Deviszont – kritikai pedagógia a külvárosban

A Deviszont Közösségi Tér egy Budapest külvárosában működő oktatási program, amit társadalomtudósok, szociális munkások, filozófusok és pedagógusok hoztak létre szakképzésben tanuló fiataloknak. A Deviszont sok mindenről szól: bizalomról és elfogadásról, tudásról és tanulásról, megismerésről és megértésről, egyénről és társadalomról – egy közösségről, amiben hiszünk. Most pedig megmutatjuk, hogy miért.

Mint minden új kezdeményezés születésénél, a Deviszont esetében is érdemes vizsgálni azokat a körülményeket, amiben és amire válaszként megfogant. Azt leírni, hogy a magyar oktatási rendszer szelektív és újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, lassan olyan lesz, mint arról beszélni, hogy a vasútállomás a vasútvonalhoz van közel, nem pedig a faluhoz – sokan tudják, persze leginkább azoknak fáj, akik elszenvedik.

Ebben a tekintetben rendszerünk akár különlegesnek is mondható: a valamiféle jogként eladott, a valóságban azonban piacvezérelt szabad iskolaválasztásával, a fizetős magániskoláival, a szelekciót erősítő 4-6-8 osztályos kisgimnáziumaival. Valamint a szegregációs versenyben már régóta versenyző, de a központosítás következtében mára magát a dobogóig felküzdő egyházi iskolákkal. Utóbbiak még mindig a középosztály és az értelmiség menekülő útvonalaként tartják magukat az egyébként sokszor kréta nélküli közoktatásban, bár a mennyezet még itt is leszakad olykor. Jelenleg nehezen találunk az oktatásban olyan szereplőt, akik szempontjából egy jól működő rendszerről beszélhetnénk, akiknek a szükségletei ki lennének elégítve. Mert ez így senkinek sem jó.

Nem jó például a tanulóknak. Ezt előre vennénk, mert bár alanyai a rendszernek, sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk.

Nem tűnik úgy, hogy az a szempont, hogy az iskola egy olyan hely legyen, ahol a gyerekek a tanulás mellett jól is érzik magukat – ha már életük jó részét 8-12 évig ez az intézmény teszi ki – befolyásolná az oktatásirányításban résztvevők döntéseit. Nem azért nem jó nekik, mert a tanulók általában „nem szeretik az iskolát” meg mert nehéz a matek, meg az ébresztőóra sem a legszebb dallam korán reggel  – persze ezekkel is hosszan lehetne foglalkozni, ha nem égne épp a ház. Például korántsem egyértelmű, hogy miért kell a kamaszoknak reggel 8 órára iskolába járni, amikor kutatások bizonyítják, hogy káros vagy, hogy nagyobb teret lehetne adni az iskolában a projektmódszernek, ahogy sok alternatív iskola teszi. Ahogy mi is ez utóbbi ismeretszerzési módszerre építünk a Deviszont Közösségi Térben.

Az elmúlt években ennél sokkal szembetűnőbb problémák miatt nem jó a diákoknak: nem jó nekik, mert ha épp nem is szakad rájuk a plafon, akkor beáznak a falak és nincs világítás az iskolákban. Ha így folytatódik nem lesz elég tanár a közoktatásban, aki pedig van és marad (de erről még később) azt a végletekig terheli a rendszer. Nem jó nekik, mert olyan szaktárgyakból kell érettségit tenniük, amiket nem tanultak – halottnak a csók, hogy ez az ombudsman szerint is jogsértő . Vagy éppen az egyetemi felvételihez kötelezővé teszik a nyelvvizsgát – emlékezzünk meg egy pillanatra az ország híresen hatékony idegen nyelv tanításáról – ami ellen szintén minden szereplő tiltakozik. Szóval a diákoknak nem jó, de hiába mondják, a rendszer működik tovább.

Aztán nem jó a pedagógusnak sem.  A jól hangzó pedagógus életpályamodell és a valóság, ami mögötte van: a tankönyvpiac monopolizálása, a 30 fős osztálylétszám, ahol a pedagógiai asszisztens vagy gyógypedagógus csak egy álom. Szóval a tanároknak sem jó, de hiába jelzik, a rendszer működik tovább.

Akkor mégis kinek jó? Merül fel a kérdés. Hát a munkaerőpiacnak és a gazdaságnak –  legalábbis egy ideje ez a hivatalos kommunikáció.

