Jelenleg Magyarországon két-hárommillió ember él lakásszegénységben, állapítja meg A Habitat for Humanity hetedik éves lakhatási jelentése, amelyből az is kiderül, hogy a költségvetés átcsoportosításával jóval nagyobb forrásokat lehetne a legszegényebbek támogatására költeni, csak épp az ehhez szükséges politikai akarat hiányzik.
A jelentés azokat tekinti lakhatási szegénységgel érintett háztartásoknak, „akik megfizethetőségi, lakásminőségi és energiahatékonysági, területi, illetve jogi szempontból az átlagosnál rosszabb, kiszolgáltatottabb helyzetben élnek.” A szociálisan célzott lakhatási támogatások csökkenése és az albérletárak növekedése mellett egyre könnyebb bekerülni a lakásszegénységi csapdába, mindeközben láthatóan arra sincs kormányzati akarat, hogy átfogó, a szociális különbségeket csökkentő lakáspolitika jöjjön létre.
Idén az állami költségvetésből 285 milliárd forint ment lakhatási célú kiadásra. Ez kifejezetten soknak tűnhet, azonban ennek körülbelül a 90 százaléka nem szociálisan célzott támogatás, azaz nem azoknak a lakhatását hivatott megkönnyíteni, akik a leginkább rászorulnának
(gondoljunk csak a felső- és középosztályra szabott CSOK-ra).
Arról nem beszélve, hogy a kormány lakhatást érintő politikája a problémák kezelése helyett igyekszik minél inkább elfedni őket, ahogy például most a hajléktalansággal teszi, amikor már alkotmányos szintre emeli annak kriminalizációját a lehetséges kivezető utak támogatása helyett.
Szegfalvi Zsolt, a Habitat ügyvezető igazgatója a jelentés bemutatóján elmondta, hogy bár már hetedik éve hívja fel a szervezet a figyelmet a lakhatási problémákra és fogalmazza meg megoldási javaslatait, kormányzati oldalról eddig egyik jelentésre sem jött érdemi válasz.
A kormány együttműködési hajlandóságának hiánya még a jelentés megírásában is akadályt jelentett, mivel például az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Pénzügyminisztérium, a Magyar Fejlesztési Bank és a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar késve, vagy egyáltalán nem küldte el a Habitat által kikért (közérdekű) adatokat. Pedig a problémák kiterjedtsége azt jelenti, hogy központi akarat nélkül nem igazán valósulhat meg átfogó változás.
A Habitat for Humanity hetedik éves lakhatási jelentése átfogóan foglalkozik a magyarországi lakhatási helyzettel, különös tekintettel a rosszabb helyzetben élőkre. Idén először nem dokumentumformában, hanem interaktív, webes felületen érhető el a jelentés a Periféria Központ közreműködésének köszönhetően.
5-10 négyzetméteres szoba 45-100 ezer forintért
A lakhatás hozzáférhetőségével és megfizethetőségével foglalkozó fejezetből kiderül, hogy Magyarországon 1,3 millió háztartásban küzdenek valamilyen megfizethetőségi problémával, és akár magántulajdonról, a magánbérletről vagy az önkormányzati bérlakásokról van szó, megfigyelhetők olyan folyamatok, amik egyre nehezebbé teszik a lakáshoz jutást.
Ma Magyarországon az embereknek körülbelül 90 százaléka magántulajdonú lakásban él, ehhez azonban sokan csak hitelek segítségével tudtak hozzájutni – a lakosságnak nagyjából a harmada fizet valamilyen hitelt. Ebből 400 ezer 90 napon túl késedelmes hitel.
A lakosságnak csupán a 7,1 százaléka élt 2016-ban a magánbérleti szektorban, de ez az arány az utóbbi években stabilan nőtt. Eközben pedig az albérletárak is meredeken növekedtek: 2010 és 2016 között az átlagárak 75 százalékkal (a kisebb lakások átlagára még nagyobbat ugrott, szinte a duplájára).
Önkormányzati bérlakásokban a lakosságnak csak az 1,3 százaléka él, de nyilván nem azért, mert ne lenne ilyen lakásokra igény: az önkormányzati bérlakásállomány folyamatosan csökken, miközben egyre nehezebb szociális alapon lakáshoz jutni. „A KSH adatai alapján az elmúlt két évben például 23%-kal csökkent a szociális alapon kiadott önkormányzati bérlakások száma: 2017-ben már csak az összes önkormányzati bérlakás 46%-a, nagyjából 50 000 lakás volt bérelhető szociális alapon” – áll a jelentésben.
A jelentés külön fejezetben foglalkozik az albérletek alsó szegmensével is, azaz a jó minőségű és megfizethető albérleti piacról kiszorultak helyzetével. A legalsó jövedelmi tizedben élők, vagyis a népesség legalacsonyabb jövedelemmel rendelkező 10 százalékában az egy főre jutó éves átlagjövedelem 2010 és 2016 között mindössze 11,4 százalékkal nőtt, ami jóval elmarad az albérletárak 75%-os növekedésétől.
