„Nincsen más barátunk, csak a hegyek„
– kurd közmondás

Az aktuális helyzetről

Az elmúlt hetekben az euroamerikai média és közvélemény ismét kitüntetett figyelmében részesült a szíriai helyzet. Az Egyesült Államok államfője, Donald Trump egyszer csak – hosszabb egyeztetéseket követően, mondhatni, előreláthatóan – kijelentette, hogy az amerikai hadseregnek ki kell vonulnia Szíria azon részéből, ahol azóta vetette meg lábát, amióta a szíriai kurd milíciák és más politikai szervezetek által kezdeményezett interetnikus önvédelmi és politikai egység nekilátott az akkor még teljes expanzióban lévő Iszlám Állam fundamentalista, elnyomó és gyilkos struktúráit visszaverni (azaz 2014-15 táján, a kobanîi csata óta). Annak ellenére tehát, hogy az Iszlám Állammal szembeni, kurdok vezette ellenállást, annak defenzív (amerikai, helyenként francia és brit koordinálással végrehajtott) hadműveleteit a nemzetközi érdeklődés közelről figyelte, és elnyerte sokak szimpátiáját, ennek a törékeny euroamerikai-észak-kelet szíriai katonai kényszerszövetségnek, mára úgy néz ki, befellegzett.

Az amerikai csapatok kivonását ugyanis rögtön követte a török nemzetállami megszállás immár harmadik szíriai felvonása, ami az addig érvényes katonai-politikai szövetségeket rendesen megbolygatta, és arra kényszerítette az érintett feleket, hogy újabb tárgyalásokba kezdjenek, valamint átszervezzék (katonai) szövetségeiket. Az Egyesült Államok döntésének sem a francia, sem a brit, sem a német külügy nem örült – ez utóbbi, Heiko Maas személyén keresztül, kedden kijelentette, hogy Törökország szíriai akcióit megszállásnak tekinti és elutasítják a török fél által javasolt ún. „biztonsági övezet” létrehozását az észak-szíriai határ mentén.

Az amerikai kivonulás után keletkezett hatalmi vákuum a két nagy ellenfél között is új alkuhelyzetet teremtett: a moszkvai és az ankarai államfők szintén múlt kedden találkoztak Szocsiban, ahol lényegében abban egyeztek meg, hogyan osztják fel egymás között ideiglenes kontroll-övezetekre a nemzetközileg el nem ismert, viszont de facto létező Észak- és Kelet-Szíriai Autonóm Önkormányzatot, amely a kurd katonai és politikai erők által meghatározott interetnikus népi egység adminisztratív berendezkedése volt mind ez idáig.

Beigazolódni látszik tehát az a korábbi feltevés a Szocsiban tartott találkozó kapcsán, miszerint az 1999-es adanai egyezmény megújítására került sor. Akkor Ankara és Damaszkusz abban állapodott meg, hogy rendezni fogja kettejük viszonyát, amely abban az időben sem volt éppen felhőtlen: ugyanis a török nemzetállam területén aktív fegyveres felkelésben részt vevő Kurdisztáni Munkáspártot (PKK) és az azóta megszűnt Titkos Örmény Hadsereget (ASLA) – többek között – a szíriai rezsim is támogatta. (Eközben a szíriai rezsim saját kurd lakosságával szemben szintén asszimilációs politikát folytatott.) A két állam közötti 1999-es egyezmény értelmében a Damaszkuszban menedékre talált Abdullah Öcalant (a Kurdisztáni Munkáspárt elnökét) kiutasították az országból. (Öcalant nem sokkal ezután Nairobiban, Kenya fővárosában helyezték letartóztatásba a CIA és a török MIT együttműködésének eredményeképpen.)

