Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Jávor Benedek: Tényleg válságban van az európai csúcsjelölti rendszer?

Ursula von der Leyen útja az Európai Bizottság elnöki pozíciója felé alapvetően kérdőjelezi meg a 2009-ben bevezetett csúcsjelölti (Spitzenkanditaten) rendszert. Ennek nyomán sokan már temetik is az elképzelést, Jean-Claude Junckert tekintve az EB első és utolsó csúcsjelöltből lett elnökének. De vajon tényleg vége van az EU-s vezetők demokratikus legitimációjának erősítésére hivatott rendszernek?

Lehetséges, én mégis amellett fogok érvelni: paradox módon előfordulhat, hogy épp most kap karaktert az eddig kissé a levegőben lógó intézmény.

Tíz éve az a megfontolás húzódott a csúcsjelöltek intézményének bevezetése mögött, hogy a zárt ajtók mögötti titkos alkuk helyett az európai választópolgárok dönthessenek arról, hogy ki vezesse az Európai Bizottságot. Ez abba az általános trendbe illeszkedett, aminek keretében az EU intézményein belül a választott szereplők súlyát óhajtották növelni, remélve, hogy ezzel az EU egészének demokratikus legitimációját és támogatottságát is javítani tudják. 

Az Európai Parlament erősítése mellett fontos szerepet szántak annak, hogy az európai pártcsaládok előre nevezzék meg jelöltjüket a Bizottság élére, és az elnököt ne az Európai Tanács átláthatatlan alkudozásainak eredményeképpen jelöljék ki (aki így ezen alkuk foglyává is válhat), hanem az vezesse a három uniós intézmény közül a talán legnagyobb presztízsűt, aki az európai választásokon legtöbb szavazatot szerző párt előzetesen és nyíltan megnevezett jelöltje volt. 

Juncker megválasztása után úgy tűnt, az ötlet működhet, bár nem mindenki lelkesedett érte. A liberálisok a 2019-es választást megelőzően egyértelműen és nyíltan ellenezték, de az EPP-t leszámítva a többi frakciót is bántotta, hogy a demokráciára hivatkozással az EB elnökségét gyakorlatilag az Európai Néppárt hitbizományává tették. Felmerült az is, hogy míg a korábbi elnököket az egyébként sokat kárhoztatott csendes háttéralkuk miatt a különböző parlamenti frakciók is hajlamosak voltak többé-kevésbé a magukénak tekinteni, addig a csúcsjelöltek egyértelműen egyetlen pártcsalád jelöltjei, akik a kampányban a többi frakció ellen küzdöttek – hogy lesznek elfogulatlanok és politikailag semlegesek, miután hivatalba léptek?

Mindezzel együtt a csúcsjelölti rendszer hivatalosan megmaradt, és a 2019-es választásnak elvben azzal a felelősséggel futottak neki az európai pártcsaládok, hogy az általuk megnevezett Spitzenkanditat győzelmük esetén az EB elnöke lesz – ha ehhez még az Európai Parlament jóváhagyását is megszerzi. Mivel az előrejelzések egyértelmű néppárti győzelmet jósoltak, ez elsősorban az EPP-re rakott terhet: olyan jelölttel kell kiállniuk, aki jó eséllyel bizottsági elnökként folytatja.

Mindezek figyelembevételével némiképp meglepő volt Manfred Weber jelölése, még akkor is, ha bürokratikus szempontból persze logikus lépés lehetett. Weber vajmi kevés olyan erényt tudott felmutatni, ami alkalmassá tenné őt a pozícióra, és az EP-ben egyértelmű ellenállás övezte az esetleges elnökségét. Nincs kormányfői tapasztalata, sőt semmilyen végrehajtó hatalmi ágban szerzett múltja. Amit eddig felmutatott, az az Európai Néppárt EP-frakciójának vezetése és egyben tartása, helyenként viharos körülmények között. 

Ez pedig inkább hátrány mint előny: nemcsak a Fidesz és az EPP centrista szárnya közötti elvtelen lavírozgatása szerzett neki sok ellenséget, de frakcióvezetőként pont azt a pártpolitikai jelleget képviselte, amiből a kritikák szerint a csúcsjelölti rendszerben már így is túl sok volt. A sötét felhők aztán csak sokasodtak: a többek által királycsináló szerepbe várt Emmanuel Macron francia elnök elég világossá tette, hogy Weber számára nem elfogadható. Márpedig a liberálisokra nem csupán az EP-ben lett volna égető szükség, a Tanácsban ülő kormányfők közel harmada is ide tartozik. De Weber az Orbánnal folytatott mutyizásával a Zöldeknél és a baloldalnál is kihúzta a gyufát.

