Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ultimátum az emberiségnek

A globális klíma- és ökológiai válság az emberiség számára intézett ultimátum: vagy változtatunk, vagy pedig nincs tovább! Ha túl akarjuk élni, ugyanilyen erejű ultimátumot kell intéznünk a fennálló gazdasági és politikai rendszer ellen.

 Klíma- és ökológiai válsághelyzet van: sorra dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok, az extrém időjárási körülmények emberi sorsokat roppantanak meg, a fajok kihalása mindennapos jelenséggé vált és a válság tovagyűrűző hatásai beláthatatlan károkat okoznak életünkben, egészségünkben, társadalmainkban. A jövő generációk, azok jogai innentől értelmetlen kifejezésekké váltak, hiszen még a mi generációnkra visszaüt az a válság, amelyet korszakunkban indítottunk el és amely ellen elmulasztottunk cselekedni.

Két dolgot azonban érdemes leszögezni.

Egyrészt ez a válság még azokat az országokat is sohasem látott mértékben fogja terhelni, amelyek politikai vezetői elfogadják a globális válság tényét és tenni is akarnak a hatások mérséklése érdekében (főként, ha társadalmuk széles tömegeit kívánják megmenteni), és amelyek társadalma legalább minimálisan fel van készítve az elkövetkező évekre. Mindez Magyarországról egyáltalán nem mondható el: az Orbán-rendszer sohasem tekintette feladatának a társadalom felkészítését, nem jeleskedett a klímavédelemért folytatott harcban (sőt az ország gazdaságát a nyugati autóipar csapdájába zárta be, belefogott a beláthatatlanul korrupt és számos katasztrófa-lehetőséget felvető paksi bővítésbe), sőt újabban politikai zsarolásként használja a „klímafegyvert” az európai porondon.

Másrészt ennél is jelentősebb probléma, hogy a magyar társadalmat rendkívül rossz fizikai, mentális és lelki állapotban éri gazdasági, társadalmi rendünk és mindennapjaink valamilyen mértékben biztosan bekövetkező összeomlása.

A politikai és társadalmi elit megbocsáthatatlan hibát vétett, hogy az eddigiekben elmulasztotta a felkészülést, de az már nemzetárulással ér fel, hogy az Orbán-rendszer mérhetetlen erőforrásokat csoportosított át önmagához a lehető legszélesebbkörű társadalmi felkészülés elindítása helyett.

Az Orbán-rendszerről azonban nem lehet azt állítani, hogy ne lenne tisztában a ránk váró katasztrófával, éppen ezért a felelőssége is minősített: olyan végletesen szétszakította a magyar társadalmat, hogy csakis azok tudják megengedni maguknak a klímaváltozás hatásaira való felkészülést, akik magának a rendszernek a nyertesei, sok millió honfitársunk viszont állami beavatkozás nélkül drámai helyzetben találhatja magát.

Elborzaszt, hogy a klíma- és ökológiai válság olyan pillanatban sújt le a magyar társadalomra, amikor a közszolgáltatások, különösen az egészségügyi rendszer romokban, miközben a kormányzat olyannyira eltökélt abban, hogy a vadkapitalista fizetős szolgáltatások felé terelje az embereket, hogy akár azt is állíthatjuk, hogy abban az országban, ahol az „akinek nincs semmije, az annyit is ér” elv érvényesül, ott csakis a leggazdagabbak „engedhetik meg maguknak” a túlélést. Én ebbe nem tudok és nem is akarok beletörődni!

Sohasem hittem abban, hogy a „szmog demokratikus” (Ulrich Beck), vagyis, hogy a környezeti katasztrófa szegényt és gazdagot egyformán érinteni fog. Sajnos az a helyzet, hogy az olyan autoriter rezsimek, mint az Orbán-rendszer, megengedhetik maguknak, hogy saját elitjük számára bárkát építsenek. A vezér kegyén fog múlni, hogy mikor dob majd ki egy-egy mentőmellényt, hogy azzal társadalmi csoportokat zsarolhasson. Úgy vélem, hogy minden eszközzel el kell kerülni azt, hogy egy antidemokratikus és autoriter rezsim alatt érjen el bennünket a katasztrófa.

Nem mentőmellényekre van tehát szükség, hanem annak társadalmi szinten való tudatosítására és felismerésére, hogy globális klímaválság van,

még akkor is (főleg akkor), ha ezt sokan nem akarják beismerni, mert pillanatnyi érdekük ezt kívánja meg. Az Orbán-rendszer leváltása szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy megpróbáljuk túlélni a válságot. Mindez alapvetően változtatja meg azt, ahogyan a politikáról, jobb- és baloldalról gondolkodtunk, hiszen csakis olyan pártokra, mozgalmakra támaszkodhatunk, amelyek komolyan veszik, sőt első helyre teszik a klíma- és ökológiai válsághelyzet ügyét.

Vajon azon elgondolkodtunk már (főleg a határkerítést támogató ellenzék), hogy az elmúlt évek durva menekült- és bevándorlásellenes gyűlöletkampánya azt a célt is szolgálhatta, hogy „felkészítsen arra”, hogy egy elsöprő erejű klímamigrációs helyzetben az autoriter rendszer brutális fizikai erőszakot is alkalmazhasson?

Nem a (klíma)menekültet kell tehát gyűlölni, hanem azokat a politikai rendszereket, amelyek máshol és itt embertelen helyzetbe sodorják őket.

Ebben a kivételes állapotban a megszokott paradigmákban való gondolkodás nem lesz elegendő, és ezért kell ultimátumot intézni a fennálló gazdasági és politikai rendszer egésze felé. Az alkalmazkodásért és a túlélésért vívott harcunk nem lehet sikeres, ha nem mondjuk ki, hogy az ember által okozott klíma- és ökológiai válság fő oka az a globális kapitalista struktúra, amelynek rabjaivá váltunk. Ebben a szellemben kell hangsúlyozni azt is, hogy ugyan globális megoldásokra van szükség, de a válság elleni védekezésben, a túlélésért folytatott küzdelemben elsősorban az államra kell, hogy támaszkodjunk.

Ezért nagyon fontos lenne mihamarabb visszaszerezni a magyar államot az azt fogva tartó orbáni magánérdek-hálózattól, ugyanis saját magunk és mások túlélése múlik mindezen! Jogunk van a túléléshez, ez azonban semmit sem ér politikai lehetőség nélkül!

Olvass tovább!