A Szocsiban tartott találkozó tehát szintén a kurd baloldali milíciákat és a demokratikus konföderalizmusra törekvő politikai berendezkedést vette célkeresztbe, hiszen az orosz és török államfők kimondták, hogy a török-szír határtól számítandó 30/32 km-es övezetből – ahol egyébként az összes nagyobb létszámú kurd település és város található – a milíciáknak (a Népi Védelmi Egységeknek, illetve a Női Védelmi Egységeknek) 150 órán belül ki kell vonulniuk.

Hogy a kivonulás milyen körülmények között fog zajlani, hány civil és gerillaáldozatot fog még követelni a török hadsereg, valamint iszlamista pártfogoltjaik szíriai jelenléte, nem tudhatjuk, amint azt sem, hogy politikai értelemben, milyen jövő vár az újraosztott területek lakosságának mindennapjaira, vagy az Autonóm Önkormányzat élettartamára, amely Szíria sivatagi területeire volt kénytelen visszavonulni. Egyébként ugyancsak ott, az Eufrátesz és a kelet-szíriai határ által közrezárt terület déli csücskében húzódtak meg a maradék euroamerikai katonai egységek is, nyilván, az ott található kőolaj- és gázmezők nyújtotta meleg miatt.

Katonai és politikai értelemben is nagyok a kurd, arab, örmény, asszír szabadságharcosok veszteségei. A kockát ismét a fejük fölött vetették el a nagyhatalmak. Állítólag több stratégiai helyről (Tall Rifaat, Manbizs, Kobanî, Serêkaniyê, Kamisli, Derik, Tabqah és Rakka) ki kell vonulniuk és át kell engedniük a terepet az orosz, a damaszkuszi rezsimhez hű, illetve helyenként az iszlamistákkal egybefont török hadseregnek. A terepen aktív megfigyelők a török-iszlamista megszállás civil áldozatainak számát (eddig) 70-200 közé teszik [a cikk eredetileg október 27-én jelent meg, azóta már kb. 500 civil áldozatról beszélnek a kurdok – a szerk.] , a földönfutóvá vált emberekét pedig körülbelül háromszázezerre becsülték. Mindemellett helyi források a megszállókat azzal is megvádolták, hogy az Autonóm Önkormányzat börtöncelláiban őrzött iszlamista harcosokat szabad lábra helyezik, akik ott folytatják terrorakcióikat, ahol letartóztatásuk előtt abbahagyták.

Ennek ellenére a Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdoğan közötti megállapodás, ha a háborúnak magának az útját nem állta, de a korábban nagyon is valószínű kurd népirtás veszélyét egyelőre elhárította. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a továbbiakban nem lesznek etnikai és politikai tisztogatások Szíriában. Ugyanakkor Erdoğan arra készül, hogy visszatelepítsen körülbelül 2 millió szíriai menekültet (ebből mindössze 350 ezer kurd) az országba – a szíriai kurdok ezzel kapcsolatos félelme eleve az volt, hogy a visszatelepítés folyamata erős asszimilációs technikákkal fog megtörténni, hiszen ebben nem csak a török nemzetállam, hanem az arab kulturális kizárólagossághoz ragaszkodó szíriai nemzetállam is érdekelt.

Ilyen körülmények között a médiában ismételten azt állítani, mint ahogy azt Dr. Szalai Máté (a magyar Külügyi és Külgazdasági Intézet Közel-Keletre szakosodott vezető kutatója) teszi, hogy Erdoğan hadműveletét a menekültek hazaköltöztetésének nemes célja vezérli, valamint, azt szajkózni egy teljesen történelmietlen narratívában, hogy a kurdok (török és szíriai) baloldali politikai szervezetei különbség nélkül az Al-Káidához hasonló terrorista szervezetek, nem tesz mást, mint akarva-akaratlanul félrevezeti a magyar közvéleményt. De nézzük csak meg, hogy mi a helyzet ezzel a terrorszervezeti dologgal.

