Izraeli választás: Ez lesz Netanjahu vége?

A mérsékeltebb, de nacionalista Beni Ganz anélkül válthatja le kedden a Likud nagyhatalmú miniszterelnökét, hogy rendszerének alapjait fenyegetné. Benjamin „Bibi” Netanjahu, mint négy éve, most is a végsőkig emelte a kampány tétjeit: jobboldali szavazói nagy örömére közölte, ha nyer, hivatalossá teszi a Palesztin Területeken lévő zsidó telepek annektálását, ezzel a gyakorlatban is a Jordán folyóig terjesztve ki Izrael tényleges határait.

Mint ahogy az várható volt, a 2015-ös választási kampánynál is jobban kiéleződött a választási verseny Izraelben. Benjamin Netanjahu fő kihívója ezúttal Beni Ganz, az Izraeli Védelmi Erő (Cahal) közkedvelt volt vezérkari főnöke, és Jáir Lapid, Tomi Lapid liberális politikus fia, akik együtt hozták tető alá a Kék-Fehér Szövetséget, és főleg a jelenlegi miniszterelnök és pártja korrupciós ügyeire, agresszivitására és demokráciaellenességére építik a kampányukat.

Így a tét ma este is az lesz, sikerre viheti-e ezt a kampányt is a veterán, önmagát alternatíva nélkülinek feltüntető nacionalista vezető a zsidó államban? A válasz, bármennyire meglepő legyen is, elsősorban az állam arab állampolgárain és szavazói készségükön múlik. No meg persze a számos pártra szétszakadt, de most együttműködési megállapodást kötő radikális izraeli szélsőjobboldalon

Általában minden választási ciklusban feltűnik egy kihívó „fenegyerek” a tíz éve egyre korlátlanabbul kormányzó Netanjahuval szemben, aki igyekszik a harsány, nacionalista miniszterelnökkel szemben egy mérsékelt, halk szavú, a baloldal (a Munkapárt és Merec) és az egyre erősebb jobbközép Likud-ellenzék számára is elfogadható jelöltet kiállítani. Róla a koalíciós kényszer uralta izraeli választások előtt nagyjából egy-két héttel mindig megállapítja a nemzetközi sajtó, hogy most akár le is győzheti Netanjahut.

2015-ben ez az ember a baloldali miniszterelnökjelölt, Jichak „Buzsi” Herzog volt, akit a kampányban el is kezdett a Likud piszkálni a hangja miatt. Erre Herzog sajnálatos módon rá is harapott, és onnantól valós kampánytémává vált, használ-e szinkronszínészt a reklámüzenetei elkészítéséhez. Végül nem sokkal, de ki is kapott Netanjahutól a Cionista Unió nevű, több pártot tömörítő formációja.

Az öt évvel ezelőtti állapothoz képest az akkor még legalább esélyes jelöltet állítani tudó baloldal mára Izraelben is annyira összerogyott, hogy immár nem ők vezetik az ellenzéki rohamot. Cipi Livni baloldali politikus visszavonulásával erre a macsóizmust a semmitmondással ötvöző munkapárti vezető, a 2015-16 között még a Kulanu pártban Netanjahuval együtt kormányzó volt állami cégvezető, Avi Gabbaj nem is nagyon lenne  alkalmas.

Az alapvetően jobbközép meggyőződésű, nacionalista Beni Ganz személyében az izraeli ellenzék azonban most tényleg emberére akadhatott: új pártja élén ugyanis a kihívó nem annyira a korábbi próbálkozókra (köztük mostani partnerére, Jáir Lapidra) hajaz, hanem a korábbi, baloldali miniszterelnökre, Ehud Barakra. Barak egykor valóban népszerű vezetője volt a Munkapártnak és volt kommandósként, valamint ráv álufként (azaz altábornagyként) kiállt a nyugati parti telepek illegális volta és a békefolyamat fontossága mellett.

Ganz hozzá nagyon hasonlóan, csak épp volt vezérkari főnökként most az Izraelt Netanjahu előtt évtizedekig valóságosan uraló, askenázi (tehát európai származású) elit, a hadsereg és a titkosszolgálatok, a Sin Bét és a Moszad befolyásos köreinek jelöltje, akik egyre inkább elutasítják a miniszterelnök szerelmi afférját a radikális, arabokat faji alapon üldözni kívánó, és Nagy Izraelről álmodozó zsidó szélsőjobboldal pártjaival.

Azt, hogy ők milyen kritikusan gondolkoznak a Likud legutóbbi 5-6 évéről, a kém- és terrorelhárítás a Sin-Bét (Shabak) mind az öt volt, még életben lévő vezetőjét egyszerre megszólaltató, 2012-es izraeli-francia-belga-német dokumentumfilm, a The Gatekeepers (Somrei haSzaf) mindennél jobban bemutatta, az ellenérzések pedig azóta csak erősödtek.

