vonatkozó moratóriumot – piacot teremtve ezzel a követeléskezelő cégeknek.

Az önkormányzat érdeke elsősorban az önkormányzati lakásokban élők segítése, a magánlakások lakóinak megsegítéséhez sokkal nagyobb politikai akarat kell – mondta Pósfai Zsuzsanna. Szerinte sokat segítene, ha sehonnan, vagyis magánlakásokból sem lehetne elhelyezés nélkül kilakoltatni, emellett az önkormányzatok az albérleti piac szabályozásával is kedvezhetnének az albérlőknek (pl. lakbérplafon bevezetése, ennek berlini megvalósításáról itt, a párizsiről pedig itt írtunk).

Ahogy azt Bognár Eszter is megerősítette, az önkormányzatok nem igazán tudnak beleszólni magánjogi ügyekbe kormányzati akarat nélkül. Szociális lakásügynökségekkel például érdekeltté lehetne tenni az magántulajdonosokat abban, hogy használatba adják az üresen álló lakásaikat, de ez sem lehetséges a kormány közreműködése nélkül.

A következő években azért mégis sokmindent tehetnek az önkormányzatok:

A bérlakásállomány helyreállítása és növelése alapvető feladat, emellett szükséges a lakhatási támogatások visszaállítása, és egy kiterjedt adósságkezelési mechanizmus kidolgozása.

Ahogy Pikó András mondta, egy megfelelő időben nyújtott önkormányzati támogatással meg tudnak akadályozni nagyon gyorsan kezelhetetlenné váló tartozásokat – ehhez azonban a hatalomról az emberekre kell fordítani fókuszt.

A fővárosban egységes szabályozást kell bevezetni, hogy az önkormányzatok ne tudják „kitolni” saját kerületeikből a szegényeket, a bérlőkkel szemben támasztott követelmények ugyanis sokszor néhány emberre szűkítik a pályázókat, így valaki akár évekig sem juthat önkormányzati lakáshoz.

Az államtól függetlenül létre lehet hozni egy (első körben) fővárosi nonprofit lakástársaságot, ami a lakásai nagy részét rászorulóknak adja bérbe, de emellett piaci alapon is kínál lakásokat. A kiadásból származó nyereséget a működésére fordítja, így nem függ az állami támogatásoktól, a szigorú szabályoknak köszönhetően pedig nem tehet szert profitra. Emellett olyan apróságnak tűnő, de valójában kulcsfontosságú dolgokat sem szabad elfelejteni, mint az ügyfélbarát ügyintézés, a levelek érthető megfogalmazása, a bérlakáshoz való hozzáférés feltételeinek ismertetése az emberekkel.

Mindez hosszú évek kemény munkájába fog kerülni, ezért addig is fontos észben tartanunk: nem a rászorulók a hibásak.

Ahogy az Utcajogász nemrég megjelent kiadványából is kiderül, rengeteg önkormányzati rendelet nemhogy nem segít a rászorulókon, de még bünteti is őket a helyzetükért. Ha az emberek nem tudnak megfelelő körülmények közt lakni, az az életük minden területére hatással van, az pedig nem sokat segít, hogy a társadalom egy része úgy gondolja, a szegények csakis maguknak köszönhetnek mindent. Ahogy Csepregi Dorka fogalmazott: nagyon súlyos társadalmi probléma, hogy nem a struktúrában keressük a hibát, hanem az egyénekben.

Pikó András úgy látja, jelenleg mérlegelés kérdése, hogy kinek jár a jóindulat, és kinek nem. Vannak segítségre méltó szegények és az arra nem méltók – mondta, majd hozzátette: szerinte ezek a kérdések megbeszélhetők, sőt, le is kell ülni az érintettekkel és szociális szakemberekkel jó gyakorlatokat kitalálni, feloldani a  konfliktusokat.

A beszélgetés során tehát mindenki pozitívan vélekedett az önkormányzati  bérlakásokból való kilakoltatások leállításáról, de abban is egyetértettek: ez csak egy nagyon apró első lépés egy nagyon hosszú, rögös úton.

Arról, hogy milyen lehetőségei vannak az önkormányzatoknak a lakhatási problémák megoldásában, ide kattintva lehet olvasni a Periféria Központ kiadványát.

Kiemelt kép: Holtzer Gábor
Olvass tovább!