Rövid történeti áttekintés

A török köztársaság megalakulása óta, kicsivel az örmény népirtást követően, a nemzetállami homogenizáló-hódító logika célkeresztjébe került az a népcsoport is, amelynek jó néhány tagja időközben közreműködött örmény szomszédja hosszú sivatagi „sétájára” hurcolásában. Az eltörökösítő intézkedésekre reagálva a 20-as és 30-as évek során több olyan kurd felkelésre került sor, amelyeknek brutális vége lett. A 60-as évek alatt a török nemzetállam újabb asszimilációs technikákkal próbálta megtörni a kurdokat: szisztematikus ki- és betelepítéseket bonyolított le annak érdekében – így szólt a hivatalos érvelés –, hogy elejét vegyék a szeparatista szerveződéseknek, illetve, hogy felszámolják a dél-keleti régióra jellemző szegénységet.

Addig nacionalista erők álltak a kurd nemzetiségi kérdés élén, azonban a 70-es években ez a helyzet megváltozott: kialakult egyfajta polgárőrség-hálózat, amely a török hatóságok erőszakos vagy törvénytelen fellépéseivel szemben volt hivatott ellenállást tanúsítani, védelmet nyújtani. Ebből az önvédelmi hálózatból nőtte ki magát a Kurdisztáni Munkáspárt.

A Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) hivatalosan 1979-ben alakult meg, majd 1984-ben (augusztus 15-én) újabb népfelkelést hirdetett meg, amely hosszú fegyveres konfliktusba sodorta a párt gerillaegységeit és a török hatóságokat, amely csak Öcalan kenyai letartóztatása után ért hosszabb időre véget. 1999 szeptember 1-én a PKK egyoldalú fegyverszünetet kiáltott ki, és ez 2004-ig volt érvényben. Az évtizedek során a gerillaharcok kereszttüzébe a török nemzetállami hatóságok, de főleg katonai célpontok kerültek. A ’84 óta tartó fegyverharcok emberáldozatának száma pedig (mindkét oldalról összesen) meghaladja a 40 ezret. Innen a terrorizmus-vád, ami felől azért nincs egyöntetű konszenzus a nemzetközi közösség képviselőinek soraiban sem: az Egyesült Államok, az EU és a NATO-tagállamok – Törökország kérésére – felvették az általuk terrorszervezetnek minősített szervezetek listájára, amíg az ENSZ, Svájc, Kína, Egyiptom, India, Brazília stb. nem.

Ugyanakkor a Munkáspártot megalakulása óta olyan vádak is érték, hogy drogkereskedelemmel és kiskorúak toborzásával is foglalkozott, azonban Öcalan börtönévei alatt komoly eljárásbéli és tartalmi változtatások bevezetésére került sor a szervezetben: szakított a formális marxista-leninista ideológiai önmeghatározással, a kiskorúak toborzásának gyakorlatával (nemzetközi gyermekvédelmi és baloldali kritikák hatására), valamint – és ez nagyon fontos – az önálló kurd nemzetállam megvalósításáért folytatott küzdelem célkitűzésével.

Ezek helyett a demokratikus konföderalizmus és a libertárius ökoszocializmus vált a párt programjává, amely szerint a nemzetállami struktúrákat fel kell váltania egy kiszervezett, szélesebb körű hatalommegosztásnak, ahol az emberek nagyobb részvételén múlik a politikacsinálás és az, hogy egy racionális és ökologikus perspektívában történő építkezéssel meghaladják a kapitalista gazdasági és társadalomszervező mechanizmusokat.

Erről nemsokára lesz még szó. A fáma úgy szól, hogy Öcalan zárkájában töltött ideje alatt olyan szerzőket olvasott, akik munkái átalakították korábbi szemléletét: Friedrich Nietzsche, Murray Bookchin, Immanuel Wallerstein, Fernand Braudel, Michel Foucault stb. E zárkai metamorfózishoz olyan szervezetek nyomásgyakorlása is hozzájárult, amelyek azon dolgoztak, hogy rendezzék a török nemzetállam és a Munkáspárt viszonyát és egy békés, párbeszéden alapuló útra térítsék azt.

