Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem az önkormányzatok gazdagságán múlik, hogy támogatják-e a rászorulókat

Azért az elképesztő, ha összeáll másfél tucat felkészült és független jogász és szakértői szemmel átvizsgálja a budapesti önkormányzatok lakás- és szociális támogatási rendeleteit. Éppen ezt tette az Utcajogász Egyesület. Ez a fajta szakértői önkéntes munka elképesztően felemelő, amit találtak, az pedig elképesztően lesújtó. (Lásd: Büntető önkormányzatok, 2019. Kiadja az Utcajogász Egyesület, cikkük a témában itt olvasható.)

Amikor a kiválóan felkészült jogászoknak is azzal kell megküzdeniük, hogy hogyan is lehet összekeresni egy-egy önkormányzat rendeletének hatályos szövegét, mely szövegről azután kiderül, hogy önellentmondásokkal van tele, nem is közérthető, ámbár átláthatatlan, akkor hogyan is tájékozódjon, igazodjon el egy ügyeit intézni akaró polgár…?!

De miért is szeretné egy polgár megismerni a helyi lakásrendeletet, vagy éppen a különböző pénzbeli segítségek lehetőségéről szóló helyi szabályokat – ha nem éppen azért, mert valamilyen segítséget szeretne kapni az ő önkormányzatától?

Ha valahogyan csak átverekedte magát az előbb említett nehézségeken, akkor következhetnek a csalódások és bosszúságok. Mert rövid úton kiderülhet sokak számára, hogy az az önkormányzat nem őérte van, nem annak a módját keresi és találja ki, hogyan segíthetne saját rászoruló polgárain, ha szükség van rá, hanem ellenkezőleg.

A rászoruló polgár előtt föltárulhat a fordított világ, ahol minden arról szól, hogyan ne kaphassa meg a várt segítséget. Az még rendben lenne, hogy például jövedelemigazolást kérnek tőle, bár ezt a mai, központosított állami nyilvántartási rendszerből (melyet több tízmilliárd forintos, amúgy EU-s támogatásból hoztak létre) sokszor a hivatalok is egy kattintással beszerezhetnék. (Nem is beszélve arról, amikor ott, az illetékes önkormányzat egy másik szobájában is megvan ugyanez egy dossziéban.)

Amikor azonban azzal szembesül a polgár, hogy a jogos igényhez olyan alacsony jövedelemhatárt szabtak, hogy ő csak álmélkodhat, akkor el is megy a kedve attól, hogy még egyszer betegye a lábát a hivatalba.

De mit beszélünk itt jogos igényről? Az önkormányzati rendeletek döntő többsége eseti (szakszóval: diszkrecionális) döntéstől teszi függővé a támogatásokat, még akkor is, ha minden feltételnek megfelel az illető.

Majd dönt a bizottság, majd dönt a polgármester… Sokan ilyenkor elkezdik keresni az útját-módját, hogyan is lehetne elérni, hogy az ügyükben méltányos döntés szülessen. Persze a kegyúri időkből ránk maradt méltányossági döntésekhez érdemessé is kell válni. S ez bizony nem is olyan egyszerű.

Ahogy az Utcajogász egész fejezetet kellett, hogy szenteljen mindazon módozatok felsorolásának, ahogy a kerületek – igen nagy fantáziáról tanúságot téve – a legkülönbözőbb magatartási szabályokat megalkották, a rendezett lakáskörülményekig bezárólag, amelyek bármelyikének a megszegése máris érdemtelenné teszi az embert arra, hogy bajában támogatásért fordulhasson.

Ha azt gondolnánk, hogy nincs ennél rosszabb, tévednénk: van. Ennél is kínosabb, amikor egyszerűen csak odavetik a helyi rendeletbe szó szerint, hogy aki önhibájából adósodott el, nem jutott munkához, nincs elegendő jövedelme stb., az nem kaphat segítséget. Ember legyen a talpán, aki a hivatali asztal mögül meg tudja állapítani, vagy éppen az asztal másik oldaláról be tudja bizonyítani, hogy akkor most ki is tehetett arról, hogy a kérelmező egy szegény ember.

Nem állítjuk persze, hogy nincsenek jó megoldások még ilyen körülmények között is. Vannak kerületek, ahol figyelmeznek arra, hogy könnyen megtalálhatóak legyenek a helyi szabályok, talán még valamennyire közérthetőek is, olykor még jogszerűen járó, nem diszkrecionálisan adható támogatással is lehet találkozni. Mert azért, ha valamit lehet rosszul is csinálni, akkor azt olykor normálisan is meg lehet oldani. És fordítva.

Bármennyire is szomorú, ez többnyire akarat, szándék és persze képesség kérdése. Kis költségvetés mellett is lehet tisztességesen támogatást nyújtani, segítő szolgáltatásokkal megerősítve azoknak, akik a legjobban rászorulnak arra.