Ez áll például a szakképzési rendszer átalakítása mögött is. Az átrendezés, átnevezés és szómágia, a szét- és összerakástól (szakközépiskolákból szakképző iskolák, szakgimnáziumokból technikumok) remélt gazdasági fellendülés, hogy majd villámcsapásra egyszersmind képzetlen munkaerők 18 éves tömege tölti fel a szalag melletti üres helyeket, és az majd jó lesz. A magyar szakképzés esete olyan lett, mint az orvosi ló: kísérletezgetnek, aztán majd vagy megülik vele a gazdaságot, vagy nem. Csak hát ez egy olyan kísérletezés, amiben akaratukon kívül részt vesz több mint 200 ezer diák – a szakközépiskolákban 69 ezren, a szakgimnáziumokban 153 ezren vannak – és pedagógus. A kimenetel szempontjából meg az egész magyar társadalom.

Érdemes megfigyelni azt is, hogy mikortól lett általános az a felfogás szerte a világban,  az országban pedig kiváltképp, miszerint az iskola legfontosabb funkciója, hogy a munkaerőpiacra termeljen. Ezáltal pedig, hogyan rendelik és redukálják az iskolát az éppen aktuális munkaerőpiaci igények és gazdasági érdekek alá. Háttérbe szorítva ezzel az olyan korábban hangsúlyos funkciókat, mint az állampolgári nevelés, műveltség átadás, vagy az egyenlő esélyek és lehetőségek megteremtése.

Kritikai pedagógia és társadalmi változás

Szóval itt tartunk. Ezt a rendszert és hatását tapasztalták és vizsgálták a Deviszont alapítói, szociális munkásként tanodákban és gyermekjóléti intézményekben, gyógypedagógusként iskolákban, filozófusként és társadalomtudósként a tudományban. A közös tapasztalataink vittek rá minket arra, hogy létrehozzunk egy helyet, ahol a tudás mindenkié és a tanulás a résztvevők egyenlőségén alapuló felfedezési folyamat lehet.

A Deviszont Közösségi Tér módszertanának egyik alapköve a kritikai pedagógiai szemlélet, amely legfőképp Paulo Freire 20. század közepi brazil tanártól és akadémikustól eredeztethető. Freire leghíresebb, ‘Elnyomottak pedagógiája’ című művének egyik legfontosabb eleme az, hogy a fentebb is említett, makroszintű társadalmi egyenlőtlenségeket, és az iskola szerepét ezek újratermelésében a tanár-diák helyzet mikroszintű sajátosságaival vonja párhuzamba.

Bár Freire jogászként végezte egyetemi tanulmányait, közben pedig filozófiát és egyéb, a későbbi munkájában kulcsfontosságú tárgyakat tanult, műveit nem az akadémiai elefántcsonttorony biztonságában írta. Bár középosztálybeli milliőbe született, a nagy gazdasági világválság idején családja szegénysorba csúszott, így  gyermekkorában első kézből tapasztalhatta meg az iskola és a társadalmi-gazdasági helyzet komplex interakciójának negatív hatásait. Az egyetemi tanulmányai elvégzése után középiskolai tanárként is dolgozott, legfontosabb tanári munkáját pedig brazília írástudatlan szegényei közt végezte a felnőttoktatásban. Az 1964-es brazil katonai államcsíny után elvesztette állását, bebörtönözték, majd emigrált, ám élete végén visszatérhetett szülőhazájába.

Freire elemzésében a hagyományos iskolarendszerben a diákokat egyfajta ‘bankolási felfogásban’ tanítják; ahogy a bankokban az ügyfelek pénzt helyeznek letétbe az asszisztensnél, úgy helyezik a tanárok letétbe a tudást a diákok agyába.

A tanár-diák helyzet ebben a felfogásban egyértelműen hierarchikus, leképzi és újra is termeli a társadalmi egyenlőtlenségeknél általában tapasztalható dichotomikus sajátosságokat. Például azt, hogy a magasabban álló döntéshozó aktív félként meghatározza a tudás mivoltát, majd azt a passzív, pusztán befogadó félnek addig adagolja, amíg az ellenőrizhetően meg nem maradt az agyában. A tanár a Szubjektum, a tanuló puszta objektum.

A tudás tárgyával a tanuló egyáltalán nem lép közvetlen kapcsolatba, pusztán a tanár reduktív, a tanuló szemszögéből teljesen életidegen és emellett megkérdőjelezhetetlen narrációján keresztül. Ezzel pedig a tanuló elidegenedik magától, mint embertől, aki megismerheti, kritizálhatja és alakíthatja is a világot, amiben él.

