A tét nélküli görög választás

Vasárnap ismét választásokat tartanak Görögországban. A 2004-2009-es ciklus óta nem fordult elő, hogy két választás között (közel) 4 év elteljen, azóta viszont sok minden megváltozott az országban. A legutóbbi két görög választást nagyon komoly médiafigyelem övezte, hisz úgy tűnt, a tét is óriási. A 2008-as gazdasági válság kitörése óta adósságspirálban őrlődő ország vezetését sorozatban vették át az egymást megalkuvásban felülmúló politikusok/technokraták, miközben az utcákon mindennapossá váltak a sokszor erőszakba torkolló demonstrációk, amelyek a megszorító intézkedések végét, és az ország szempontjából gyökeres változást követeltek.

Ezen események közepette vette magára az ellenállás megszervezésének terhét a Radikális Baloldal Koalíciója, azaz a Sziriza. Az eredetileg a kommunista párt dogmatikus, sztálinista irányvonalát megtagadó, s emiatt a pártból kizárt tagok által alapított párt, a Szinaszpiszmosz célja az volt, hogy létrehozzon egy szövetséget, ami képes egyesíteni a baloldalt: kommunistáktól a zöldeken keresztül a szociáldemokratákig. Ez a pártszövetség lett a Sziriza.

Bizonyos szintig ez sikerült is, de népszerűségük eleinte maximum megközelíteni tudta a kommunista pártét, a PASZOK-tól, azaz a Pánhellén Szocialista Mozgalomtól pedig nagyságrendekkel elmaradt.

Ezt a helyzetet bontotta meg a válság és emelte a Szirizát az ellenzék meghatározó erejévé. A párt már a 2012-es választásokon is jelentősen megszorongatta az akkori kormánypártokat, de a valódi áttörés 2014-ben jött. A Radikális Baloldal Koalíciója magabiztos győzelmet aratott mind az európai parlamenti, mind a helyi és regionális választásokon, amellyel egyre valószínűbbé vált, hogy hosszú évtizedek után Cipruson kívül is kormányra fog jutni egy radikális baloldali párt.

Félreértés ne essék, a Sziriza sikerét nem csupán a csillagok „szerencsés” állása hozta el, a párt sikeresen szervezte egy többé-kevésbé egységes mozgalommá az országban a megszorítások ellenében kibontakozó ellenállást, amihez aktivisták ezreinek fáradhatatlan munkája is kellett. Mindez 2015. január 25-én csúcsosodott ki, amikor Alexisz Tsziprasz vezetésével a párt megnyerte a parlamenti választást, ezzel megtörve a PASZOK-Új Demokrácia páros több évtizedre visszanyúló hatalmát. Az igazi kihívás azonban csak ezek után jött: megkezdődött a harc Európa elitjeivel szemben.

Mielőtt azonban kitárgyalnánk a vasárnapi választás veszteseinek sorsát, érdemes pár szót ejteni a valószínűsíthető győztesről, az Új Demokráciáról is. Ugyanis az európai parlamenti választásokon aratott magabiztos győzelmük után (33,11% vs. Sziriza 23,78%), a közvéleménykutatásokat nézve is egyértelművé vált, hogy a választást ők fogják megnyerni, méghozzá nem is kicsi fölénnyel.

A legoptimistább becslések szerint népszerűségük a 40%-ot súrolja, amely rég nem látott siker lenne a párt számára. Azzal ellentétben, amire neve utal, a párt nem igazán új eredetű, a „görög rendszerváltás” után, 1974-ben, alapították. Vezetője a demokratizálódás utáni első miniszterelnök, Konsztantinosz Karamanlisz lett, aki, noha már nincs velünk, munkássága máig is nagy hatással van az ország közéletére.

Ha röviden kéne összefoglalni a párt elmúlt 40 évét, ugyanazt a két szót használnám, mint amelyet általában a görög politikai rendszerre is: klientelizmus és nepotizmus. Előbbi mindig is a görög politika egyik legfontosabb mozgatórugója volt: végső soron a választások egyik legfontosabb kérdése mindig az, hogy melyik párt támogatói kapják meg a közszféra biztonságot jelentő állásait.

A nepotizmus szintén visszatérő elem, ha az ország közügyeiről van szó. Korábban említettem, hogy utoljára 2004 és 2009 között töltött kormány huzamosabb időt hatalmon, annak a vezetőjének a neve pedig Kosztasz Karamanlisz volt. A hasonlóság a korábban említett Új Demokrácia-alapító és az előbb említett miniszterelnök nevei közt nem véletlen, utóbbi az előbbi unokaöccse, és nyugalommal feltételezhetjük, hogy ennek köze van ahhoz, hogy milyen magas pozícióba jutott.

