Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért egy hullámvasút az ellenzéki pártrendszer – és hogyan lehet kiszállni?

Amikor egy-egy választáson a megszokott vagy elvárt végkimeneteltől (többé-kevésbé) eltérő eredmények születnek – például egy-egy politikai szereplőnek sikerül jelentősen növelnie részesedését a voksokból, mint ahogy május 26-án a DK-val és a Momentummal történt –, teljesen érthető, hogy a sajtó és elemzők ráröpülnek erre és szakmányban gyártják a magyarázatokat ezekre a (többé-kevésbé) meglepetésekre.

A kortárs nyilvánosság így működik, az újdonság és a meglepetés több embert érdekel, mint egy egyszerű politikai hír.

Persze az is teljesen érthető, hogy sokan viszont kifogásokat emelnek ezzel kapcsolatban, hiszen egyes résztémák saját (egyébként nehezen kvantifikálható) jelentőségükön felüli reprezentációja a nyilvánosságban félreértéseknek, hibás értelmezéseknek ágyazhat meg. Az például, hogy a Fidesz utcahosszal nyeri az EP-választásokat, sokkal kevésbé látványos hír, már lassan tíz éve születnek magyarázatok a Fidesz dominanciájára (ettől még nem biztos, hogy értjük is az okait…), így érthető, ha az épp aktuális választási forduló után a nyilvánosság alakítói nem ezen, hanem más témán szöszölnek.

A magyar helyzetben persze kicsit mások a tétek, mint egy viszonylag megszokott mederben mozgó, a tankönyvi modellhez közelebb álló alkotmányos demokráciában. Ha a közvélemény-kutatásokban rendre a bejutási küszöb táján mért párt ennek dupláját szerzi meg, akkor nagy valószínűséggel egy ilyen országban is túlburjánoznak a siker magyarázatai.

A magyar kontextus annyiban speciális, hogy folyamatosan egymásra rakódnak a rendszerkonform és a rendszerkritikus értelmezések. Vagyis folyamatos az oda-visszajárás kétfajta értelmezési keret és elváráshorizont között: egy normál módon működő pártrendszer szereplői természetesen változó teljesítményének  megértése, illetve a NER stabilitásának megmaradásának/megbomlásának pártpolitikai kérdései között ingadozunk.

A „normális” és „rendkívüli” ilyen szétválaszthatatlannak tűnő egybefonódása nem véletlen, és nem is az értelmező-magyarázó mezőben mozgó szereplők „hülyeségének” tudható be: ez az ambivalencia a versengő autoriter rendszerek legközpontibb jellemzője, amely alól az ilyen rendszerekben nehéz  kihúzni magunkat.

Mindettől függetlenül – jobban mondva: épp emiatt az ambivalencia miatt – érdemes megpróbálnunk árnyaltan látni a helyzetet, és ebben fontos kiindulási pontot ad a „túlfeszült lényeglátók” azon figyelmeztetése, hogy a DK és a Momentum eredményei ne tereljék el a figyelmünket a Fidesz stabil többségéről és az ennek előállítására szolgáló gigantikus apparátusról.

A politikatudományi egyetemi képzések legelső évében megtanítják a hallgatóknak, hogy a pártrendszerek elemzésénél soha ne egyetlen választás eredményéből ítéljenek, ez egy megbocsáthatatlan módszertani tévedés. Hogy egy párt kicsi, közepes vagy nagy, egy pártrendszer két- vagy többpártrendszer, plurális, atomizált vagy épp predomináns pártrendszer-e, annak eldöntéséhez legalább három választás eredményeit kell figyelembe venni, és azok alapján dönteni.

Szóval, ha még a NER sajátosságai fölött egy pillanatra szemet is hunyunk, sőt még az európai parlamenti választások és az országgyűlési/önkormányzati választások közötti tétbeli különbségeket ignoráljuk is, a magyar ellenzéki pártstruktúra átalakulását érintő kategorikus kijelentésekkel érdemes várnunk még legalább két választást.

De persze ne hunyjunk szemet a NER adta jellemzők fölött sem. Normális esetben is sok tényező befolyásolja egy-egy pártrendszer nyitottságát/zártságát, tehát az, hogy mennyire teszi lehetővé új szereplők megjelenését, megerősödését, régi szereplők végérvényes meggyengülését. Ilyen tényező lehet a választási rendszer (az arányos rendszer könnyebbé teszi az új szereplők megjelenését), a pártfinanszírozási rendszer, a különböző bejutási küszöbök léte/nemléte, é. í. t.

Évtizedes távlatban a magyar pártrendszer viszonylag zárt, kevés új szereplő megkapaszkodását teszi lehetővé, és ebből a szempontból a NER új választási törvénye sem változtatott, még ha a bizniszpártok létezését jelentősen elő is segítette, például az új ajánlási mechanizmussal.

A hegemón pozícióban lévő Fidesszel szemben elhelyezkedő térfél létező szereplői közötti erőviszonyok mindezek ellenére igen folyékonyak, fluidak. 2014-ben például az áprilisi országgyűlési választások 20 százaléka után májusban, az EP-választáson már csak 14 százalékot ért el a Jobbik, hogy a 2018-as választásokra újra 20 százalékra kússzon vissza. Az Együtt-PM 2014-es európai parlamenti választásokon elért 7,25 százaléka pedig az idei Momentuméhoz hasonló szenzációszámban ment.

