Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egy amatőr falusi csapat is legyőzheti a Barcelonát egyszer

Fogalmam sincs, mi lesz vasárnap. Persze mindenkit csak biztatni tudok, hogy szavazzon lelkiismerete szerint. Aki például egy velejéig korrupt, napról napra elviselhetetlenebbül autoriter rezsimet szeretne támogatni, az rájuk adja a voksát, vagy maradjon otthon. Aki változást szeretne, az meg szavazzon aszerint.

De egyáltalán nem lennék meglepve akkor sem, ha a Fidesz felülmúlná a 2014-es eredményeit, és akkor sem, ha a nagyvárosokban előre törne az ellenzék. És ezt nem csak azért mondom, mert nem vagyok madárjós, hogy a természeti jelekből kiolvassam a jövőt, hanem azért is, mert a jelenlegi rezsim lényegéhez tartozónak gondolom ezt a bizonytalanságot. A permanens kampányolás és a rezsim által teljesen eltorzított médiatér, a politikai eszközökké butított közvélemény-kutatási eredmények világában az a normális, hogy semmiben sem lehetünk elég biztosak.

Illúzióim persze nincsenek: a rezsim és ellenzéke között több nagyságrendnyi különbség van a szervezettség, a mozgósítható anyagi erőforrások, a médiához való hozzáférés tekintetében. Ha ez foci lenne, akkor józanul azt kellene várnom, hogy a rezsim erői simán átgázolnak majd az ellenzéken. És mivel ez egy autoriter rezsim, vagyis olyasféle foci, ahol a szabályok egy része csak az egyik félre vonatkozik, minden okom megvan azt gondolni, hogy marad a nyomasztó rezsimpárti fölény vasárnap után.

A valamelyest is megbízható közvélemény-kutatások alapján ráadásul az is látszik, hogy a Fidesz továbbra is messze a legnépszerűbb párt, még ha az ellenzék össztámogatottsága nagyjából egálban is van a rezsim uralkodó pártjáéval. De hogy ebből kiegyenlített küzdelem lehessen, számos olyan feltételnek teljesülnie kellene, ami biztosan nem fog: az ország nagy részén az ellenzéki pártok jelen sincsenek, nem áll mögöttük az állam és az állampárt egymásba mosódó infrastruktúrájához fogható szervezet, s a különféle ellenzéki pártok támogatói közül elég sokan még mindig majdnem annyira utálják egymást, mint a rezsimet, ami sem a várható részvételnek, sem az átszavazási hajlandóságnak nem fog jót tenni.

Mindebből mégsem következik, hogy az ellenzék teljesen esélytelen lenne. A rezsimtől nem idegen a választások befolyásolása, de a tömeges választási csalás nem jellemezte őket eddig. Magyarán: az ellenzék akár érdemben javíthat is a pozícióin.

Ha ez foci lenne, akkor azt mondanám, hogy egy amatőr falusi csapat is legyőzheti a Barcelonát egyszer. És mivel egy ilyen autoriter rezsim kicsit tényleg olyan, mint a foci, azzal a különbséggel, hogy ami a Barcelonánál a nagyságrendekkel nagyobb futballtudás, az itt a nagyságrendekkel nagyobb korrupció, összemérhetetlen gátlástalanság és csillapíthatatlan hataloméhség, ezért itt is előfordulhatnak csodák.

Igen, a tények alapvetően pesszimizmusra adnak okot. Annál is inkább, mivel ez a rezsim évek óta szabadesésben van a mind nyíltabb zsarnokság felé és minden újabb politikai kihívásra a politikai játéktér egyre durvább eltorzításával reagálnak a hatalom birtokosai. Ez pedig azt jelenti, hogy bőven van okunk aggódni, hogy mi vár ránk hétfőtől: ha a hegemón párt jól fog szerepelni, akkor azért lesz mitől tartanunk, hiszen minden kampány vége egy új, különösen piszkos kampány kezdete már egy ideje Magyarországon, ha viszont kellemetlen meglepetések érik őket, akkor különösen kemény idők várnak a nem „fejlődni”, hanem ellenzékieskedni akaró területek polgáraira. Esztergom, Hódmezővásárhely lakói tudnának mesélni erről bővebben.

Ezzel együtt is, szerintem az elmúlt hónapoknak van egy viszonylag biztató és sok barátom által mégis sajnálatosan félreértett fejleménye: ez pedig az, hogy a sokfelé töredezett ellenzéki politizálás egyre világosabban konvergál egy viszonylag egységes antiorbánista ellenzék létrejötte felé.

Ez persze annyiban egyáltalán nem biztató, hogy nem kis részben puszta kényszer: az egyre fojtogatóbb erőforráshiány, az ellenzéki pártok létértelmét is megkérdőjelező tartós kívülmaradásuk bármiféle hatalmi pozícióból (ne feledjük, az önkormányzatok 2006 óta túlnyomóan fideszesek!), és a rezsim által abszurdan többségi elvűvé torzított választási rendszer nemigen hagy mozgásteret az ellenzéki politizálás számára.

