A rendszerváltás évtizedei is megérthetők a magyar alvilág történetén keresztül

A baloldali történetírásban olykor találkozhatunk olyan (romantikus) elképzelésekkel, amelyek a szervezett bűnözés bizonyos formáit a javak igazságosabb elosztása iránt táplált közösségi vágyak kontextusába helyezik be. Eric Hobsbawm „társadalmi banditáknak” nevezte ezeket a Robin Hood-szerű, bűnözőbe oltott népvezéreket, de ide sorolja a 19. századi szicíliai maffiát is – és a magyar betyárokat is könnyen belehelyezhetnénk ebbe az értelmezési keretbe.

Az Index újságírójának, Dezső Andrásnak a mostani Könyvfesztiválra megjelent új könyvében ilyen hatalommal szembeszálló, de egyúttal egy-egy adott gazdasági-társadalmi struktúra veszteseit felkaroló betyárokkal nem találkozhatunk. A magyar szervezett bűnözés történetét az 1970-es évektől feldolgozó Maffiózók mackónadrágban ehelyett egy fokozatos átalakulásban lévő társadalom repedéseiből csupán privát hasznot remélő és igen gyakran azt meg is szerző bűnözőket vonultat fel. Senki sem jeleníti meg jobban mindezt, mint a rendszerváltást közvetlenül követő évek drága nyugati autókon furikázó csempészei, betörői, olajszőkítői – azoknak az éveknek a szereplői ők, amelyek a társadalom széles tömegei számára a válság, a nélkülözés, a munkanélküliség és az általános bizonytalanság korát jelentették.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy ezeknek a mackónadrágos maffiózóknak a felemelkedése ne tágabb társadalmi, politikai és gazdasági folyamatokból táplálkozna, és a magyar alvilág működése ne ezekre a folyamatokra reagálna. Ennyiben tehát ők maguk is „társadalmi banditáknak” nevezhetők. Csak nem úgy.

Dezső könyve egy igazi krimi lendületével ragadja magával az olvasót, szinte lehetetlenség nem borítótól borítóig egyben felfalni. Dezső mégsem krimit ír, hanem inkább balladát, amely a nyomozós könyvek zsánerével ellentétben nem szükségszerűen halad a feloldás felé, és amely nem azért csöpögtet elsőre össze nem függő részleteket, hogy a végén minden összeálljon egy egységes, tökéletesen koherens történetté. De nem csak azért ír balladát a szerző, mert könyvének „hősei” inkább esélyesek a tragikus végre, és nem is csak azért, mert ez a műfaj közelebb áll a magyar népléleknek mondott valamihez.

A választás ugyanis tudatos, és abból fakad, hogy Dezső nem akar egy már-már a nevetségességig koherens narratívát felrajzolni, ahol minden mindennel összefügg és minden mindent megmagyaráz. A krimik fokozatosan építkező töredékességével szemben itt tényleg arról van szó, hogy az alvilág megismerésének lehetősége eredendően korlátolt, az egész szcéna olyan bonyolult személyközi viszonyokból, hálózatokból, és az azokat alkotó emberek egyéni motivációiból áll össze, melyeket nemhogy külső szemlélő, de még résztvevők sem mindig értenek, vagy nem ugyanúgy értenek, mint társaik vagy akár korábbi/későbbi önmaguk.

Ahelyett tehát, hogy az alvilágra amúgy is gyakran ráragadó legendák mellé egy újabb legendát kreálna, a könyv kizárólag a tényeket tekinti irányadónak, és emiatt büszkén és öntudatosan vállalja saját töredékességét.

A Maffiózók mackónadrágban tehát nemcsak olvasmányos próza, de kifejezetten okos próza is.

A szemeink előtt rajzolódik ki, ahogyan az 1970-es évektől pitiáner betörésektől az egyre kiterjedtebb csempészeten, prostitúción, olajbizniszen, védelmi pénzeken keresztül odáig jutott a magyar alvilág, hogy egész üzleti szektorokat ellenőrizhetett, jó hatósági kapcsolatokat építhetett ki, hogy aztán a véres belharcok és az évtizedek után lassacskán magára találó magyar állam fellépésének hatására magába omoljon.