És bőségesebb költségvetés esetén is lehet olyan támogatási szabályokat hozni, melyek – ahogy mondani szoktam – üres halmazt szabályoznak. Vagyis rendeletet alkotunk, de olyant, hogy abba lehetőleg senki ne férhessen bele. Vagy csak nagyon-nagyon kevesen.

Ellenállok a csábításnak, hogy akárcsak egy konkrét rendeletszöveg-példát idecitáljak a több száz morbid megfogalmazásból (aki ilyenre vágyik, vegye bátran a kezébe a Büntető önkormányzatok című nagyszerű kiadványt). A lelkes jogász szakértők azonban nem tudtak, nem tudhattak ellenállni annak, hogy ne hozzák fel az „ősi” (immár három évtizede létező) problémát, hogy Budapest területén valójában 23 önálló városállam működik, saját törvényekkel (jogszabályokkal), költségvetéssel.

Ezeket az önálló kiskirályságokat legfeljebb közelségük, az utcák, terek, a tömegközlekedés és a városi közművek kötik össze és a közös vízió, hogy mindannyian mégiscsak az ország fővárosában élünk… De többségükben az is közös, hogy nem szeretik a saját szegényeiket, többük legszívesebben el is üldözné őket, akárcsak a szomszéd kerületbe – ahogy ezt annyi kilakoltatás, „városrész-felújítás”, vagy akár iskola-bezárás során évtizedek óta megtapasztalhatjuk.

Amikor 2005-ben bevezettük az úgynevezett normatív lakásfenntartási támogatást, akkor – a lakhatás megőrzéséhez nyújtott segítségen túl – az is cél volt, hogy ehhez minden támogatásra jogosult minden egyes településen hozzájusson, a törvényben szabályozott feltételek mellett, megalázó és kirekesztő vegzatúra nélkül, függetlenül a helyi önkormányzat költségvetési lehetőségeitől, politikai szándékaitól.

A mostani kormányzat ezt az országos támogatást 2015-ben megszüntette, egyébként számos más támogatással együtt. Maradt az ún. települési támogatás. Mit mutatnak a legfrissebb, 2017-ről rendelkezésünkre álló adatok a fővárosban? A 23 kerületen belül öt és félszeresre nőtt a különbség az egy támogatottra jutó támogatási összeget tekintve! S egy percig se gondoljuk, hogy a „szegényebb” kerületekben jut kevesebb támogatás, a „gazdagabbakban” több.

Inkább egymástól különböző helyi segélyezési stratégiák alakultak ki: van, ahol kevesen juthatnak csak támogatáshoz, de ők is csak kevéske összegekhez (ilyen az 5. kerület is, mely túl szegénynek nem mondható) A legtöbb kerületben pedig a fővárosi átlagnál (mely közel három ezer forint havonta) nagyobb összegű támogatást lehet kapni, de ahhoz csak igen kevesen juthatnak hozzá.

Budapest népességének egyébként az 5%-a, mintegy 90 ezer ember jut ilyen támogatáshoz. És összesen csupán három olyan kerület van, ahol az átlagosnál nagyobb összegben és az átlagosnál többen jutnak támogatáshoz szűkség esetén. Ilyen a 13., a 14. és a 15. kerület.

Hogy ezekben mi a közös? Ezt az Olvasóra bízom.

 

Települési támogatás

2017. KSH

Támogatásban részesülők száma

(fővárosi átlag: 4000 fő/kerület)

Egy támogatottra jutó összeg

(fővárosi átlag: 34 ezer Ft)

Átlag alatti

(keveseknek)

min.: 700 fő – 1. ker.

Átlag feletti

(sokaknak)

max. 21 ezer fő – 11. ker.

Átlag alatti (keveset)

min. 13 ezer Ft – 6. ker.

5. 16. 17. 20. 21.

4. 6. 11.

Átlag feletti (sokat)

max. 67 ezer Ft – 14. ker.

1. 2. 3. 7. 8. 9. 10. 12.18.19. 22. 23.

13. 14. 15.

 

Ahogy a Tisztelt Olvasóra bízom annak megítélését is, hogy vajon, ha ennyire nem szeretik az önkormányzatok a saját szegény polgáraikat, akkor a mindenkori választások előtt ugyan miért is osztogatnak – amúgy a mi adóforintjainkból – olyan lelkesen krumplit, cukrot, sót és ki tudja még mi minden földi jót a szegény embereknek, a kisnyugdíjasoknak? Talán csak nem azért, hogy azután, e bőkezű alamizsna-osztogatók megválasztását követően, minden ugyanúgy folytatódhasson…

Kiemelt kép: Pixabay
Olvass tovább!