A szégyen politikája a baloldalon: aktivizmus másként?

Az elmúlt pár évben különösen előtérbe került a megszégyenítés, mint jelentős aktivista és politikai taktika és általánosabban a szégyen koncepciójának problematikája a társadalmi méltányosságért vívott küzdelmekkel kapcsolatban. A nyugati baloldali-progresszív aktivizmusok általános dominanciája kapcsán rengeteg kritika éri azokat a politikai megszólalásokat és törekvéseket, melyek elsődlegesen a szégyennel operálnak és az alapján mozgósítanak azokkal szemben, akik az ő mércéjük szerint nem elég progresszívak, nem megfelelő a nyelvhasználatuk vagy tagadják bizonyos társadalmi csoportok alapvető jogait.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A megszégyenítés politikájával szemben szoktak érkezni balról és jobbról is kritikák, bár más-más okból és célból, de ezeket semmiképpen sem szabad a szőnyeg alá söpörni, a kigúnyolásnak, és az annak az eredményeképp létrejövő érzelmi viszonyulásoknak ugyanis nagyon fontos kortárs politikai következményei vannak és lehetnek a különböző társadalmi csoportok egymáshoz való, és emberek csoportokon belüli kapcsolatára nézve. Ebben a cikkben ezt a kérdéskört fogom végig gondolni, akár vitaindítóképp és önreflexióként is arra nézve, hogy a baloldalon milyen lehetőségek adódnak arra, hogy a szégyen politikája helyett alternatív közösségszervezési módszereken és ellenállási lehetőségeken gondolkodjunk.

A közösségi médiafelületek, kommentcsaták, online buborékok kora jelentősen közelebb hozta az egyén politikai véleménynyilvánításának platformját az egyéni érzelmek, viszonyulások révén a személyes sértettség megéléséhez. A saját közösségi médiabuborékunkban ráadásul vagy eleve megválasztott, általunk kiválogatott emberekkel vitatkozunk, ez pedig további szegregációt okoz a különböző csoportokhoz való viszonyulásunkban; vagy névtelen módon, anonim kommentelőkön keresztül kegyetlenkednek velünk az egyet nem értők különböző kérdésekkel kapcsolatban.

Ezek a platformok nem csak megnyitották előttünk a vitázás lehetőségét, de egyúttal sokkal sérülékenyebb relációkat is hoztak létre a vitatkozások során. A kommentvitákban sokszor nem egymás érvelésére reagálnak az emberek, hanem az ellenkező vélemények közelebb hozása helyett egy szimpla anyázással vagy passzív agresszív nevető/dühös emojival tudják le a benne részt vevők a kommunikációt. Az online kegyetlenkedések ráadásul sokkal személyesebb-érzelmibb szintre viszik le a vitákat, resszentiment érzéseket és az azonnali visszavágás vágyát okozva, sokszor ezáltal elvakítva az egymást átfedő értékeket, problémákat, közössé tehető küzdelmeket.

Nem véletlen, hogy az ennyire elaprózódott partvonalbeli személyeskedések, környezetükből kiemelt, feltevések és eleve rosszindulatot vízionáló kommentek eredményeképp teljesen eltolódtak a hangsúlyok arra nézve, hogy ki a jó baloldali, ki a jó feminista, ki a jó aktivista.

Valaki vagy jó baloldali, társadalmi méltányosságért küzdő vagy a jobboldal szekerét tolja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonyos esetekben ez nem lehet így, vagy ne lehetne megkérdőjelezni emberek baloldaliságát vagy feminizmusát, de semmiképpen sem a megszégyenítés individuális és individualizáló logikája mentén. A szégyennel operáló fellépések révén ugyanis a „rosszként” aposztrofált viselkedés eggyé válik a egyénnel, ő maga lesz a „rossz”, nem pedig az érvelései, döntései válnak megkérdőjelezendővé.

A közösségi média és az offline terekben meglévő levegőtlenség becsomagolt minket abba a duplarekeszű burokba, ahol egy kommentet vagy lájkolunk vagy diszlájkolunk, egy embert vagy szeretünk vagy utálunk, valaki vagy jó baloldali vagy fideszes. Nincsenek alternatív lehetőségek, terek arra, hogy a hasonlóan megélt tapasztalatokat és átfedéseket realizáljuk egyéni pszichés-érzelmi szinten és kollektív módon egyszerre, ugyanott.

Ennek pedig nagyon is húsbavágó politikai következményei vannak arra nézve, hogy miért tartunk ott, ahol a baloldali aktivista platformokon, és hogy miért beszélünk különböző nyelven egymáshoz azokkal, akik nem értenek minket, nem akarnak megérteni vagy éppen nem értenek egyet velünk.

Jill Locke politikatudós szerint, a szégyen politikája, azaz a megszégyenítés, mint politikai taktika általában pont ellenkező hatást ér el, mint azt sokan szeretnék. Locke úgy érvel, hogy a szégyen abban a mértékben tud csak valamilyen szinten is változást elérni a politikai viselkedésben, amíg egyrészt a ‘szégyenérzete az egyénnek a számára elfogadott normák vagy általa respektált emberek értékrendje által kerül megítélésre, másrészt pedig, amíg a szégyenérzetet megélt vagy megszégyenített egyén észlelt értékrendszere viszonylagos közelségben van azokéhoz, akik „rámutatnak a karakterhiányaikra’.