Ezzel szemben Freire néhol ‘problémafelvető’-nek hívott módszertana tanárt és diákot egyenlőnek tekint, ‘tanár-tanuló’-nak és ‘tanuló-tanár’-nak hívva őket.

Ebben a felfogásban a tanárok (azaz a tanár-tanulók) szerepe a problémák felvetése, amelyet aztán a diákokkal (azaz a tanuló-tanárokkal) együtt, párbeszédben dolgoznak fel, kiemelve azt, hogy a megszerzett tudásnak milyen relevanciája van a tanuló-tanár mindennapi életére, a különböző cselekvési lehetőségeket is megvizsgálva. A narrációt tehát felváltja a tudás tárgyának közvetlen megismerése, amely során a tanár-tanuló és tanuló-tanár párbeszédben vannak. Megismerik egymás gondolatait és ezzel alakítják a másikét, azaz mindketten tanítanak és tanulnak is egyben, a passzív befogadás pedig aktív megismeréssé válik, ahol nagy hangsúlyt kap a kritikaiság.

A két felfogás tehát merőben más alapfeltevésekkel gondolkodik az iskoláról, annak betöltött szerepéről és ideális céljáról. Ennek egy részét az alábbi ábrán lehet magvasan összefoglalni, a Deviszont módszertanában és mindennapi működésében pedig könnyen fellelhetők a fentebb felvázoltak sarkalatos pontjai.

Van olyan, hogy Deviszont

A Deviszont Közösségi Teret 2018 novemberében nyitottuk meg, közel két év előkészítés után. Az első két hónapban egy-alkalmas foglalkozásokat tartottunk, azután kezdtünk el több-alkalmas projekteket szervezni, a hozzánk járó diákokat érdeklő témák köré. Mivel önkéntesek tartják fenn a helyet, így heti egyszer vagyunk nyitva, a terveink szerint a nyitvatartást a következő tanévben fogjuk tudni növelni. Az elmúlt fél évben kialakult egy kb. tíz fős csoport, aki rendszeresen jár hozzánk, emellett többen járnak hozzánk alkalmilag. A Tér folyamatosan várja az újabb fiatalok csatlakozását.

A Térrel a kritikai pedagógia eszközeivel akarunk választ adni arra, ahogy az oktatási rendszeren keresztül újratermelődnek a társadalmi pozíciók és egyenlőtlenségek, és felmutatni egy alternatívát egy közösség alapú, társadalmi változást célzó, helyi beágyazottságú kezdeményezéssel.

„Ha kell egy hely” – ez a Deviszont szlogenje. Olyan teret hoztunk létre, ahova iskolaidő után bejöhetnek szakoktatásba járó fiatalok, lehet egyrészt beszélgetni, csocsózni, időt eltölteni. Másrészt projekt-alapon, közösen dolgozunk fel témákat, ami a hozzánk járó fiatalokat érdekli. A csoport dönti el, hogy milyen témával foglalkozzunk, és mi, a Deviszont szervezői, ezeknek a témáknak adunk keretet és ívet. Olyan módszereket használunk és találunk ki, amik a közös, együttműködő tanulás eszközei, amikkel mindenkinek a véleményét bevonjuk, és nem az egyéni kiemelés, megfelelés és értékelés a célja, szemben pl. a feleléssel vagy más klasszikus iskolai gyakorlatokkal.

A foglalkozásokon hangsúlyosak a tapasztalati elemek, minden alkalommal kipróbálunk, megnézzünk, megkóstolunk dolgokat, vendégeket hívunk, akiknek hasonló a társadalmi helyzete és az életútja a hozzánk járókéhoz, és ők ezen a szemüvegen keresztül beszélnek az aktuális témákról. Legyen az zene és szubkultúra, fotózás vagy különböző kultúrák – országoké, osztályoké, népcsoportoké, közösségeké. Minden alkalom vagy több-alkalmas projekt végére készítünk valami kézzelfoghatót, ami a tanulás eszköze, a közös tudásunk és gondolkodásunk lenyomata és megőrzése. Ez sikerélményt, visszajelzést nyújt a csoportnak. Gyakran ezeket ki is állítjuk a Deviszontban, tehát a tér is formálódik a közös munkánkon keresztül, amit így egyre inkább a magáénak érez a csoport.

A foglalkozásokat, projekteket úgy tervezzük, hogy azok egy kritikai pedagógiai folyamattá álljanak össze. Az alkalmak lényege, hogy a fiatalok érdeklődésén keresztül közösen megértsünk társadalmi folyamatokat és azt, ahogy ezek meghatározzák a társadalmi pozíciókat, a társadalmi poziciókkal járó lehetőségeket és korlátokat.