Egy ennél is nagyobb hatalomra szert tevő dinasztia a Papandreu, amely már három miniszterelnököt adott az országnak, köztük a leghíresebb egyértelműen Andreasz Papandreu, a szocialista párt egyik alapítója, aki elsőként tudta megtörni a demokratizálódás után az Új Demokrácia hatalmát. A legnagyobb dinasztia azonban egyértelműen a Venizelosz/Mitszotakisz család, amely a 19. század eleje óta meghatározó tagja a görög politikának. Amellett, hogy a gazdasági elit körében is helyet kapnak, számos regionális elnököt, illetve polgármestert és mindezek felett három miniszterelnököt adtak már Görögországnak.

Ez a szám vasárnappal minden bizonnyal négyre fog nőni, ugyanis az Új Demokrácia jelenlegi vezetője és miniszterelnök jelöltje Kiriakosz Mitszotakisz is ennek a dinasztiának a sarja.

Ő a modern liberális politikus mintapéldánya, jó családból jön, elit egyetemeken folytatott felsőfokú tanulmányokat (Harvard, Stanford) és a versenyszférából (McKinsey, J.P. Morgan Chase) lépett át a politika világába. 2016 januárjában választották a párt elnökévé, és nem sokkal ezután egy a France24-nek adott interjúban mondta el, hogy azért alkalmasabb az ország vezetésére Alexisz Tsziprasznál, mert vele ellentétben ő úgy tudja majd keresztülvinni a (neo)liberális „reformokat”, amelyeket a harmadik memorandum megkövetel, hogy hisz is bennük.

Fotó: en.kremlin.ru

Ezek fényében úgy tűnt: az Új Demokrácia mintaként szolgálhat majd a jobboldali liberális pártok számára, de a helyzet ennél árnyaltabb. A pártot alapítása óta tagolja egyfajta belső feszültség. Habár kifelé mindig egy minden szempontból liberális párt képét mutatta, a választásokon történő sikeres szereplés érdekében előszeretettel nyitott a szélsőjobboldal felé. Ez ma sincs másképp, míg Mitszotakisz a minta-liberális, mind a pártvezetésben, mind a frakcióban nagy hangsúlyt kapnak a párt szélsőjobboldali szárnyához tartozó képviselők.

A párt egyik alelnöke Adonisz Jorgiadisz, aki korábban a 2000-es évek görög politikájának meghatározó szélsőjobboldali pártjának, a LAOS-nak volt szóvivője és parlamenti képviselője, nézetei azóta se változtak sokat. A szélsőjobboldali szárny másik meghatározó alakja a szintén ex-LAOS-os Makisz Voridisz, aki Jorgiadisszal karöltve előszeretettel viszi be a közéleti vitákba a nacionalista diskurzust, legyen szó Makedóniáról, vagy a bevándorlásról. Noha ezek mentén néha előfordulnak belső viták a pártban, egy valami konstans, szélsőjobbtól a centrumig mindenki egyetért abban, hogy a gazdaság helyreállításához neoliberális politikákon keresztül lehet eljutni, ennél fogva borítékolható az adók enyhe csökkentése mellett a kiadási oldal jelentős visszafogása.

Részben ennek is lehet köszönhető, hogy az Új Demokrácia sikeresen csábította magához a szélsőjobboldali szavazókat, és ez egy átrendeződést fog eredményezni a szélsőjobboldali pártok körében. A vasárnapi választás legpozitívabb meglepetése, ha ilyen kontextusban lehet ilyenről beszélni, egyértelműen az lesz, ha jelentősen meggyengül a neonáci Arany Hajnal, amely párt az utóbbi években a menekültek elleni hangulatkeltéssel és erőszakbűncselekményekkel vétette magát észre. Míg pár éve még az ország harmadik legerősebb pártja volt, mostanra a parlamentbe jutása is kérdésessé vált. Az európai parlamenti választásokra felnőtt melléjük egy másik nacionalista párt, a Görög Megoldás is, amelyet egy másik ex-LAOSZ képviselő, Kiriakosz Velopulosz alapított és egy fokkal mérsékeltebb az Arany Hajnalnál, bár ez nem jelent sokat.

Várhatóan be fog még jutni a parlamentbe a Változás Mozgalma, ami hivatalosan baloldali pártok szövetsége, de valójában egyfajta rebrandelt verziója a már sokat emlegetett PASZOK-nak. Ahogy az Új Demokrácia, ez a párt is a demokratizálódás terméke, és a klientelizmus és nepotizmus szavak kellően leírják a történetének egy részét.