Mindezek után korántsem meglepő, hogy Weber – akármilyen kitartóan próbálta megszerezni a pozíciót – elég hamar elvérzett, és az EU-s vezetők Oszakában, a G20 találkozón végleg talonba tették, hogy már inkább a helyére lépő lehetséges alternatíváról egyeztessenek. Hogy aztán egy átláthatatlan és kaotikus kaszting után, teljesen váratlanul a német védelmi miniszter, Ursula von der Leyen neve hulljon ki a kalapból, és vele együtt a vélelem, hogy a csúcsjelölti rendszer halott, és visszatértünk a kormányfők titkos alkuihoz, a zárt ajtók mögötti megállapodásokhoz.

A csúcsjelölti rendszert azonban hivatalosan nem tették még ad acta, és az EU-ban nem szabad alábecsülni az intézményi tradíciók erejét, nem is beszélve arról, hogy a Parlament számára a háromoldalú, főleg a Tanáccsal szembeni hatásköri harcok közepette presztízskérdés lehet, hogy megtartsa azt az eljárást, amelyben a Bizottság elnökének személyébe több beleszólása van, és kevésbé a Tanács belső alkui döntenek róla. Így amíg hivatalosan nincs kimondva, hogy a Spitzenkanditaten-rendszer halott, és nem indul el 2024-ben a kiválasztási folyamat másképp, addig nem tehetjük múlt időbe. 

Egy nagy tanulsága azonban a mostani eseményeknek mindenképpen van. Ez pedig az, hogy a csúcsjelölti rendszer sem jelent automatizmust. Csak olyan csúcsjelöltekkel van esély a bizottsági elnöki poszt megszerzésére, akik ténylegesen alkalmasnak látszanak erre, és van esélyük a Parlament többségét is meggyőzni erről. 

Egyetlen politikai csoport sem számíthat arra, hogy elindítanak egy szál kolbászt, aztán a tagpártok az egyes országokban úgyis összeszednek annyi szavazatot, hogy bizottsági elnököt csináljunk belőle.

Manfred Weber az EU-s csúcsjelölti vitán, 2019. május 15-én / Fotó: Európai Parlament, Twitter

Igenis számít a jelölt személye, nem elég ha kijön a matek, a Spitzenkanditat politikai teljesítménye is kell hozzá, meg kell győznie sokakat Európában, hogy érdemes elfogadni és támogatni őt az elnöki posztra. Ezt tanulta meg most Manfred Weberen keresztül a Néppárt. És ha szerencsénk van, Weber jól megérdemelt bukása nem a korábbi állapothoz való visszatérést hozza magával, hanem azt, hogy az EU intézményeinek vezetőit valódi politikai versenyben, az európai választópolgárok véleményének és a jelöltek alkalmasságának figyelembevételével  választják meg.

Ha 2024-ben kitartanak a csúcsjelölti rendszer mellett, akkor az sokkal inkább, mint most, egy valódi európai politikai közösség nyilvános közbeszédének, vitáinak és döntéshozatalának eredménye lesz. Az Európai Unió a nemzetállamok közötti egyezkedések, a tanácsi alkuk világából egyre inkább politikai entitássá és közösséggé válhat, európai szintű közélettel és politikai identitással. 

Ez éppen az ellenkezője lenne annak, amit Orbán Viktor remél és amihez Weber megbukásával és Ursula von der Leyen színre lépésével hite szerint közelebb került. 

Pedig könnyen lehet, hogy éppen ezzel vált a terve mind távolibbá.

Mint ahogy Weber bukása sem úgy az ő eredménye, ahogy a kormánysajtó kommunikálja. Weber nem azért esett el, mert Orbán ellenezte. Hanem pont azért, mert túl sokáig pátyolgatta a magyar illiberalizmust az EPP kebelén belül, meggyőződésből, vagy tucatnyi EP-szavazatért cserébe, ezt nem tudjuk. A Fidesz szavazatai azonban a zöldek, szocialisták és liberálisok szavazataiba kerültek neki a Tanácsban és a Parlamentben, Orbán tutujgatása pedig a bizottsági elnöki székbe.

Sorsa intő példa lesz mindenkinek, aki az Unió szintjén politikát akar csinálni: Európát a szélek felé kacsingatva nem lehet megnyerni, az új, korábbiaknál is szétdaraboltabb politikai térben pláne nem. Obskúrus, autokrata vezetőkkel való egyezkedések helyett egy páneurópai politikai közösség többségét kell megnyerni. Weber bukása nagyon értékes lépcsőfok lehet az európai politikai közösség épülése, az integráció erősödése szempontjából.

Olvass tovább!