A csapatunk nem külső segítséget nyújt, hanem közös megismerésre hív fiatalokat, hogy felismerjük a társadalmi egyenlőtlenségeket a minket körülvevő világban, a munkaerőpiacon, a családban, a politikában, hogy képesek legyünk megkérdőjelezni a tekintélyelvűséget.

A Deviszont különleges abban, hogy szakoktatásba járó fiatalokkal foglalkozik. Kevés olyan kezdeményezés van az országban, ami ennek a korosztálynak szól, és azok főleg alacsonyküszöbű programok. Amikor elkezdtük a programot, tudtuk, hogy ezzel a csoporttal szeretnénk együtt dolgozni, mert többünk megélte ugyanazt a fiatalkort, mint a hozzánk járók. Emellett úgy látjuk, hogy ebben az életszakaszban kezdik el érdekelni a fiatalokat a társadalmi kérdések, ekkor alakul ki a világképük, és a folyamat, hogy a társadalomban elhelyezik magukat. Ezek az évek nagyon meghatározók a jövőjük szempontjából is, a szelektív iskolarendszerben elfoglalt helyük pedig az egész életükre hatással van. Ez a mindent megkérdőjelező korszak jó beavatkozási pont, és a Deviszontban a lázadás és a határátlépés pozitív hajtóerővé tud válni a közös megismeréshez, és a társadalmilag tudatos felnőtté váláshoz.

A foglalkozásokon az egyéni szinttől a társadalmiig és a globális szintig építkezünk. Az első több-alkalmas projektünk jó példa erre. A zenével foglalkoztunk, a fiatalok hangszereket szerettek volna kipróbálni, amit meg is szerveztünk, elhívtunk zenészeket, játszhattak basszusgitáron, dobon. A foglalkozás során sokat foglalkoztunk azzal, hogy hogyan lehet a zene az önkifejezés eszköze, hogyan működnek a szubkultúrák, milyen társadalomkritikus üzenetei vannak a punknak vagy a rapnek, és ezek hogyan változnak, amikor bekerülnek  a popkultúrába.

Az alkalmak során rapszöveget írtunk közösen a saját életünkről, és a végére hangszereket is készítettünk, ezeket kombinálva felvettünk egy teljes számot közösen. Ezek az alkalmak lehetőséget adnak arra, hogy sok szinten érintsünk és kössünk össze témákat. Megfogalmazzunk magunkról állításokat, beszéljünk tágabb társadalmi környezetről és dinamikákról. A beszélgetések mindig elvisznek nem várt irányokba is, ilyen volt például, amikor a System of a Down kapcsán az örmény népirtásról kezdtünk el beszélgetni az egyik zenés alkalmon.

A kritikai pedagógiai gyakorlatunk fontos eleme a különböző értelmezési szintek összekapcsolása. Fontos, mert a fiatalok tapasztalatára építünk, az ő tudásukon alapulnak az alkalmak, és így, hogy ők nem elsősorban a tudás passzív befogadói, jobban értékelik a saját tapasztalataikat és véleményüket, és elhiszik magukról, hogy ők is tudnak tudást létrehozni, szakértők lenni.

A személyes tapasztalatainkra építve beszélünk aztán társadalomról, ami így egyrészt sokkal kézzelfoghatóbb, másrészt az egyéni esetekből mintázatokat, rendszereket bontunk ki és értünk meg. Azt adja át ez a pedagógiai gyakorlat, hogy a tudásnak és a társadalomról való gondolkodásnak nem csak bizonyos, társadalmilag elismertebb formái értékesek, amiket a szűk társadalomtudományos közeg és az értelmiség termel.

Hanem értékes és legitim a tudás akkor is, ha a saját tapasztalatunkra épül, és ha a saját nyelvünkön fogalmazzuk meg, és nem az értelmiségi kulturális kódokat használva.  Ennek a tudásnak a demokratizálása, új narratívák teremtése kell, hogy legyen a nevelésnek és a társadalom alakításának egyik eszköze.

A könnyebben megfogható személyes szint társadalmi szinttel összekapcsolása behozza a nevelésbe az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat.  Azt gondoljuk, hogy az oktatásnak explicitté kell tennie a társadalmi beágyazottságát, és ezeknek a csoport életében való megjelenését. A társadalmi környezet és egyenlőtlenségek nem lehetnek csak az oktatás kimondatlan és nem megnevezetett környezete, hiszen a résztvevők társadalmi helyzete kimondatlanul is ott van velünk a tanulás terében is. A változáshoz pedig éppen ezeknek a közös érzékelése és értékelése vezethet.