Ezt a fajta fluktuációt jelentős részben épp az magyarázza, hogy a NER-hez hasonlóan a NER-ellenzékiség is egy fura, hibrid teremtmény, amely egyszerre rendszer- és kormányellenzék – úgy, hogy közben igazából egyik sem. Az elmúlt évtizedben az ellenzéken belül permanens a fluktuáció, mert ez az ambivalens szerep (rendszer- és kormányellenzékiség, kint és bent) megakadályozza, hogy az egyes pártok képesek legyenek lehorgonyozni magukat egy stabil választói szegmensben és egy stabil világnézeti csomagban, amelyekre támaszkodva később növekedni tudnának.

Gyakran hangoztatott kommentár, hogy az ellenzéki pártok csak egymás között osztják el ugyanazokat a szavazókat, ebből pedig az a következtetést szokás levonni, hogy ezek a szereplők képtelenek növelni a bázisukat. Pedig ebből az a következtetés is levonható, hogy

az ellenzéknek van egy stabil választói bázisa, épp csak annyi a probléma, hogy egyik szereplő sem volt eddig képes stabilan maga mellé állítani ezt a csoportot, sőt, úgy tűnik, a pártkötelékek évről évre egyre gyengülnek, az átjárás a különböző pártok között pedig egyre erősebb.

A stabil választói bázisban való lehorgonyzáshoz azonban nem elegendő, hogy egy párt technikai értelemben ötletes, jó kampányt visz (az elmúlt napok beszámolói szerint a DK és a Momentum is ilyen vitt). Ezzel nem kisebbíteni akarom a kampánytechnika fontosságát, ám ahhoz, hogy minden egyes választói fordulóhoz bravúrosabb és bravúrosabb kampánymódszerekkel kelljen megszólítani ugyanazokat a szavazókat, többre is szükség van.

Méghozzá két dologra: egyrészt konkrét választói szegmensek nyílt képviseletére, másrészt pedig stabil ideológiai csomagra.

Ezek kialakulásában azonban a NER-ellenzékiség ambivalenciája csak gátként szolgál.

Nem tudok a világon olyan, a demokratikus jelzőt kiérdemlő pártról, amely egy egész társadalmat képes lenne képviselni. Egy társadalom végtelenül bonyolult szerkezet, amely különböző gazdasági, szociális és kulturális jellemzők mentén kisebb részekre oszlik, ráadásul rengeteg érdekellentét is szabdalja, ezeknek az ellentéteknek a két oldalán állókat pedig logikai képtelenség egyszerre képviselni.

A pártok ezért lehorgonyoznak különböző társadalmi csoportok és azok koalíciója mellett. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne szólíthatnának meg máshová tartozókat, és más csoportokba tartozók ne szavaznának rájuk, de ez már konjunkturális – kampánytechnikai és tematizációs – kérdés, egy plusz a törzsbázishoz képest.

A NER-ellenzék pártjai az elmúlt évtizedben képtelennek bizonyultak elvégezni önmaguk számára ezt a feladatot, ehelyett a Fidesz populizmusának inverzét, egyfajta antiorbánista populizmust gyakoroltak. A Fideszéhez hasonlóan, retorikai szinten ez az antiorbánista populizmus sem differenciál a társadalom különböző csoportjai között, en bloc a teljes „nép” képviselete nevében lép fel. És mindig az jön ki „győztesként”, aki egy kicsit hitelesebb ebben az antiorbánizmusban, a leghitelesebben tudja azt a képet kialakítani, hogy ő áll a legtávolabb Orbántól.

Csakhogy a Fidesznek hosszú ideje van beazonosítható törzsbázisa, és ezeknek a társadalmi szegmenseknek az érdekeit tudatosan szolgálja, minden más csak hozzáadott extra, amely például a mandátum-kétharmadot garantáló szavazatszámhoz szükséges.

Az ellenzéki pártokról ugyanez azonban egyre kevésbé mondható el, és ez nem csupán az újonnan belépő szereplőkre, de a régiekre is igaz – csak míg az újak a még nincs, addig a régiek a már nincs állapotában vannak.

Bármilyen további növekedéshez tehát fontos lenne, hogy az ellenzéki pártok sokkal öntudatosabban álljanak hozzá saját törzsbázisuk építéséhez, sokkal öntudatosabban képviseljék a már meglévő bázisukból körvonalazódó társadalmi profilok érdekeit.

És ebben a kérdésben játszik szerepet a világnézet, az ideológia. A kampánytechnikákhoz hasonlóan ezt a szekeret is szokás az ökrök elé kötni, és azt mondani, hogy valójában az ellenzéknek csak egy jó narratívára van szüksége ahhoz, hogy legyőzze Orbánt.

Az igazság ezzel szemben az, hogy lehet házalni a legizgalmasabb narratívákkal is, ha azok nem rezonálnak konkrét választói csoportok konkrét igényeire, problémáira, érzéseire, akkor csupán csak önmagunkban motyogó próféták leszünk, mint a Brian életének legendás szereplői.

A törzsbázis és az ideológia egymással kölcsönhatásban, egymásra folyamatosan hatva kristályosodnak ki, szóval ez sem csak akarás kérdése, ugyanakkor szándék, tudatos elhatározás nélkül sem jön létre.

Szóval a mostani eredményekből sem demokratikus, sem pedig NER-körülmények között nem érdemes semmilyen messzemenő következtetést levonni az ellenzéki pártstruktúra jelentős átrendeződéséről. Viszont ha az ellenzéki pártok belefáradtak abba az (alacsony amplitúdójú) hullámvasútba, amelyet eleddig produkáltak, akkor talán hasznos kiindulópont lenne az antiorbánista populizmus helyett inkább felvállalni egy-egy társadalmi réteg tudatosabb képviseletét. Ideális esetben nem ugyanazét…

Kiemelt kép: Mérce
Olvass tovább!