Palkovics miniszter és a zsarnokok paradoxona

Van egy feltűnő és zavarbaejtő paradoxon a zsarnoki hatalomgyakorlásban, amelymég a legborzalmasabb, legvéresebb példái esetében sem nélkülözi az – abszurd – komikumot. Képzeljünk el egy véreskezű despotát, akinek a parancsára gondolkodás nélkül agyonlőnek, felakasztanak akárkit a pribékjei, aki csak eszébe jut, legyen az nő, gyerek, öreg; ártatlanul gyanúba kevert, régi jóbarát, véletlenül épp arra tévedt járókelő, önkényúri szeszéllyel kiválasztott bűnbak. Mondom: akárkit. És mégis, ez a despota valószínűleg nem fog megelégedni azzal, hogy ideológiát gyárt gaztette igazolására, nagy erőfeszítéseket fog tenni annak érdekében is, hogy elnyerje áldozatai belegyezését, beismerő vallomását. Holott nem feltétlenül lenne rá szüksége: megvan a kellő hatalma, hogy bármit megkapjon, amit szeretne, s nem is mindig szégyell visszaélni ezzel a hatalommal: minden kirakatperben megöltre jut legalább egy szemérmetlenül elkövetett gyilkosság is.

A paradoxon abban áll, hogy a zsarnokok sokkal több energiát fordítanak áldozataik beleegyezésének elnyerésére, tetteik igazolására, mint amennyire ezt hatalmuk stabilitása megkövetelne, ám sokkal kevesebbet, hogysem hatalomgyakorlásukban bármiféle következetességet vagy fair playt fel lehetne fedezni. Mi több, a beleegyezést is kizárólag kényszerrel akarják megszerezni. Miért?

Fotó: Mérce

Nem akarom tagadni a strukturális szempontok jelentőségét: a zsarnokság lényegéhez tartozik a következetlenség, és ez nem csak azt jelenti, hogy rögzített játékszabályok, tiszteletben tartott formális intézmények nélkül lehetetlen következetesen gyakorolni a hatalmat, de azt is, hogy a következetlenségnek megvan a maga instrumentális értéke is.

Következetesség hiányában a megnövekszik az alávetettek kiszolgáltatottsága, és ezzel együtt a személyes függőség szerepe megerősödik.

A kikényszerített beleegyezés segíthet manipulálni a közvéleményt, elleplezni a zsarnoki hatalomgyakorlás valódi természetét. De nem becsülném alá a lelki tényezők szerepét sem: a kikényszerített beleegyezés csökkenti a zsarnok segítőinek belső, lelkiismeretből fakadó ellenállását az általuk elkövetendő igazságtalanságokkal szemben, s hozzájárul maguknak a zsarnokoknak a lelki nyugalmához is, hiszen ki ne aludna jobban, ha magát inkább szigorúnak, de igazságosnak, mint szeszélyes és kegyetlen gazembernek láthatná? S végezetül, nem szabad elfeledkeznünk az olyan tényezőkről sem, mint a butaság és a további magyarázatra nem szoruló, nem is magyarázható gonoszság.

A nerói dalversenyekben, a sztálini idők kirakatpereiben éppúgy megtaláljuk ezt a paradoxont, mint a mikromenedzsmentre hajlamos munkahelyi főnökök mindennapi kegyetlenségeiben, a bántalmazó családtagok szövegeiben, hogy „tudod, hogy megérdemled, amit kapsz” vagy az MTA-ügyben. Ezek persze nagyon különböző súlyú jelenségek, de a mintázat hasonló: van egy sokkal erősebb fél, amelyik nem elégszik meg túlereje alkalmazásával, hanem  valamilyen rejtélyes okból áldozatának beleegyezésére is igényt tart. Ám mivel valójában nem tud vagy nem akar igazi megegyezésre jutni, ezért a beleegyezést is kényszerrel csikarná ki.

A nemrég napvilágra került törvényjavaslat az MTA kutatóintézeti hálózatának államosítására (ne lovagoljunk a szavakon, a rezsim propagandagépezete majd hasogatja helyettünk is a szőrszálakat) szép példája a zsarnokság paradoxonának. Ne feledjük, Palkovics miniszter egy éve vívja heroikus küzdelmét a teljesen védtelen, a maga oldalán csak az igazságot és egyelőre a közvélemény töretlen bizalmát élvező Magyar Tudományos Akadémiával, s ebben a küzdelemben bízvást számíthat az államapparátusra, egy kétharmados parlamenti többségű hatalomra, a rezsim propagandagépezetének elsöprő fölényére a nyilvánosságban, sőt, a nem politizálásra termett nemzeti intézmény politikai eszköztelenségére, a sokszínű kutatói közösség belső törésvonalaira, a kutatók gyakorlati életbeli tapasztalatlanságára és arra, hogy az MTA mindenkié és ezáltal senkié, így senki nem remélheti, hogy rövidtávú politikai haszna származhatna a megvédéséből.