A pedagógia mindenképpen társadalmi szerepekre is nevel, mi pedig demokráciára, kritikus állampolgárságra, és a szabadság és igazságosság melletti kiállásra akarunk nevelni.

Közösség

A Deviszontban azért dolgozunk, hogy a hozzánk járók egy olyan közösséggé váljanak, akik a saját tudásukat és véleményüket értékesnek gondolják, tudják, hogy mi érdekli őket, és abban önállóan is tanulnak, felfedeznek témákat. Értik a társadalmi folyamatokat, amik a saját helyzetüket is meghatározzák, és gondolkodnak arról is, hogy az életüket meghatározó jelenségeknek milyen társadalmi beágyazottsága van. Tudatosan tervezik a jövőjüket, cselekvő, aktív állampolgárok.

A közösségiség áthatja a Deviszont működését, a foglalkozás-elemek is csoportmunkán alapulnak, és ez azegyüttes élmény, ahogy Mérei nevezi, olyan pozitív egymásrautaltsággal jár, ami által nem csak a társas kapcsolatok fejlődnek, hanem az egyén is több értelmet tulajdonít a közös munkának. A csoportos alkotás örömén keresztül ő maga is fejlődik kifejezőképességében, önismeretében és tudásában is. Közösségként tervezzük a hely életének minden szintjén. Onnantól kezdve, hogy hogy legyenek elrendezve a bútorok, mit együnk az egyes alkalmak elején közösen, odáig hogy milyen témákkal foglalkozzunk az egyes hónapokban és a nyitvatartásunkat is a közösséghez alakítjuk.

Azzal, hogy a közösségi működés a mindennapjaink része, és mindannyian közösségben gondolkozunk a Deviszontban, a közösségi tér a modellje annak a társadalomnak, amiben élni szeretnénk. Így válik az itt tanult szolidaritás és közösségi felelősségvállalás, később a társadalmi cselekvés alapjává.

A közösségi a pedagógiánk alapja, hogy mindenki véleménye, tudása és tapasztalata fontos, szemben az oktatás bankmodelljével, ahogy Freire nevezi, ahol a tanárt illeti ez a kiemelt szerep. A szigorú tanító és tanuló szétválasztás helyett a közös tudásmegosztás, alkotás és döntéshozatal, a másik tudásának elismerése nem csak szorosabbra vonja a közösséget, hanem aktív részvételre is nevel, és tudatos cselekvő állampolgárrá formál minket. A közösségiséget jelenti számunkra az is, hogy elsősorban nem egyéneket fejlesztünk, hanem a minket összekapcsoló társadalmi szövettel foglalkozunk, hogy közösen éljük meg a társadalmi helyzetünket és környezetünket.

Ezért is volt fontos számunkra, hogy olyan külvárosi, lakótelepi környezetben nyisson meg a Deviszont, ahol a környező házakból és szakközépiskolákból is elérünk fiatalokat. Sokat foglalkozunk azzal, hogy közösen megismerjük a környéket és annak történelmét, hogy pozitív jelentéseket társítsanak és kötődjenek a hozzánk járók a mindennapi közegükhöz, és ezen keresztül is kialakuljon egy pozitívabb identitásuk. Szerencsénk van, mert sok olyan kezdeményezés van a kerületben, akikkel együtt tudunk működni. A Deviszont kapcsolatban áll szociális ellátó intézményekkel és iskolákkal is, és azon dolgozunk, hogy a fiatalokkal kapcsolatban álló szereplőkkel közösen, a kerületbe beágyazottan tudjon működni a közösségi tér.

Nem csak azt szeretnénk, ha a hozzánk járók ismernék és pozitív jelentéseket társítanának az őket körülvevő környezethez, hanem azt is, hogy pozitív viszonyuk legyen ahhoz a kulturális közeghez is, amiben felnőnek.

Nagy hangsúlyt fektetünk a kulturális különbségekre megértésére, hogy hogyan kapcsolódik össze a hatalom és kultúra. Ez lehet az alapja annak, hogy ne az uralkodó kultúra szemén keresztül lássák és ítéljék meg magukat és világukat a fiatalok, hanem saját narratívát építsenek a kultúrájukról, életükről, társadalmi helyzetükről. Hogy a nap végén saját történetüket megírva, ők mondhassák el és mutassák meg, kik is valójában.

Az írás először az Új Egyenlőségen jelent meg.

Címlapkép: Deviszont Közösségi Tér
Olvass tovább!