Ezek a csoportok általában a katonai elit egyik közmegbecsülésnek örvendő tagját indítják el, Ganz pedig, nem mellesleg 2005 és 2009 között a washingtoni izraeli nagykövetség katonai attaséjaként is szolgált, ismerik tehát nemcsak Tel Avivban, hanem az amerikai Kongresszusban, a Pentagonban és a lobbistákat tömörítő washingtoni K Streeten is, amely körülmények bizonyára nem váltak hátrányára a kampány során.

Annál is inkább, mert  jelenleg Izrael kormányának propagandaminisztériuma éppen nagy erőkkel küzd az ellen, hogy az amerikai zsidóság fiatalabb generációi már jóval élesebben utasítják el az ENSZ szerint is illegális izraeli, nyugati parti telepeket, és általában a Likud-vezette kormány nacionalizmusát, mint azelőtt.

Netanjahu az utolsó hetekben érezte is, szorul körülötte a hurok. Egyrészt hiába fogtak össze támogatására az izraeli szélsőjobb erői, komoly botrány keletkezett abból, hogy a New Yorkban a kilencvenes években meggyilkolt Méir Kaháne rabbi ultranacionalista, arabokat alsóbbrendű fajnak tekintő mozgalmának pártja, az Ocmá Jehudit is bekerült az egyik szélsőjobbos koalícióba, az Egyesült Jobboldalba, így esélyük van a Knesszetbe is bejutni. Ez még nacionalistább körök számára is elfogadhatatlan, az Ocmához kötődő kahanista mozgalom emberei ugyanis a múltban palesztin-ellenes terrorakcióktól sem riadtak vissza.

Éppen ezért március végén az izraeli Legfelsőbb Bíróság el is tiltott egy, hírhedt kahanista aktivistát a listán való indulástól. Így az Ocma fő erői talán most sem szerepelnek majd a Knesszetben, mostani indulásuk azonban megmutatja, ők is egyre közelebb kerülnek az izraeli fősodorhoz, így a hatalomból való részesüléshez is.

Ganz kampánya ebből a szempontból hozott újdonságot. Ugyan a kezdetekkor, még márciusban rövid időre, a Hamasz és az izraeli hadsereg rakétaváltásait követően fellángoló konfliktusban üdvözölte a 100 halálos áldozatot követelő gázai légicsapásokat, a kampányfinisben azonban már kijelentette, „nemzeti megbékélést” fog hirdetni megválasztása esetén, és újból tárgyalóasztalhoz fog ülni a palesztin szervezetek képviselőivel, hogy egy „biztonsági megállapodást” érjen el Izrael javára. Ezzel együtt Ganz nem olyan jelölt, aki nyíltan kiállna az egykor hivatalos politikának számító „kétállami megoldás” mellett, amely elismerné a Palesztin Hatóság jogát az önrendelkezésre.

A tárgyalással kapcsolatos kijelentések a Kék-Fehér Koalíció vezetőjétől azonban szükségesek voltak, hogy a Munkapárt, és a Tamar Zandberg listavezetése alatt némileg magára találó, 4-ről 5-6%-ra feljövő Merec is elfogadhatónak találja Gantz jelöltségét.

A miniszterelnök további jobbratolódással próbálja kezelni a helyzetet: két napja, eddigi kampánya csúcsaként megígérte, újbóli megválasztása esetén a zsidó állam hivatalosan is annektálni fogja a Palesztin Hatóság területén található zsidó telepeket, és azokat Izrael részének fogja elismertetni. Ez Netanjahu eddigi legélesebb gesztusa a békefolyamattal szemben, amelyet még a vele szimpatizáló brit konzervatív kormány is kénytelen volt elítélni.

Noha a jobboldal és a baloldal koalíciói így a választás mai napjára fej-fej mellett állnak, azért érdemes ránézni arra az adatra is, kit tartanak az izraeliek alkalmasabbnak a miniszterelnöki feladatokra, hiszen hagyományosan a több tucatnyi pártot felvonultató szavazáson az emberek végül mindig két politikus között választanak: az erre vonatkozó felmérések összesítésében Netanjahu továbbra is rendszeresen 46-50% közötti támogatást kap, míg Ganz a 37-42% közötti régióban ragadt.

Továbbra is kijelenthető tehát, hogy Beni Ganz esetleges győzelme ellenére egy többségi kormánykoalíció Netanjahuval és a Likuddal szemben ma még mindig meglepetés-számba menne.

A miniszterelnök számára az egyik rizikófaktor mindenképpen a két koalícióba tömörülő izraeli szélsőjobbal szembeni elbizonytalanodás az országban.

