Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ha kilakoltatnak egy családot

A gyerek csendben áll a falnak dőlve.
A gyerek sír.
A gyerek nem érti, mi történik.
A gyerek megpróbál elbújni a szülei mögé.
A gyerek tiltakozni próbál.
Nincs gyerek. Elvitték.

Ennyit látnak a kívülállók a kilakoltatási helyzetből, ennyit látnak a gyerekből, aki épp akkor veszíti el az otthonát, és nagyon jó eséllyel a családját is. Erős szavak, hatásos képek – egyeseknek talán hatásvadászok is. Főleg azok számára, akiknek megvan a véleményük azokról a családokról, akik ilyen „mélyre süllyedtek”, hogy nincs hol lakniuk – ők nyilván nem képesek az utódaikat sem felelősen felnevelni. Jobb is lesz ezeknek a gyerekeknek az állami gondoskodásban. Ott legalább van mit enni, és fedél van a fejük felett.

Az ombudsman 2017-ben kiadott egyik jelentése szerint, ma Magyarországon minden harmadik gyereket anyagi okok miatt emelnek ki a családjából. A jelenleg mintegy 24 000 családján kívül nevelkedő gyerekre vetítve ez 8 000 kiskorút jelent, akinek így biztosítják, hogy „fedél legyen a feje felett”. Ha innen nézzük a dolgokat, a rendszer csak teszi a dolgát.

Ha viszont más oldalról nézzük, a jogszabályok tiltják, hogy pusztán anyagi ok miatt egy gyerek elveszítse a családját. S okkal rendelkeznek így, hiszen az ENSZ Gyermekjogi egyezménye arra kötelezi az államot, hogy gyereket csak végső esetben, és csak az ő érdekében lehet kiemelni a családjából.

Ha tehát egy család anyagi problémákkal és lakhatási nehézségekkel küzd, akkor az államnak kell közbelépnie, és a gyerek szociális biztonságát szavatolnia, hogy a családból való kiemelés megelőzhető legyen. Ha ez nem történik meg, akkor a gyereket kétszeresen büntetjük: egyrészt azzal, hogy nélkülözésben kellett élnie, másrészt azzal, hogy a családját is elveszíti.

Tévednek, akik azt hiszik, hogy ez a probléma csak kevés gyereket érint.

Az 1,8 millió magyar gyerek 41 százaléka nélkülöz, és közülük negyvenezren rendszeresen éheznek. Egy felmérés szerint a magyar családok 80 százaléka él olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy ha az egyik szülő egyik pillanatról a másikra elveszíti a munkáját, akkor előfordulhat, hogy a hónap végén nincs mit enni. A szegénység és hajléktalanság nemcsak a fizikai egészségre hat, de a lélekre is. Ez mindannyiunk ügye, és mindannyiunk felelőssége.

Pár éve egy rendezvényen gyerekeket kérdeztünk arról, mit kívánnának, ha lehetne egy kívánságuk saját maguk számára. Aztán azt is megkérdeztük, hogy mit kívánnának a világon élő többi gyereknek. A közel harmincfős osztályból szinte mindenki pénzt kívánt magának (sok pénzt), és ugyanezt a többi gyereknek (bár sokan hozzátették, a többiek pénze egy kicsivel legyen kevesebb, mint az övék).

A pénzhez való viszonyunk nagyon sokrétű lehet. Van gyerek, aki kirekesztőnek érzi a saját (és családja) jólétét, jómódúságát. Más a szegénységét szégyenli. És van olyan is, aki sokáig észre sem veszi (vagy legalábbis nem éli meg problémaként), ha a társaitól eltérő az anyagi helyzete.

A szegénység nagyon mást jelent egy gyereknek, mint egy felnőttnek. Sokféle dimenziója van, ami egy gyerek számára „eltüntethető”. Bölcs szülői döntésekkel, esetleg a lehetőségek kihasználásával (az adományoktól a támogatásokig). De sajnos van olyan rész, ami nem: az éhezés vagy a lakás hiánya pedig ilyen.

Az éhezést nem lehet humorral, szeretettel vagy kedvességgel semmissé tenni – az éhezésnek nincs romantikus arca, nem lehet játékkal pótolni a rendszeresen elmaradó vacsorát. Egy ház falait nem lehet ködből felépíteni, mint a mesében. Nem lehet képzelt lakásokat befűteni, sem pedig az utcán íróasztalt felállítani a házi feladat elkészítéséhez.

A jelenlegi rendszer igazi fából vaskarika. Ha a szociális ellátórendszerben nincs mód és lehetőség a családok támogatására, megerősítésére és helyzetük rendezésére; ha az átmeneti otthonokba valójában már évek óta a mélyszegénységben élő családok kerülnek (akiknek a problémái nem átmenetiek); ha a nélkülöző családok sokszor „nem eléggé rászorulók” ahhoz, hogy bizonyos támogatásokat megkapjanak, de ahhoz „túl szegények”, hogy saját maguk boldoguljanak – akkor jön a gyerekvédelem, és „viszi a gyereket”.

Hálátlan, megalázó és gyakran szakmaiatlan az ilyen intervenció. Mindenki megszenvedi. Nyilván elsősorban a gyerek és a család, de valójában a szakemberek is, akik tudják, hogy kényszermegoldást hoznak.

Egy gyerek számára hihetetlen trauma a család ilyenfajta elveszítése – és akármennyire komfortos lehet is a gyerekotthonban a napi háromszori étkezés és a meleg takaró az ágyon, ezt a saját családjában kellene megkapnia.

Az egész ország jövője múlik azon, hogyan bánunk a gyerekekkel, és mennyire figyelünk oda rájuk. Az ő mostani jóllétük mindannyiunk jövőjének záloga. Ezért össztársadalmi kiállásra, összefogásra és felelősségvállalásra van szükség – mindenféle ideológiai vagy politikai meggyőződéstől függetlenül.

Soha ne felejtsük, a gyerekeknek nincsenek politikai preferenciái – nekik csak egyetlen, egyszeri és megismételhetetlen gyerekkoruk van, ami szükségszerűen mélyebb hatást gyakorol rájuk minden másnál, ami az életükben még történni fog velük. Ezért kell vigyáznunk rájuk és óvnunk őket mindenekfelett, és ezért csatlakozott a Hintalovon Alapítvány is A Város Mindenkié Stop kilakoltatás! kampányához.

Ha te sem szeretnéd, hogy gyermekes családokat kilakoltassanak megfelelő elhelyezés nélkül, írd alá a petíciót: http://ahang.hu/stopkilakoltatas

Olvass tovább!