Újságíró és közélettel foglalkozó ismerőseim fogadásokat kötöttek Orbán Viktor múlt heti, ritkaságnak számító „sajtótájékoztatója” előtt: vajon mire számíthatunk a miniszterelnöktől. Visszavonulót fúj-e rabszolgatörvény-ügyben, gumicsontot dob-e a nyilvánosságnak egy újabb ellenségkép belengetésével, esetleg hazahozunk-e egy újabb Seuso-kincset.
A sajtótájékoztatót követően ismerőseim leplezetlenül csalódottak voltak: a miniszterelnök „nem mondott semmit”, „nem válaszolt a kérdésekre”, pusztán demonstrálta – elsősorban hívei számára –, hogy egyáltalán létezik. Pedig történt itt valami az év elején és a sajtótájékoztatón, ami, ha még rendelkeznénk felháborodóképességünk maradékával, el kellene, hogy borzasszon valamennyiünket. A miniszterelnök január 10-én így fogalmazott:
„Továbbá, miután Brazíliában is jártam az év elején, ahol átadhattam Magyarország jókívánságait Brazília új elnökének, azt láttam, hogy az európai migrációs vita túlnyúlik a kontinens határain, és egy érvényes vitát jelent a többi kontinens belpolitikájában is. Ez nyilván összefügg azzal, hogy az ENSZ a migráció kérdését globális kérdéssé tette, de jól látszik, hogy ez közelebb hozza a hasonló gondolkodású politikai szereplőket akkor is, ha különböző kontinensen élnek. Például a modern kereszténydemokrácia most itt, Európában leginkább alkalmasnak tűnő definícióját az ember Brazíliában találja meg, és nem Európában, ahol a brazil elnök, ha átfordítom kulturálisan a választási üzenetét magyarra, akkor valami olyasmit mondott, hogy Brazília – ami a mi esetünkben persze Magyarországot jelenti, hogy Magyarország – mindenek előtt, és Isten mindannyiunk fölött.”
Az utazás, amire Orbán Viktor utal, Bolsonaro újonnan megválasztott brazil elnök beiktatása volt, ahova a magyar miniszterelnök egyetlen EU-s kormányfőként utazott.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
Szemben azokkal, akik megunták Orbán Viktor szóképeit és unalomig ismert mantráit, azt gondolom, hogy a Bolsonaro mellett letett hűségeskü hírértékű, sőt, botrányos. Nem előzmények nélkül való, a miniszterelnök előszeretettel rajong szélsőjobb politikai családjába tartozó vezetőkért, ez azonban még nem jelenti azt, hogy mindez semmitmondó volna. Még mindig nem kell megszoknunk a megszokhatatlant.
Ideje, hogy komolyan vegyük, amit Orbán Viktor mond. A miniszterelnök itt egy olyan kollégáját élteti, aki, „ha fia meleg lenne, nem bánná, ha autóbalesetben halna meg.” Olyan elnököt ünnepel, aki nyíltan nőgyűlölő, kisebbségellenes, „a katonai erőszak kultuszát hirdeti, a baloldaliakat, feketéket és brazíliai őslakosokat pedig nem tekinti embereknek.”
A magyarországi melegeknek Bolsanaro dicsérete azt üzeni, hogy ahogyan Brazíliában, Orbán szemében sem egyenrangú honfitársak Magyarországon. A magyarországi nőknek azt: gondolkodás nélkül az őket megalázó Trump vagy Bolsanaro oldalára áll velük szemben, ha arról van szó. Ennyit ér a családok éve, ennyit a nők védelme a valóságban.
A magyarországi kisebbségeknek azt: a kereszténydemokrácia leginkább alkalmasnak tűnő, Orbán által támogatott definíciója kirekesztésről és rasszizmusról szól, ha eddig ez még nem lett volna nyilvánvaló.
Tudom, hogy a kormánypárti értelmiséget mindez nem rémiszti meg. Számukra Bolsanaro, Trump, Orbán egy forradalmi hullám képviselői: kódolt beszéd helyett végre nyílt gyűlölködés folyik, végre minden frusztráció kiadható. Csakhogy pusztán azért, mert ezek az emberek frusztráltak, mert kultúrharcnak álcázott politikai munkát végeznek a kritikus hangokat képviselők ellen, mert a rasszista beszédet összekeverik a szólásszabadsággal, nem lesz igazuk.