Ami ebben a küzdelemben bámulatra méltó és érthetetlen, az az, hogy bármilyen heroikus is az akadémiai kutatók állhatatos kiállása anyaintézményükért, a tudományos szabadságért és az MTA által megtestesített általános emberi értékekért és hosszútávú nemzeti érdekekért, egyetlen oka van annak, hogy az MTA még mindig nincs államosítva, s ez az, hogy Palkovics miniszter tavaly nyár óta nem nyújtotta be ezt a törvényjavaslatot, sőt, el sem készítette mostanáig, így a parlament sem szavazhata még meg, holott az MTA-t kész helyzet elé állító, az elnökünknek 54 perces véleményezési határidővel elküldött előző törvénnyel kapcsolatban nem volt szívbajos. Annak ellenére, hogy az államosítási szándék félreérthetetlen volt, minden adu ott sorakozott a miniszter kezében, eddig nem történt semmi lényeges: hol fenyegetőzött, hol zsarolt, holt tárgyalt, hol felmondta a tárgyalásokat, hol részmegállapodásokat kötött, hol megszegte azokat és visszatért kedvenc eredeti elképzeléseihez, amelyek zavarosságánál és károsságánál csak az indokoltságuk hiánya feltűnőbb. Egy éve halogatja Palkovics miniszter a kegyelemdöfést és ezt, a zsarnokok paradoxonjának nem-ismeretében aligha lehetne megérteni.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az MTA tervezett átalakításának nincsen a hatalom szempontjaitól független értelme. Nem mintha az MTA-n nem lehetne javítani. Lehetne. Kellene is. Szoktak is időről időre. De attól még, hogy, példának okáért, a Lánchidat (Széchenyi gróf másik örökérvényű alkotását) időről időre fel kell újítani, újrafesteni a korlátokat, megváltoztatni rajta a közlekedési rendet, sehogy sem következik, hogy fel kellene robbantani az egészet, a rajta közlekedő járókelők és járművek sokaságával együtt, fényes nappal. Márpedig Palkovics miniszter erre készül. És ezt mindenki tudja, aki csak kicsit is ért a tudományhoz, nincs lefizetve, nem hibbant és nincsenek megfejthetetlen gyilkos indulatai ezzel a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes nemzeti intézménnyel szemben.

Tekintélyes jobboldali értelmiségi ismerőseimen látom, hogy máig nehezükre esik elfogadni azt a tényt, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme.

A baloldaliak persze magyarázatok sokaságával elő tudnak állni, hiszen számukra teljesen plauzibilis, hogy ez egy ilyen rendszer, amelyik nem átall súlyos, jóvátehetetlen károkat okozni az élet bármely területén nyers anyagi megfontolásokból, akarnokságból vagy valamilyen első pillantásra is nyilvánvalóan téves szakpolitikai ötlettől (megfontolásnak nem is nevezném) vezérelve. Ám ezek az éveken át a jelenlegi hatalmat őszintén támogató, tiszteletreméltó emberek, akik hozzá vannak szokva, hogy tudásuknak és tekintélyüknek megfelelő stílusban beszélnek velük és komolyan veszik őket, most tágra meredt szemmel, hitetlenkedve hallgatják végig bennfentes kormányzati ismerőseik süket dumáját, amiből félreérthetetlenül kiderül, hogy ennek az egésznek valóban nincs értelme. Hogy tőlük Palkovics miniszter tényleg azt várja, hogy fogadják el érvényes indoknak azt az „alapelvet”, hogy az lesz, amit ő szeretne, mert… csak. Sőt, nem elég, ha némán elszenvedik a zsarnoki önkényt, hanem – és ez a lényeg – elvárja tőlük azt is a hatalom, hogy értsenek is vele egyet.

Mi a tanulság? Nincs tanulság. Biztos vannak, akiknek nem imponál a lehetőség, hogy „legalább állva haljunk meg”, mint azt oly sok ismerősöm elvárná tőlünk. Bevallom, én is jobb szeretem az életet. Így megértem azokat, akik a kompromisszum lehetőségét keresik, dezertálnak a vesztes táborból vagy különalkut kötnek a hatalommal. Másfelől viszont a zsarnokság paradoxonának lényege éppen az, hogy nincs valódi választás. A beleegyezés sem sokkal nagyobb garancia a túlélésre egy szisztematikusan következetlen hatalommal szemben, mint az ellenállás a túlerővel szemben. Így a szabadság barátai miért is ne választhatnák inkább a szabadságot, mint a behódolást? Kiterítenek úgyis

Címlapkép: Mérce
Olvass tovább!