Tehát azok, akiknek nincs magántulajdonuk, de nem tudják megfizetni a piaci árú magánbérletet, általában valamiféle alternatív lakhatás után néznek, ami gyakran az uzsoraalbérletet vagy a szállókat, különféle panziókat jelenti. Az uzsoraalbérletekben általában egyetlen szobát vagy ágyat adnak ki akár 45-100 ezer forintért.
Rosszabb anyagi helyzet, rosszabb minőségű, rosszabb energiahatékonyságú lakás
Nagyjából másfélmillió ember (a népesség 15,9 százaléka) él ma Magyarországon olyan túlzsúfolt lakásban, aminek ezen felül még egyéb minőségi problémája is van: „beázik a tető, nedvesek a falak, nincs WC és fürdőszoba vagy túl sötét a lakás”. A magyar lakásállomány 80 százaléka nem felel meg „a korszerű funkcionális műszaki, illetve hőtechnikai követelményeknek”. Ez azért különösen nagy probléma, mert a háztartások energiafelhasználásának 74 százaléka fűtési célokat fedez, és a rossz energiahatékonyság nagymértékben növeli az erre fordított kiadásokat.
További probléma az energiafelhasználással kapcsolatban, hogy a magyar háztartásoknak összesen 42 százaléka fűt tűzifával, a falusi háztartások között pedig ez az arány 75 százalék. És bár a fatüzelés alapvetően fenntartható, költséghatékony és környezetkímélő is, ha a tüzelőberendezés nem korszerű, vagy ha a tüzelőanyag nem megfelelő, akkor a fűtés környezeti és egészségügyi károkat is okozhat. Ráadásul az elmúlt 10 évben 30 százalékkal növekedett a tűzifa ára, és mivel a fatüzelés a legalacsonyabb jövedelmű vidéki háztartások körében a legelterjedtebb, ezért ennek súlyos következménye van a lakásszegénységre is.
A jelentés szerint „a rosszabb anyagi helyzetű háztartások jellemzően rosszabb minőségű, rosszabb energiahatékonyságú lakásokban élnek. Emiatt jövedelmükhöz és a lakásuk méretéhez viszonyítva különösen magas rezsiköltségeik súlya.”
2018: csak bizonyos családok éve
Már jó ideje mindenhonnan azt halljuk, hogy 2018 a családok éve, hogy a kormány számára a legfontosabb a magyar családok támogatása. Ennek ellenére továbbra sincs egységes lakáspolitikája, és továbbra sem átlátható, hogy az állam lakhatási célra pontosan mire és mennyit költ.
A Habitat azt is kiszámolta, hogyan oszlik meg a költségvetés lakhatási célú része, méghozzá a KSH által évente közzétett, a bruttó hazai termék (GDP) és a szociális transzferek százalékában megadott lakhatási kiadások alapján. Megállapítják, hogy a tervek szerint továbbra is azok a kiadások lesznek túlsúlyban, amelyek nem rászorultsági alapúak, tehát a jobb jövedelmei helyzetben lévőket célozzák. Ezek összesen nagyjából 240 milliárd forintot tesznek majd ki: CSOK, saját célú lakásépítésre adott adótámogatás, kamattámogatások, tulajdonszerzéshez kapcsolódó vissza nem térítendő támogatások stb.
Eközben mindössze 26 milliárdot irányoztak elő a rászorultsági alapon célzott támogatásokra (lakásfenntartási támogatás, adósságcsökkentési támogatás, átmeneti segély, települési támogatás, szociális tűzifa, Gyermekvédelmi Lakásalap). További tételek az önkormányzati lakásállomány felújítása (13 milliárd), és a hajléktalanellátás (8,5 milliárd).
Mindent egybevetve, a jelentés számításai szerint „a rászorultsági alapon nem célzott lakhatási célú kiadások a központi költségvetésben nagyjából kilencszeresen felülmúlják a háztartásoknak nyújtott, rászorultsági alapon célzott kiadásokat.”
Mit lehetne tenni?
A lakásszegénységet a magyar állam nem strukturális, hanem egyedi szociális problémaként kezeli, a szegények helyzetére csak intézményi megoldásokat ajánl.
Pedig a lakhatási problémák komplex kezelésére lenne szükség: a lakhatás biztosításának és megfizethetőségének struktúrájába be kellene avatkoznia az államnak, ami a tulajdonviszonyokat, a finanszírozást és a jogi környezetet is érintené.
Nagymértékben növelni kellene a rászorultsági alapon célzott támogatásokat a lakhatás megfizethetősége érdekében (például rezsi- és albérlettámogatást bevezetni, a lakásfenntartási támogatást visszahozni, a kis összegű adósságok rendezését segíteni). Továbbá lakásmegoldásokat bevezetni kifejezetten a szegényebbek számára (a szociális bérlakásállományt növelni, új lakáskezelő társaságokat létrehozni.)
Ahogy Szegfalvi Zsolt előadásában kiemelte, ezek a javaslatok a költségvetés minimális átcsoportosításával megoldhatók lennének, és óriási változást jelenthetnének a lakásszegénységben élők számára. És „nem az a kérdés, hogy van-e forrás, hanem az, hogy a meglévő források közül mennyi fordítható arra, hogy szociálisan célzott legyen” – állította Szegfalvi. A változáshoz tehát egyedül a politikai akarat hiányzik.