A kérdés nagyon régóta nem az, hogy létre kell-e jönnie egy ilyen egységesedésnek, hanem, hogy mikor fogynak el azok a belső erőforrások, amelyek miatt a pártok számára jobban megéri a külön indulás, mint az áldozatvállalással járó együttműködés más pártokkal, s hogy abban a pillanatban, amikor létrejön ez az egység, milyenek lesznek az ellenzéki politikai erők közötti erőviszonyok. Ami a jelenlegi helyzetben mégis biztatónak mondható, az az, hogy a jelenlegi ellenzéki pártok sokkal őszintébben látszanak szembenézni ezzel a megkerülhetetlen realitással, és ráadásul egy még mindig nem szép és nem elég lelkesítő, de a korábbi kampányoknál mégis érezhetően kevésbé kaotikus, idétlen és kiábrándító folyamat keretében teszik ezt.

Sokan értik félre ezt a folyamatot, mégpedig döntően két okból. Az egyik fajta félreértés, hogy azt hiszik, az antiorbánista ellenzéki egység felé való konvergálás egy alapvetően technikai jellegű, tartalmatlan, ráadásul Magyarország súlyos társadalmi-politikai problémái nagy részének figyelmen kívül hagyásán és kizárólag a jelenlegi rezsim autokratikus vonásainak hangsúlyozásán alapul.

Ők azt gondolják, hogy az így felfogott antiorbánizmus tartalmi szempontból sem kielégítő, mert nem ad választ a magyar társadalom valódi kihívásaira, s egyúttal politikailag is elhibázott, mert a legtöbb embert szerintük nem érdekli a rendszer autokratikus jellege, csak a napi gondjaik.

Én azonban azt gondolom, hogy a jelenlegi töredezett ellenzéki politizálás feloldódása valamiféle antiorbánizmusban nem puszta kényszer abban az értelemben, hogy amúgy is ezt diktálják a politikai szükségszerűségek, de ráadásul meglehetősen ésszerű fejlemény, hiszen a magyar politikát és vele a magyar társadalmat minden szinten a rezsim pártja kormányozza, gyakorlatilag korlátlan hatalommal: az önkormányzati rendszerben 2006 óta, az országos politikában 2010 óta ők az elsöprő túlerőben lévő szereplők és a Fidesz egyébként is harminc éve kulcsszereplője a magyar politikának.

Nem csak azért igaz, hogy ha valakinek ma Magyarország állapotával kapcsolatban kifogásai vannak, akkor neki az orbánizmussal van baja, mert Orbán Viktor egy autoriter rezsimet épített ki, hanem azért is, mert ez az ország egy évtizede már és napról napról egyre inkább olyan, amilyenné Orbán Viktor és pártja formálja.

Nem irracionális Orbán-fóbia, hanem a politika realitásainak felismerése elfogadni, hogy a magyar politikát túlnyomó részben a 9 éve hatalmon lévő politikai csoport alakítja.

És nem csak akkor lehet ezt gondolni, ha valaki liberálisként siratja a demokráciát és a jogállamot. De akkor is, ha a félfeudális társadalmi rendet kifogásolja. Akkor is, ha az autoriter kapitalizmussal van baja. Nem szükséges lokális anomáliaként tekinteni az orbánizmusra ahhoz, hogy valakinek ezzel legyen baja. Az is elég, ha egy globális jelenség magyar megfelelőjére ismer benne.

Az antiorbánizmus azért nem lehet „tartalmatlan”, mert ha az lenne, akkor azzal azt állítanánk, hogy nincs semmilyen kifogásunk a jelenlegi hatalomgyakorlással szemben. Minden más esetben az antiorbánizmus tartalma az, amiként viszonyulunk a fölöttünk országló hatalmi projekthez. Más kérdés, hogy sokaknak sokféle kifogásuk van a jelenlegi rezsimmel szemben, szóval az antiorbánizmus meglehetősen sokszínű, ám ebből nem következik, hogy tagadni kellene a létét vagy akár a hasznosságát.

Hogy kivételesen ne focianalógiával éljek: egy mentőcsónakba se rokonszenv, világnézeti egyetértés alapján kerülnek az emberek, hanem egy közös kihívás ülteti őket egymás mellé és a mentőcsónak sem egy tartalmatlan, lényegtelen dolog, csak azért, mert sokféle embernek ad menedéket egyszerre, hanem egy közös ügy, egy közös cél elérésének pótolhatatlan eszköze. A túlélés záloga sem az ideológiai tisztogatás a csónakban ülő között, hanem a csónak egyenesben tartása, amíg közös erőfeszítéssel el nem érik a kikötőt.