Annak ellenére, hogy 2004-re a konfliktus kiújult, és az egyoldalú fegyverszünet véget ért, Öcalan, különböző kurd szervezetek és frakciók, a török mély állami szervek, sőt maga Erdoğan is azon dolgoztak, hogy megalapozzák azt a megbékélési folyamatot, amely egyik sarkalatos pontja a Munkáspárt gerilláinak törökországi kivonulása lett volna. 2013 április 25-én a Munkáspárt bejelentette, hogy kivonja Törökország területéről fegyveres alakulatait és átköltözteti azokat az iraki Kandil-hegységbe, ahol a kurdok a térség legnagyobb fokú adminisztratív regionális autonómiáját élvezik. Májusban megkezdődött a kivonulás. Ekkor azonban a szíriai polgárháború teljes gőzzel átcsapódik Törökországba, mely mind a kormánypárt (AKP), mind a Munkáspárt számára új helyzeteket teremtett.

Eközben újabb incidensek, újabb halálesetek fordulnak elő mindkét oldalon, majd a júniusi általános választás során elszenvedett vereségek következtében Erdoğan és pártja – pusztán belpolitikai és hatalomtechnikai megfontolásból – úgy döntenek, hogy felrúgják a békefolyamatot és visszatérnek az erőszakos leszámolás eszközeihez. 2015. július 22-én két török rendőrtiszt halálos sérülését (a hatóságok 9 kurd férfit neveznek meg tettesként, annak ellenére, hogy mind a mai napig nincs rájuk vonatkozó bizonyíték, felmentésüket a legfelsőbb bíróság halogatja) használták fel casus belliként, hogy megindíthassanak egy újabb rendőri-katonai hadjáratot a kurdok lakta tartományokban minden baloldali szervezet ellen, akiket Ankara terroristának minősített vagy akiket terroristákkal való együttműködés vádjával illetett.

Közben azt is meg kell említenünk, hogy a júniusi választások – és a „kurd-török” békefolyamat – nagy győztese a szocialista, kisebbségpárti (etnikai, vallási, szexuális kisebbségeket beleértve) Demokratikus Néppárt (HDP), amely meghaladta három és fél százalékkal a tíz százalékos parlamenti bejutási küszöböt, komoly politikai mozgástérvesztést okozva ezáltal Erdoğannak és pártja autoritárius ambícióinak. A harcok tehát kiújultak, odáig menően, hogy az Erdoğan-rezsim támogatását élvező Iszlám Állam zsoldosai Törökország területén is elkövettek merényleteket a kurdokkal szemben (pl. suruçi mészárlás).

Néhány szó szolidaritásunk tárgyáról

A szíriai polgárháború kezdeti szakaszai (2011 tavasza) óta a 2003-ban alakult Demokratikus Szövetség Pártja (PYD) meghatározó szerepet töltött be eleinte a kurdok lakta térségek, majd az Iszlám Állam rémuralma alól felszabadított területek védelmének megszervezésében. Miután a baloldali PYD a jobboldali (tehát az iraki Kurdisztáni Demokrata Párthoz kapcsolódó) Kurd Nemzeti Tanáccsal közreműködve megalapították a Népi Védelmi Erőket (YPG) az Aszad-rezsim taktikai okokból úgy döntött, hogy hadseregével kivonul a kurdok lakta területekről (Kamisli és Haszaka kivételével). Ezzel a lépésével a rezsim gyakorlatilag magukra hagyta az ott élőket, de ugyanakkor lehetőséget teremtett a kurd szervezetek számára, hogy átvegyék a mindennapi élet, a gazdaság, a politika szervezeti kihívásainak feladatát.