Tudom, hogy lesznek a választói között olyanok, nem kevesen, akik tapsolnak az ilyen szövegeknek. Akik elhiszik, hogy ellenségek – nők, menekültek, melegek – szép számmal leselkednek jól-rosszul összerakott életükre. Szociológus vagyok, tudom, hogy a szorongások mögött, a depriváció élménye mögött valós élettapasztalatok, kudarcok, veszteségélmények húzódnak. Ez azonban még az állampolgárt sem menti fel az ilyen szövegek és politikák támogatásának erkölcsi terhe alól. Az ilyen szövegek támogatása védhetetlen, és semmilyen empatikus-elnéző megértésnek nem hagy teret.
És tudom azt is, hogy a baloldalon is lesznek olyanok, akik úgy látják majd, ezek „szimbolikus” ügyek, amelyek nem érdemelnek különösebb tárgyalást. Materiális vitákat kell folytatnunk, az itt-és-mostról kell beszélnünk, Bolsanaro állításai és tettei „Magyarországon nem igazán befolyásolják az életminőséget”.
Nem értek velük egyet: a homofóbia, nőgyűlölet, rasszizmus politikai támogatása akkor is ügy, ha nem Magyarországon történik. Akkor is ügy, sőt, akkor igazán ügy, ha marginalizált helyzetben élőket érint. Akkor is ügy, ha a magyar társadalom törtrésze hallotta valaha a brazil elnök nevét.
Nem hiszem, hogy különösebb elitizmus volna mindezeket néven nevezni, és egyértelműen elutasítani. Ha azonban úgy megyünk el mindemellett szó nélkül, mintha a miniszterelnök semmit sem mondott volna a múlt héten, ne legyenek kétségeink: a felelősség a miénk is. Hozzájárulunk a homofóbia, nőgyűlölet, rasszizmus, erőszak normalizálásához.
Két előválasztás és ki-lopta-el-a-forradalmat vita között fontos volna beszélni arról is, mit tegyünk, hogy felháborodóképességünket (ahogy Szűcs Zoltán Gábor fogalmaz, haragunkat) megőrizzük, vagy ha már semmi nem maradt belőle, újraépítsük. A rasszista beszéd normalizálása és az elnyomók összenevetése az elnyomottak fölött (ld. még Orbán „Még szép”-kiszólását) addig fog folytatódni, amíg azt hagyjuk, és egyelőre úgy tűnik, hogy hagyjuk.
Addig nevetnek össze az elnyomók az elnyomottak feje felett, amíg észre nem vesszük: a minket ért igazságtalanságok nem egy- vagy kettő- , hanem, Nancy Fraser kifejezésével, háromdimenziósak: ott vannak a gazdaságban és a társadalomban, de ott vannak a kultúrában és a politikában is. Az ügyek versenye helyett az érintettek párbeszédére van szükség, ahol a dimenziók közti kapcsolódások egyben tanulási lehetőséget is jelentenek.
Tudom, hogy a baloldalon sokan megkönnyebbültek, amikor az idei télen végre nem a menekültügyről, hanem a magyar munkások terheiről lehetett beszélni. De a baloldal nem mondhat le a marginalizáltak képviseletéről, mindazok védelméről, akik „már nem” (mint a magyarországi hajléktalanok) és „még nem” (mint az ideérkező menekültek) állampolgárok.
Ha a baloldal nem csak reaktív utóvédharcokat akar folytatni az egyre erősödő szélsőjobbal, kell, hogy valamit tudjon mondani arról, hogyan képzeli el nem csak az állampolgárság kritériumait, de tartalmát is.
És végül, ehhez kapcsolódóan, az ébredő szolidaritási hálózatok nem tudnak sikeresek lenni addig, amíg megállnak a határoknál. A görög szolidaritási mozgalom számára, amely a gazdasági válságot követően vált látványos közösségi erővé Görögországban, evidens volt 2015-öt követően, hogy meglévő struktúráit a menekültek – „társaink a szenvedésben” – segítésére alkalmazza, politikai erőt és energiát nem kímélve.
Magyarországon alig és egyre kevésbé látható az ilyen szolidaritási hálózatok megléte és olyan elköteleződése, amely túlmutat az ország határain. Enélkül nem csak mi, magyarok, hanem valamennyien, akik Bolsonarók, Orbánok és Trumpok országaiban élünk, ki leszünk szolgáltatva az elnyomók magabiztosságának.