A másik gyakori félreértés, hogy a többé-kevésbé egységes antiorbánista ellenzék elkerülhetetlenségének hangsúlyozása valamiféle „összefogásmantra” volna, amiről már számtalanszor bebizonyosodott, hogy nem működik, mert az emberek nem vevők rá.

A magyar politika valójában messze nem ugyanolyan, mint akár 2010-ben, akár 2014-ben vagy 2018-ban volt. Nem ugyanazok a problémáink, nem ugyanolyanok az erőviszonyok, a játékszabályok, a nemzetközi környezet. A szereplők köre is jelentősen átalakult.

2010-ben leginkább a baloldali kormányzásról lehetett ítéletet mondani, 2014-ben még talán nyitott kérdésnek tűnhetett, hogy marad-e az úgynevezett centrális erőtér vagy a régi baloldal vissza tudja-e állítani magát váltópárti szerepbe. 2018-ban már annak se volt túl sok jelentősége, hogy a Jobbik megszerezte a második helyet, hiszen a háromosztatú politikai tér megszűnt, és a Jobbikot a sikere ugyanolyan mély belpolitikai válságba sodorta, mint a baloldalt a kudarca, vagy az LMP-t a korrekten semmilyen eredménye.

2010-ben még a média is egészen máshogy nézett ki, 2014-ben még egy sereg elképesztő kormányzati intézkedés előtt voltunk, a Simicska-ügy előtt, a magyar politika ideológiai tájképét alapvetően átrendező menekültellenes hisztéria előtt. 2014-ben meg nem volt Momentum sem, holott ma már az ellenzéki paletta egyik meghatározó része.

És ez csak néhány, első pillantásra is könnyen átlátható politikai változás, ami miatt nyilvánvalóan nem igaz, hogy az antiorbánista ellenzék elkerülhetetlenségének hangoztatása ugyanannak az üzenetnek, az „összefogásmantrának” az ismételgetése volna, ami mindig csak ugyanannak a körnek az érdekeit szolgálná.

Mivel nem ugyanazok a szereplők, nem ugyanazok a külső feltételek sem, és az ellenzék számára sem csak egyféle technikai eszköz áll rendelkezésre, hogy sokszinűsége ellenére is elsősorban az orbánista rezsim ellen küzdjön, s csak másodsorban egymással, az „összefogásmantrázás” csak egy felületes ellenvetés, ami teljességgel alkalmatlan arra, hogy komolyan vehető politikai ellenérv legyen azokkal az érvekkel szemben, amelyek arról szólnak, hogy miért ebbe az irányba haladnak a politikai folyamatok, és miért nem baj, hogy erre haladnak.

Nem azt mondom, persze, hogy nincs másik út. Mindig van. Ha például a rezsim magától összeomlik, az antiorbánizmus könnyen (bár nem szükségszerűen) értelmét veszítheti, és megnyílhat az út a problémák megfogalmazásának másfajta módjai előtt. Meg persze lehet a végsőkig kitartani az elsöprő túlerővel szemben, külön-külön, elszigetelve egymástól, abban bízva, hogy örökké nem eshet. Vagy esetleg arra számítani, miután a rezsim szép lassan mindenkit levadászott körülöttünk, hogy mi, az egyetlen „autentikus” ellenzék maradunk ezen a térfélen, és akkor majd nem kell a többi ellenzéki erővel szemben meghatároznunk magunkat.

Akik frissen lépnek be a politikába, hajlamosak erre. Az LMP is így kezdte, a Momentum is, az MKKP is gyakran tűnik úgy, mint akik szerint teljes ellenzékcserével lehet csak továbblépni, Puzsér mozgalma is gyakran mond ilyesmiket. Nem véletlen azonban, hogy ez eddig sem egészen így történt, hiszen aki ma új politikai szereplő, holnapra a régi elit része lesz a még újabbak szemében, kizárólag az idő múlásának köszönhetően. S az is tény, hogy az antiorbánista politizálást lehet jól is, és rosszul is csinálni. 2018 előtt például alapjában véve rosszul csinálták, nem voltak meg hozzá a megfelelő feltételek az ellenzéki pártok oldalán sem, és alighanem a közvélemény sem állt készen rá.

De az idő egyre múlik, Orbán Viktor tovább kormányoz mindenféle hatalmi korlát nélkül. Magyarország egyre inkább az ő országa lesz. Egyre kevesebben lesznek, akik emlékeznek még olyan időkre, amikor a magyar politika nem egypártrendszer volt, a gazdaság nem a miniszterelnök családjának kezében összpontosult, a helyi ügyeket nem jachtokon, orgiák közepette intézték, nem volt rabszolgatörvény, és nem volt permanens gyűlöletkampány teljesen random kiválasztott csoportok ellen. Előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie ezzel a valósággal. Szeretjük vagy sem, ez lett az életünk. Ebben a küzdelemben kell helytállnunk.

Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton
Olvass tovább!