Körülbelül egy év leforgása alatt (2013 nyarára) a PYD vált a legmarkánsabb politikai szervezetté a kurdok lakta vidékeken, majd 2014 őszén, amikor az Iszlám Állam ostroma már szinte teljesen bevette Kobanît, ismét egy pártok feletti (a törökországi Kurdisztáni Munkáspárt és az iraki pesmergák) katonai összefogásra került sor, ám ez nagyjából addig tartott, amíg a Népi Védelmi Erők (YPG) 2015 októberében az újonnan felszabaduló kelet-szíriai területek arab, asszír, türkmén és örmény milíciáival kialakult alkalmi együttműködést egy interetnikus katonai szervezet létrehozásával állandósította: így alakult meg az SDF, azaz a Szíriai Demokratikus Erők nevű katonai ernyőszervezet, amelynek összetételénél fogva sem lehetett az a célja, hogy egy kurd nemzetállamért harcoljanak.

De akkor konkrétan miért küzdenek a baloldali kurdok és mi az, amivel a baloldal szimpatizál?

Amint azt fent említettem, Öcalan börtönévei alatt a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) politikai programja és célkitűzései megváltoztak. Az olyan jelszavak mint a demokratikus konföderalizmus, feminizmus, libertárius ökoszocializmus stb. kerültek zászlójára. Ezt a politikai programot pedig a szíriai Demokratikus Szövetség Pártja (PYD) átvette, és megpróbálta gyakorlatba ültetni a Szíriában felszabadított területeken. Az észak-kelet-szíriai föderatív autonómiát törvényileg alátámasztó 2016-os alaptörvény, a Társadalmi Szerződés Kartája is ezen politikai program szellemiségében íródott. A dokumentum a Szíriában élő népcsoportok politikai, nemzetiségi, kulturális és nemi jogainak deklarációja.

A Rozsavaként is emlegetett, majd az időközi területi-népességi tágulásával többször nevet cserélt autonóm önkormányzat egy föderatív modellen alapszik. Az első helyhatósági avagy kommunális választásokra 2017. szeptember 22-én került sor. A háború miatt az általános választások megszervezését elhalasztották. A kantonális és regionális föderatív rendszerben három hivatalos nyelvet ismertek el: az arabot, a kurdot és a szír-arámi nyelvet.

A demokratikus konföderalizmus tehát – amely mintáját elvileg az észak-kelet-szíriai modell is követi, gyakorlatilag csak részben – alapvetően egy olyan alulról fölfelé szerveződő demokratikus kormányzati modell, amely a nemzetállam erősen centralizált struktúráival szemben kiszervezi a döntéshozatali hatalom egy részét és ösztönzi a népi részvételt a különböző adminisztratív egységekben.

Észak- és Kelet-Szíria Autonóm Önkormányzatában mind a falvakban, mind a városokban heti vagy havi gyakorisággal szintén lakossági gyűléseket szervező munka folyt – csakhogy ezt felülről ösztönözték/ irányították, és mindennek valóban demokratikus kimenetelét nem áll módunkban ellenőrizni. A gyűlések lényege deklaráltan az, hogy a lehető leginklúzívabb és bázisdemokratikusabb módon működtesse a közügyek és közpolitikák egymásra utaltságát.

Az alapvető különbség a klasszikus állami föderatív modellek és a demokratikus konföderalizmus között pedig az, hogy a helyi kisközösségekre és a társadalomra, azok önszerveződő egységeire és szervezeteire épül; a tanácsok, bizottságok, szövetkezetek, szakszervezetek közti kooperációra, és egy szociális-szolidáris gazdaságra, amely a növekedés- és versenyalapú piaci paradigmát kívánja meghaladni azáltal, hogy a közösségek (anyagi és szociális) szükségleteinek kielégítését helyezi előtérbe. Nélkülözhetetlen számára a politika és az etika összehangolására való törekvés, és ennek megjelenítése a mindennapi politikai életben, valamint a tulajdon kérdéséhez is másképp viszonyul. Ez utóbbi tekintetében nem a magántulajdon kisajátítását, hanem annak demokratikus közösségi ellenőrzését vagy használatát (esete válogatja) támogatja.

