Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Merész cinizmus
A kormány, a zsidók és az antiszemitizmus

Zsidókat célba vevő fizikai erőszakhullám és – főként az internet anonim bugyraiban – a zsidóellenes inzultusok megszaporodása kontinensünkön, a Donald Trumpot támogató, nyíltan antiszemita szélsőjobboldal megerősödése Amerikában, továbbá az antiimperialista és élesen Izrael-ellenes Jeremy Corbyn népszerűsége az Egyesült Királyságban az antiszemitizmus jelenségét új fénytörésbe helyezték és újfent széles körben vitatott kérdéssé tették.

A közelmúlt alapvető közhelyei – a holokauszt emlékezetét érdemben ápoló, ily módon az antiszemitizmussal szemben immár immunis Európa képe; az amerikai zsidók magasfokú integrációját megvalósító és elkötelezetten Izrael-párti Egyesült Államok; az antiszemitizmus, akárcsak a vallási és etnikai előítéletek minden fajtája ellen határozottan fellépő baloldal – mind megkérdőjeleződtek. E tágabb kontextus ismeretében fontos megvizsgálnunk, hogy

az elmúlt években mi is változott a – nyíltan Trump- és Izrael-párti, továbbá élesen baloldalellenes – hivatalos Magyarország zsidókhoz való viszonyában, továbbá a hazai antiszemitizmus kérdésében és hogy e fejlemények alapján milyen következtetéseket érdemes levonnunk.

Hasznos onnan indítanunk, hogy az 1989 utáni magyar közéletben a zsidóellenesség megítélése kapcsán számos, gyakran polarizált és olykor kifejezetten kellemetlen vita folyt. E polarizált viták tanulságaik összeadása esetén játszhattak volna éppenséggel tisztázó szerepet is, azonban a kortárs zsidóellenesség megítélése mindmáig mélyen emocionális, ráadásul élesen átpolitizált kérdés maradt.

A közéleti viták józan belátásokat gátló konfliktuskeresése és a kérdés csaknem folyamatos politikai eszközként való felhasználása miatt nem alakulhatott ki széleskörű konszenzus az antiszemitizmus alapvető ismérveit, kortárs jelentőségét és az ellene való fellépés megfelelő formáit illetően.

E konszenzus hiányát mi sem mutatja jobban, mint hogy az állami propagandisták évek óta csúcsra járatott Soros György-ellenes hecckampányának érzékelése mennyire eltérő zsidó és nem-zsidó közegekben.

Közvélemény-kutatások szerint míg magyar zsidó közegekben jellemzően nyilvánvaló tényként kezelik, hogy a Soros-ellenes kampány antiszemita jellegű érvekkel él és (teljesen tudatosan vagy mintegy járulékos veszteségként) antiszemita ellenérzéseket mozgósít és erősít, számos nem-zsidó magyar, úgy tűnik, nem képes felismerni és belátni e kapcsolatot. Annak ellenére sem, hogy a kampány a magyar közelmúltból tragikus mélységben ismerhető, radikális antiszemita összeesküvés-elméletek sémáját reprodukálja. (E tekintetben nem lényegtelen, de csupán másodlagos kérdés, hogy a Soros-ellenes kampány kiötlői kik voltak.)  

A kampány zsidóellenes hagyományban gyökerező alapelemeinek beazonosítására való széleskörű képtelenség, illetve az erre való hajlandóság nagyfokú hiányának oka részben nyilván az, hogy az antiszemitizmus jelenségével és történetével való önkritikus foglalkozás a magyar kultúrában mindmáig meglehetősen erőtlen maradt – és e tekintetben szemlátomást az elmúlt évtizedek számos közéleti perpetvara sem segített.

A Soros Györggyel szembeni, éveken át húzódó hecckampány lefolytatása és befogadása kapcsán ugyancsak helyénvaló úgy fogalmaznunk, hogy a hatalom képviselői és a társadalom széles rétegei semmit se tanultak és semmit se felejtettek.  

A kortárs fejlemények további ironikus oldala, hogy a magyar állam eközben – hivatalos önképe szerint – nem tűri az antiszemitizmust; bájos jobboldali kifejezéssel élve a jelenséggel szemben zéró toleranciát hirdet.