A 70-es évek végétől egészen a válság beütéséig a PASZOK és az Új Demokrácia felváltva kormányozta az országot, a PASZOK utolsó sikeres választása 2009-ben volt, amikor is úgy tűnt, ők meg tudják adni a választ az ország gazdasági problémáira. Ez olyannyira sikertelennek bizonyult, hogy amit a Magyar Szocialista Pártnak, illetve nyugati szövetségeseinek egy bő évtized munkájával sikerült csak, az a PASZOK-nak összejött 3 év alatt, hiszen a következő választásokon a 2009-es 43%-hoz képest 30 százalékponttal kevesebbet kaptak, ami a görög politikában eddig nem látott összeomlást jelentett.

Azóta másodszorra próbálja megújítani magát a párt. Először az Olajág, majd a Demokratikus Koalíció (!) nevű szervezetet hozták létre, ezután a tavalyi év során jött létre a Változás Mozgalma.

Emellett arra is lehet számítani, hogy parlamenti reprezentációt fog szerezni a KKE, azaz a Görögországi Kommunista Párt is, amely az ország legrégebbi még létező pártja, a maga 1918-as alapításával. A KKE valójában soha nem ment át azon a változáson, mint olasz vagy francia testvérpártjai, és megmaradt egy keményvonalas, szovjet típusú pártnak. Az utóbbi időben – javarészt a keményvonalasságának köszönhetően – a népszerűségük lassú ütemben csökken.

Végül térjünk vissza oda, ahol történetünk elindult: a Sziriza 2015-ös győzelméhez. Már maga ez is egy történelemi esemény volt, de az igazi történelmi kihívás csak ezután jött: kihozni az országot az adósságspirálból. Először nézzük meg, mik is voltak konkrétabban a párt célkitűzései:

  • Az országban fennálló humanitárius krízis megoldása.
  • A jóléti állam újraépítése és kibővítése.
  • Ennek finanszírozása érdekében az adóelkerülés leszorítása, ezáltal az adóalap kibővítése.
  • Munkahelyek teremtése.
  • Az ország adósságának újra strukturálása.
  • A politikai rendszer átalakítása, ezáltal a közvetlen demokrácia erősítése.

Európai szintű reformok:

  • Európai New Deal, amely nagy összegű befektetéseket vár el az Európai Befektetési Banktól, valamint a quantitative easing (magyarul mennyiségi lazítás, a jegybank eszköze a rendszerben lévő pénz mennyiségének növelésére) fokozását az Európai Központi Banktól.
  • Az 1953-as német külső adósság elengedéshez hasonló megállapodás a déli államoknak.

Alexisz Tsziprasz ezekkel a célkitűzésekkel küldte Brüsszelbe pénzügyminiszterét/főtárgyalóját: Janisz Varufakiszt. Az ezután következő hosszú hónap történéseinek elbeszélésére egy külön cikksorozatra lenne szükség, aki részleteiben szeretné megismerni a történetet, annak ajánlom Varufakisz Adults in the Room című könyvét, amely az ő szemszögéből mutatja be pénzügyminisztersége történéseit.

Röviden összefoglalva: a tárgyalások valójában nem is tárgyalások voltak, hanem az európai elitek eszköze arra, hogy példát statuáljanak a görög kormánnyal. Azt akarták, hogy mindenki megértse: van, amin a nép akarata sem változtat, ilyen például a tény, hogy ha egy országnak adósságproblémái vannak, akkor azt megszorításokkal fogják kezelni. Az EU demokráciadeficitje akkor csúcsosodott ki, mikor július 5-én a görög nép, egészen pontosan 6 161 140 választópolgár egy népszavazás formájában utasította vissza a korábbiakhoz hasonló, megszorításokkal és az állami kiadások visszaszorításával járó mentőcsomag elfogadását. Ezt a troika, azaz a tárgyalásokon résztvevő európai intézmények elegánsan figyelmen kívül hagyta és egy, a még korábbiaknál is szigorúbb feltételeket tartalmazó megállapodást javasolt.

Egy héttel a népszavazás után, Varufakisz lemondását követően a kormány elfogadta a hitelezők ajánlatát és ezzel elérkezett történetünk meghatározó pontja: a Sziriza kapitulálása.