A demokratikus konföderalizmus a kapitalizmus és nemzetállamok meghaladásának programja, egy fenntartható és társadalmiasított gazdasági modellre és politikacsinálásra való átállás.

A kurdok történelmi léptékű elnyomásuk ellen való küzdelmükkel vagyunk tehát szolidárisak, a térség minden népcsoportjával, akiket a hegemóniáért és tőkéjért folytatott embertelen hajsza kirekesztetté, kizsákmányolttá, földönfutóvá tett, valamint a létező interetnikus baloldali politikai törekvésekkel úgy, hogy azok kritikáját is meg kell fogalmazzuk ott, ahol éppen szükség van rá.

Számolni kell a kurd baloldali szervezetekkel szemben a helyi megfigyelők és a politikai ellenfeleik által megfogalmazott vádakkal és érvekkel, amelyek különböző autoritárius (pl. politikai letartóztatások, szervezeti) vagy tekintélyelvű megnyilvánulások (pl. Öcalan személyi kultusza, ott, ahol az előfordul) eseteiről számolnak be. Semmiképp nem szabad idealizálnunk a rozsavai helyzetet, és ne legyenek illúzióink a nacionalizmus teljes hiányával kapcsolatosan sem, vagy arról, hogy a baloldali szervezetek részéről semmilyen taktikai megfontolás ne volna e radikális politikai program hangoztatásában – viszont kritikánkat a régió kulturális, aktuálpolitikai és szociális helyzetével arányos módon érdemes megfogalmazni.

Az eddig történteket, a kurd kérdéshez való állandóan változó nemzetállami és nagyhatalmi viszonyulásformákat pedig a létező geopolitikai hatalmi játszmák figyelembevétele mellett a demokratikus konföderalizmus politikai programjával való kérlelhetetlen és ellenséges szembenállás megnyilvánulásaként is kell látnunk. Azaz sem az euroamerikai, sem a közel-keleti politikai-katonai szövetségek nem nézik jó szemmel a kurdok antikapitalista felhangú demokratizációs programjának térnyerését. Márpedig e térnyerésnek hajtásai mára már más kontinensen is fellelhetőek, így Dél-Amerikában és Európában is. A német hatóságok ráadásul idén két kurd kiadót (Mezopotamien Publishing és MIR Multimedia) is betiltottak, amelyek a törökországi és szíriai transzformatív politikákról szóló kiadványokat nyomtattak-forgalmaztak.

A baloldali kurd mozgalom elsődleges szövetségesei tehát nem a létező nagyhatalmak vagy Európa létező nemzetállamai, hanem az emberek, mindazok a csoportok és szervezetek, akik szolidárisak ügyükkel.

Ezért az sem véletlen, hogy a török vagy a szír nemzetállam hódító logikájának áldozatául eső kurdok vezette interetnikus politikai egység, az Észak- és Kelet-Szíriai Autonóm Önkormányzat népe legutóbb is kénytelen volt a népi szolidaritás eszközéhez nyúlni és felhívásokat intézni szövetségeseikhez világszerte.

Az európai városokban azóta zajló szimpátiatüntetések, török vállalkozásokat bojkottáló akciók nem kis eredményeket értek el; nyomásukra függesztette fel Németország, Franciaország, Finnország, Hollandia, az Egyesült Királyság, Spanyolország a török állammal folytatott fegyverkereskedelmét. Budapesten például eddig két megmozdulásra került sor (október 12-én és 19-én) a helyi kurd közösség tagjainak közreműködésével. És ez így van jól. Ha a nemzetállamok kormányai nem képesek erre, legyünk mi a kurdok barátai, legyünk mi a hegyek.