Kétségkívül igaz, hogy – Horthy-korbeli elődeikkel gyökeresen szembemenve – a kortárs állami szervek bőkezűen támogatják az ország zsidó vallási infrastruktúráját és kultúráját. A látszólag jóindulatú kezdeményezések részeként azonban a magyar zsidóságon belüli erőviszonyokat is megpróbálják a lubavicsi hászidok javára átformálni, fokozatosan gyengítve a szekularizáltabb, tájékozottabb, erősebb polgári öntudattal rendelkező, ily módon egyúttal kritikusabb rétegek pozícióit. Az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség  (EMIH) országos szervezet által képviselt hászidokkal szemben pedig az elvárás – mint gyakorlatilag minden államilag támogatott „partnerrel” szemben – nem kevesebb, mint a teljeskörű lojalitás.

Az explicite a zsidóság védelmezőjeként fellépő magyar kormányfő eközben már-már – az erős és jó uralkodó hatalmán alapuló – középkori viszonyokat vizionál.

Nyilvános deklarációi szerint Orbán Viktor az ország zsidóságát akár erőnek erejével is hajlandó lenne megvédelmezi, miközben az általa keményen kontrollált állami intézmények a lojális, de elkülönülő zsidóságot preferálják.

Újszerű fejlemény továbbá, hogy miközben a kormány az etnikai homogenitás módfelett veszélyes (és Magyarország történelmi hagyományainak, kivéve épp a legszörnyűbbeket, közvetlenül ellentmondó) képét festegeti, egyre nyíltabban vádolja Európa baloldali és liberális erőit (nyílt vagy burkolt) antiszemitizmussal. A perdöntőnek szánt kormánypárti érv e téren nem más, mint hogy – a bevándorlók elvi támogatóiként, így a további muszlim bevándorlás pártolóiként – épp az etnikai sokszínűség hívei veszélyeztetik igazán kontinensünk zsidóságának jövőjét.

A magyar kormány képviselői tehát előszeretettel úgy szólalnak fel a zsidóság védelmében, hogy eközben tovább szítják az idegenellenességet.

További újdonság az is, hogy e kormány képviselői a szélsőséges muszlimellenességben, akárcsak a Soros György liberális ügyeivel kapcsolatos fóbiákat illetően közeli partnerre találnak Izrael állam jobboldali kormányában: Orbán és Benjamin Netanjáhú izraeli miniszterelnök egyre intimebb tánca mondhatni két, önmagát egyre kétesebb hírbe keverő ország új szövetségesek után kutató nacionalista vezetőjének logikus közeledése.

Feltűnő tehát, hogy az antiszemitizmus kérdésének átpolitizáltsága korántsem hagyott alább, politikai töltete az elmúlt években azonban több szempontból is megváltozott.

A jobboldali kormány a zsidóság védelmezőjeként tetszeleg és a belső zsidó viszonyokat megbolygatva a szigorúan hagyományhű és kritikátlan zsidó kisebbség támogatójaként lép fel. Élesen szembemenve a közelmúlt képletével, az antiszemitizmus érvét a baloldal és a liberálisok ellen kívánja fordítani és ebben az Izraelben domináns jobboldallal kialakított szoros kapcsolatát is érvül hozhatja. Eközben viszont az antiszemita ihletésű összeesküvés-elméleteket is instrumentalista módon kezeli, az etnikai homogenitás víziójával pedig az ország legszörnyűbb politikai hagyományait idézi.

Milyen következtetéseket lehet mindebből levonni? Egyrészt, hogy

a kormány e téren is – önellentmondásai által nem gátolva – merészen cselekszik és cinikus játszmákat folytat; hogy e csakis hatalmi logikákat követő játszmák következtében a felvilágosult és öntudatos magyar zsidók helyzete jóval ambivalensebbé vált; és hogy az antiszemitizmus kérdését a közeljövőben szükséges lesz az (átfogóbb jellegű) idegenellenesség részeként tárgyalni és kezelni.

Az elvtelen lojalitásra alapozó, az etnikai homogenitást értékként feltüntető politikával szemben a közélet pluralitásának és az ország sokszínűségének védelme szükséges – a magyar zsidóság kritikus többségének támogatásával és segítségével, egyúttal a zsidóság kizárólagosnak tételezett állítólagos érdekein messze túllépve.

Kiemelt kép: Földházi Árpád, kormany.hu
Olvass tovább!