A folyamatosan konfliktusos palesztin helyzetben természetesen továbbra is kijelenthető, hogy az izraeliek túlnyomó többsége támogatja a Nyugati Part és a zsidó állam között felhúzott falat, és a fal másik oldalán végbemenő megszállást ugyanúgy, ahogyan a gázai izraeli atrocitások sorozatát is.

Azonban például a főleg amerikai, új, ultranacionalista betelepülőket és az új izraeli szélsőjobbot képviselő, Naftali Bennett és Ajelet Saked koalíciós miniszterek által vezetett Új Jobboldal lista így is képes volt botrányt okozni.

Az izraeli bíróságok jogainak megkurtítását szorgalmazó igazságügyminiszter Saked ugyanis, miután eddigi kormányzati tevékenysége miatt egyszerűen „fasisztának” nevezték, olyan kampányvideót publikált, amelyben a parfümreklámok modorában „egy üveg fasizmust” kínál a népnek. A viccesnek és fölényesnek szánt reklám azonban ellenkező hatást ért el, és a választókat is elgondolkodtatta az ironikusan már önmagát is fasisztának nevező formációval szemben, amelynek immár a parlamentbe jutás a tét.


További komoly kockázati tényező még az izraeli arabok politikai blokkjainak szereplése. Ennek a választói csoportnak a politikai aktivitása viszonylag új fejlemény: 2015-ben történt meg először izraeli választáson, nagyjából az 1976-os arab földtüntetések óta, hogy Izrael arab állampolgárai a bojkott helyett tömegesen járultak az urnákhoz, és végül 12%-kal küldték a képviseletükre létrehozott Egyesült Arab Listát (Ta’al-Hadas) és az arab-zsidó, szocialista Baladot a 120 fős Kneszetbe.

Ez új helyzetet teremtett, amelyet a Knesszet nagyöreg, baloldali arab képviselője, Ahmed Tibi azzal próbált kiaknázni, hogy Ta’al nevű pártjával összefogott volna egyes marginális, izraeli zsidó rendszerkritikus formációkkal, így közös arab-zsidó listával próbálkozott. A dolog kezdetben működni látszott, és márciusban a a két arab pártot összesen már újfent 10% fölé mérték.

A választási bizottság azonban végül márciusban a Dzsamal Zahalka-vezette újbaloldali Balad (Arab Demokratikus Szövetség) pártot és egy Hadas-képviselőjelöltet, Ofer Kaszifot is eltiltotta az indulástól, hivatalosan azzal az indokkal, hogy „tagadják Izrael jogát a létezéshez”. Kaszif a vádakkal kapcsolatban kifejtette, ilyesmit sohasem mondott, szuverén izraeli államot szeretne, de mellette egy ugyanilyen palesztin államot is.

Noha a Baladnak már van 3 helye is a Knesszetben, most pedig 8 helyre mérték őket, kiesésük minden bizonnyal nem fogja megakadályozni azt, hogy támogatóik átszavazzanak a Ta’al-Hadas listára. Annál is inkább így van ez, mert egy rendkívül érdekes, nemrégiben készült felmérés szerint az izraeli arabok egyre tudatosabban szavaznak a választásokon.

A New Wave Research helyi intézet által március-áprilisban készített, reprezentatív felmérés szerint ugyanis az izraeli arabok 94%-a ismeri el Izraelt legitim államnak, és 47%-uk „zsidó” pártra is átszavazna, ha úgy éreznék, érdekeiket az képviseli. 44%-uk pedig elfogadhatónak tartaná, ha az arab pártok kormánykoalícióba kerülnének Jeruzsálemben.

A probléma csak az, hogy ugyanennek a felmérésnek a számai szerint a zsidó lakosoknak csupán 4%-a fogadná ezt el, 88%-a pedig határozottan elutasítaná.

A dolog azért is fontos, mert a mostani felmérések szerint a Ta’al-Hadas lista még a Balad eltiltása után is 7% körül áll, így szinte bizonyosan elérnék a 3.25%-os bejutási küszöböt. Ha akár egy határozott, kritikus zsidó politikai kisebbség is képes lenne elfogadni, hogy az Izraelben élő, izraeli állampolgárságú (magukat nagy arányban még palesztinnak sem tekintő), muszlim és keresztény arab társaik képviselői is bekerüljenek egy kormánykoalícióba, valóban forradalmi változást lehetne elindítani a közel-keleti államban.

Erre azonban jelenleg az izraeli társadalom nem nyitott. Kérdés, mi történik akkor, ha éppen az arab szavazatokon múlna majd Netanjahu leváltása.

Kiemelt kép: MTI/KKM/Mitko Sztojcsev
Olvass tovább!