Az úgynevezett harmadik memorandum aláírása után a kormány lemondott, majd az időközi választásokat is megnyerték, de a dolgok végletesen megváltoztak. Alexisz Tszipraszt árulónak, báránybőrbe bújt neoliberálisnak bélyegezték, és sokan úgy gondolták, lemondása után nem szabadott volna újra elindulnia.

Nagy magabiztossággal merem kijelenteni, hogy ezek az emberek tévednek. Alexisz Tsziprasz nem neoliberális, de még csak nem is egy áruló, egyszerűen egy legyőzött, megtört ember, aki egy óriási fába vágta a fejszéjét, és az annak rendje szerint bele is tört.

Fotó: Wikimedia Commons

Mert sajnos ritka, hogy a politikában Dávid legyőzi Góliátot. Egy ennél továbbgondoltabb értelmezési keret az, amelyet Janisz Varufakisz ajánlott a lemondása után: ha egy EU-s ország kormánya szembe megy a többi 27-tel, akkor annak csak egyfajta kimenetele lehet, az, amit a görög esetben is láttunk. Inkább arra kell koncentrálni, hogy kialakítsunk egy a határokon átívelő szövetséget, amely azért dolgozik, hogy visszaadja a hatalmat a népnek és így együtt tudnak harcolni az őket negatívan érintő döntések ellen.

Nyilván ezzel a Sziriza története még nem ért véget, hiszen azóta eltelt 4 év, amelyet a pártnak sikerült végig kormányoznia. Baloldalról sok kritika érte a kormányzásukat, mondván neoliberális politikát folytatnak. Ez nyilván így is van, bár ehhez hozzátartozik, hogy az általuk elfogadott memorandum értelmében, a troika által folyósított hiteleket az ország 2060-ig fogja fizetni, és ezen felül az elfogadástól számított első 15 év mindegyikében költségvetési többletet kell produkálnia.

Ebből leszűrhető, hogy a jövő görög kormányainak, legyen az jobb vagy baloldali, igen korlátozott szuverenitása lesz, s a neoliberalizmust minden kormánynak magáévá kell tennie.

Részletesebben megnézve láthatunk igen progresszív intézkedéseket is az elmúlt négy évben: elérhetőbbé tették az állampolgárság megszerzését bevándorlók és gyerekeik számára, megteremtették az élettársi kapcsolat és a az örökbefogadás lehetőségét azonos nemű pároknak, revitalizálták a korábban tetszhalotti állapotba taszított munkaügyi kapcsolatok és munkakörülmények ellenőrzésével foglalkozó hivatalt és jelentős lépéseket tettek a gazdasági válság által legkeményebben sújtott szegény rétegek megsegítésére.

Ezen felül képesek voltak túllépni az évtizedek óta húzódó nacionalista civakodáson és rendezték a névvitát az ország északi szomszédjával: Észak-Macedóniával. Mindez azonban vajmi kevés, ha az emberek nem érhetik el a gazdasági függetlenséget, amellyel a párt korábban kampányolt is.

Minden valószínűséggel az ország következő kormányát az Új Demokrácia fogja adni és Kiriakosz Mitszotakisz fogja vezetni, ennek azonban nincs olyan nagy jelentősége. Ha valami gyökeresen nem változik meg, az elkövetkező évtizedek kormányai mind a 2015-ös események rabjai lesznek.

Azonban, hogy ne egy ilyen negatív gondolattal zárjuk a történetet, a végére hagytam az egyetlen pozitív felütését a vasárnapi választásoknak. Ugyanis lemondása után Janisz Varufakisz létrehozott egy mozgalmat azzal a céllal, hogy demokratizálják az Európai Uniót és többé ne történhessen meg egy ország népével sem az, ami a görögökkel történt 2015-ben.

A mozgalom neve Democracy in Europe Movement 2025 lett, azaz DiEM 25, amelynek több országban is megalapították a helyi szervezeteit. Ez alól Görögország sem kivétel, a helyi szervezet, a MeRA 25 a 2019-es európai parlamenti választásokon mérette meg magát története során először és a szavazatok 2,99%-t szerezte meg, ami azt jelenti, hogy 0,01 százalékponttal maradt le arról, hogy kijuttasson egy képviselőt az EP-be.

A parlamenti választásokat megelőző közvéleménykutatások pedig azt mutatják, hogy a pártnak jó esélye van bejutni a törvényhozásba. Egy jó eredmény akár erőt adhat az egész mozgalomnak és elindulhat a változás, amire Európának szüksége van. Ez sajnos inkább mondható reménynek, mint reális jövőképnek, de jelenlegi állapotában Görögországnak már csak a remény maradt.

Kiemelt kép: @John Weiss / flickr
Olvass tovább!