Locke szerint amennyiben ez a viszonylagos közelség vagy annak észlelése nincs meg, úgy alapvetően minden egyes megszégyenítésen alapuló politikai fellépéssel, ellenállással mindkét/több csoport távolabb kerül egymástól, ugyanis egyre inkább meggyőződnek arról, hogy ők vannak a történelem jó oldalán, a másik pedig helytelenül és szégyenteljesen gondolkodik és létezik.

Locke ugyanakkor kiemeli azt is, hogy a szégyen politikája és a „szégyelld magad!” logikájának sokszor kontraproduktív eredménye nem jelenti azt, hogy annak ne lehetne ugyan korlátolt keretek között, de produktív funkciója.

Ez az ő érvelésében azt jelenti, hogy a megszégyenítés különböző nyelvi formái elsősorban azokat tudják egy táborba vonzani viszonylag rövid idő alatt, akik eleve szimpatizálnak egy adott üggyel. Gyors politikai reakcióként, segélykiáltásként szolgálhat arra, hogy a hasonló politikai értékeket vallókat kollektív fellépésre sarkallja; valamilyen érdemleges politikai intervenció, vita előőrseként szolgálhat, de másra nem igazán, még ha az sokszor a történelem folyamán és kortárs politikai csatákban olyan csábító politikai fegyvernek is tűnt/tűnik.

Mikko Salmela és Christian von Scheve a jobboldali populizmus és szélsőségesség érzelmi gyökereivel kapcsolatban elemzik a neheztelés és resszentiment érzések kialakulását és következményeit. Scheler és Nietzsche korábbi munkái nyomán a szerzők a resszentiment kialakulását olyan negatív érzelmekhez kötik, mint az

„irigység, gyűlölet, rosszakarat vagy rosszindulat egy másik személy vagy személyek irányába, ami úgy és olyan helyzetekben jön létre, ahogy és ahol az egyén képtelen lesz ezen érzelmeivel kapcsolatban bármilyen formában is cselekedni”.

Tehát lényegében a szerzők szerint az adott szituációra való reagálás impotenciája, tehetetlensége eredményeképp egyfajta „elfojtott szégyenérzet” alakul ki, ami resszentiment érzésekbe, ellenérzésekbe és gyűlöletbe torkollik sokszor passzív módon, továbbá az érzetnek az éntől való eltávolítására törekszik, ami politikai értelemben kibékíthetetlennek érzékelt csoportellentétek kialakulásához járul hozzá.

Azonban ahogy Salmela és von Scheve megjegyzik és a korábban idézett Locke is részben utalt rá, az elfojott szégyennel ellentétben, vagy inkább annak ellenpólusaként megjelenik az úgynevezett „felismert szégyen” koncepciója, ami a baloldali populizmushoz és más emancipatorikus aktivista felfogásokhoz köthető.

Ez azt jelenti, hogy bizonyos történetileg és politikailag keretezett, a domináns-kirekesztő gyakorlatok eredményeként létrejövő szégyenérzetből eredő emancipatorikus törekvések sokszor az egyenlőtlenségeket, igazságtalanságokat és fizikai és/vagy szimbolikus erőszakot övező dühből táplálkoztak.

Ennek a produktív dühnek az eredete a kollektíven felismert szégyenérzetből fakad, ami pozitív értelemben felismeri a szégyen mechanizmusait és saját identitásának alapvetéseként használja fel, tehát nem próbálja meg a szégyenérzetet az éntől eltávolítani, leválasztani, mint ahogy az történik az elfojtás során Salmela és von Scheve szerint.

Például a queer közösség felé irányított megszégyenítés kapcsán a felismert és megosztott szégyenérzetnek megvan a potenciálja arra, hogy a heterodominancia ellenében összehozzon embereket annak érdekében, hogy megvédjék azt, amit értékes, fontos karakterizáló és megőrzendő tényezőként láttak, mind az elnyomó heteroszexizmus ellenében, mind a csoporton belüli politikai-szociális-intim kötődések létrehozásához, fenntartásához.

A szégyen politikájával tehát mindenképpen érdemes hosszabb távon és mélyebben is foglalkozni a baloldalon annak érdekében, hogy valóban emancipatorikus fellépéseken keresztül tudjunk változásokat elérni. Számtalanszor tapasztaltam meg magam is azt a mélyről jövő személyes felháborodást és érzelmi diszidentifikálást azokkal szemben, akik nem értenek velem egyet vagy bizonyos csoportokhoz való tartozásom miatt tagadják a hangom artikulálását, létezésemet, érzéseimet.

Ettől függetlenül a kezdeti érzelmi viszonyulásokon túllépve fontos, hogy alapvetően azokat a strukturális feltételeket igyekezzünk megragadni és lebontani, amelyek lehetővé teszik, megalkotják azokat az érzelmeket, amiket emberek szégyenként élnek meg.

Salmela és von Scheve érvelésével egyetértésben, a megszégyenítés távolságot létrehozó politikája helyett a strukturális feltételek megtámadása, lebontása organikusan hozhatja magával a negatív, revansalapú érzelmek megváltozását és csillapodását, aminek eredményeképp talán produktívabb módon lehet az elfogadásért és radikális inkluzivitásért küzdeni, illetve a politikai prioritásokat újragondolni.

Olvass tovább!