A könyv arra is lehetőséget ad, hogy olvasása által kicsit újraolvassuk a kései Kádár-kor és a rendszerváltás utáni évek gazdaság- és társadalomtörténetét. Mert bár a könyvben főként betörők, hamis kártyások, csempészek, valutázók, stricik, testőrök, bérgyilkosok és hasonló kaliberű válogatott jómadarak jelennek meg, rajtuk keresztül felsejlik az a társadalmi valóság is, amelyben ezek az ügyeskedőkből az évek során nagypályás gengszterekké felcseperedő bűnözők karriert csinálhattak.

Mindegyik átalakulás új lehetőségeket teremt a könyv főszereplői számára: a létezett szocializmus hétköznapi társadalmában egyre inkább teret nyerő magángazdaság a csempészet és az ügyeskedés előtt nyitja meg az ajtót, amely aztán a magánzóknál felhalmozódó „szürke” pénzekhez, elvileg illegális gazdagsághoz vezet, amit aztán jól értesült betörők tudnak ellopni a tulajdonosok orra alól. A rendszerváltás után megnyíló határok, a világútlevél elérhetővé válása a valutázók, uzsorások és behajtók számára biztosít kiváló lehetőségeket.

Dezső a könyvében többször kitér az állam gyengeségére, a hatóságok nem megfelelő felszereltségére, mint olyan magyarázótényezőre, amely a magyar szervezett bűnözés megerősödéséhez vezet. Nyilván ebben nagyon sok igazság van, de a jogbiztonság fenntartásának és a bűnüldözésnek a gyengeségei önmagukban nem adnak elegendő megfejtést a konkrét bűnözési gyakorlatok formáira. Amit a hetvenesek évektől látunk az nem csupán a magyar állam fokozatosan növekvő tehetetlensége saját törvényeinek betartatását illetően, de a gazdasági javak látványos privatizációja (privatizálódása?), mely a magántulajdon szentségét garantáló intézményrendszerrel azonban nem párosul. Ez nemcsak a már fent említett új, sokszínű „profitszerzési” módoknak ágyaz meg – nem ritkán egy-egy alvilági „üzletember” egyszerre több buliban is utazott a külföldi autólopásoktól kezdve az uzsorázáson át az olajozásig –, de a „védelmi szolgáltatások” szükségességét, a testőrök, verőemberek és bérgyilkosok felemelkedését is magával hozza.

És ez utóbbi az a jelenség is, amely aztán a saját termelésű magyar szervezett bűnözői köreink vesztét is hozza. Mint sok egyéb árucikk, a „védelem” és az „erőszak” is sokkal kifizetődőbb, ha monopóliumként működik: többszereplős piacon nőnek a „szolgáltatás” előállításának költségei. Főleg egy olyan kis piacon, mint a mienk.

Kvázi törvényszerű volt tehát, hogy megjelennek majd olyan szereplők, akik leszámolnának riválisaikkal, és saját befolyásuk alatt egyesítenék a szektort.

Az, hogy ez végül miért nem sikerült, annak rengeteg oka van, az egyéni döntések és személyi tényezők szerepéről a könyvből is sok minden kiderül, ahogyan a kilencvenes évek végének leszámolási hullámát feltáró bírósági eljárásokból is. De, hogy miért nem jöhetett létre egy generációkon át fennmaradni képes, intézményesített magyar maffia, és hogy a kortárs hazai szervezett bűnözés működtetését és ellenőrzését ma már miért inkább külföldi csoportok látják el – nos, ennek bizonyára szintén vannak strukturális okai.

Ezek feltárása, illetve a valaha volt magyar szervezett bűnözés „krémje” alatti szintek szociográfiájának megírása továbbra is érdekes kihívások elé állíthatják a vállalkozó szellemű újságírót, történészt, kutatót.

Címlapkép: MTI Fotó/Mihádák Zoltán
Olvass tovább!