Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A nép az utcán

Az utóbbi napok eseményei, az elsősorban a fővárosban zajló tömegtüntetések több kérdést is feltettek annak, akinek van erre füle. Legnagyobb publicitást a düh, az erőszakos vagy legalábbis nem erőszakmentes ellenállási taktikák, az előásott gázálarcok vagy legalábbis búvárszemüvegek kapták. Pedig ugyanilyen erővel emelkedik fel egy új kérdés, a politikai cselekvés egységének problélmája.

Miféle új egységen alapul az új lázadás?

13 képviselő egy éjszakán át az MTVA egy szobájába zárva találja meg az egységet, az utcán a Jobbik zászlai az MSZP és a szakszervezetek zászlai mellett lobognak, a Betyársereg pedig a Kurucinfón int be az őket magánrendészeti célra bevetni kívánó képviselőnek. A mindezidáig csalhatatlan biztossággal alkalmazott uralmi eszköz, szekértábor-logika kicsorbul egy újkeletű politikai viszonyon, amely többé nem az érdekek harcának tűnik, hanem valóban – 2010 óta először – képesnek látszik egy régi-új ellentét, az önkényuralom és a nép ellentétének formáját ölteni.

Összefogás végre? Semmi esetre sem. Az „összefogás” az utóbbi 10 év politikatörténetének legkártékonyabb, legelhibázottabb fogalma volt. Az összefogás szavazatmaximalizálást jelent, azt a választási taktikát, amely szerint a pártok képviselőinek le kell mondaniuk más ellenzéki képviselők javára, hogy esélyesek legyenek a kormánypárti jelölttel szemben. Ennek a taktikának a politikai üzenete egyértelmű: mindegy, hogy mit, csak azt ne! A politika fogalmának tökéletes kiüresítése, amely semmit nem ajánl, semmit nem ígér, szó szerint semmit nem mond, maga a megtestesült semmitmondás.

Még ha lett volna is bármiféle taktikai haszna (de nem volt), semmi sem áll inkább érdekében egy illiberális uralmi rendnek, mint a politika ilyen kiüresítése, így középtávú politikai következményei katasztrofálisak. Az illiberális állam lényegi eleme a társadalom depolitizálása (a társadalmi konfliktusok eltusolása, az „együttműködés rendszerének” kialakítása, az egyes potenciálisan lázadó részek felszalámizása, befolyásos részek kooptálása) amely a közös ellenség figuráján (migráns, Soros, hajléktalan) túl az ellenállás hangjának semmitmondásba fordításán keresztül érhető el legkényelmesebben.

Akkor talán nemzeti egység? Óvatosan kell bánnunk a nemzet fogalmával. Kisajátítása éppúgy visszás az egyik, mint a másik oldalon. Nemzeti egységet általában olyan forradalmak hoztak létre a magyar történelemben, amelyek idegen uralom ellen irányultak, és még akkor is kérdéses, hogy valóban egységen alapultak-e. Elég elolvasni Kemény Zsigmond forradalom után írt szavait, hogy tudjuk, még a legegyértelműbbnek tűnő esetek (mint az 1848–49-es szabadságharc) is bizonyulhatnak egyeseknek nemzetvesztésnek nemzetépítés helyett.

Valószínű, hogy a nemzet fogalmát sokkal inkább kellene kulturális egységnek, mintsem politikainak tartanunk (ha még valaha használhatónak tudjuk azt látni a nemzeti dohányboltok és egyebek stigmatizáló munkája után). A nemzet mint politikai közösség kulturálisan meghatározott, vagy legalábbis csak mint ilyen lehet használhatóvá tenni, pusztán politikai cselekvéssel nem: a szellemi termékek, az irodalom, a tudomány, a filozófia és ugyanígy a sport egységesítő erejét jelöli, nem pedig a közakaratét.

Ugyanakkor teljesen világos, hogy ezek a megmozdulások már semmiben sem hasonlítanak sem az ellenzéki pártok által szervezett korábbi tüntetésekre (amelyek soha nem tudtak kilépni a maguk korlátolt táborán), sem pedig a netadó elleni tüntetésre. Noha a résztvevők nagy része fiatal, 20-as, 30-as éveiben jár, ez nem generációs lázadás, a tüntetők általános sztrájkot, diák-munkás szolidaritást követelnek, és a kiváltó ok, a rabszolgatörvény se kiemelten ezt a generációt érinti.

Azt, ami a tüntetések egységét, alapját, szubjektumát adja, bárhogy is keressük, nem találjuk az adott lehetőségek között. Nem a nemzet, nem az összefogás, nem a generáció és nem az osztályok. És nyilvánvalóan nem a „jobbikos-liberális-sorosista-anarchizmus”.

Ezeknél valami sokkal kevésbé ismert, sokkal kevésbé címkézhető alany: az esemény által összehozott emberek egysége.

Olyan „mi”, amely nem volt meg az esemény előtt, nem volt adott. Kárhoztathatjuk, címkézhetjük, kezelhetjük gyanakvással: ennél nem lesz jobb, amire támaszkodhatunk. Ez van, más nincs. Úgy értem, nem csak pillanatnyilag, nem csak ebben az ideológiailag fejletlen magyar helyzetben. Ez van már egy ideje, és biztosan ez lesz még egy ideig. A politikai cselekvés alanya csak ebben a törékeny, az eseményen alapuló formában létezik nagyjából ’68 óta. A feladat nem az, hogy ezen keseregjünk, nem is az, hogy kritizáljuk, hanem az, hogy formát adjunk neki.

Tamás Gáspár Miklós sokunk kívánságát fejezte ki, amikor azt írta, tartalmat szeretne látni, lehetőleg baloldali tartalmat a tüntetésekben, ami túlmutatna a haragon. De baloldali tartalom elsősorban baloldali szervezetek meglétével lenne lehetséges. Ilyenek jelenleg nincsenek. Továbbra sincsenek baloldali pártok, aktív szakszervezetek, nincs mozgalom sem.

Ez a tömeg nem szervezett és öntudatos szubjektum, és talán nem is lehet azzá tenni. Multitudo, sokarcú tömeg, éppúgy, ahogy Toni Negri nemrég a sárgamellényes mozgalomról állította, hogy az. Nincs ideológiai, nincs nemzeti és nincs osztályegysége. Ha baloldali tartalmat akarunk látni, akkor ezt nem alapozhatjuk másra, mint ezekre a tényekre.

A sokarcú tömeg azonban nem puszta irracionális sokaság. Fogékony a racionalitásra, mutatja ezt az általános sztrájk követelése, a „munkás–diák szolidaritás” jelszavának elterjedése. Sőt, már maga a kiváltó ok, a rabszolgatörvény elleni lázadás is értelmezhető antikapitalista keretben. Régóta nem volt erre példa, a feladat éppen ez az értelmezés, nem pedig a „baloldali kritika”. Minden tisztelet azoké a mozgalmároké, akik részvételi módon adnak ideológiai formát a tömegnek: rigmusokkal, feliratokkal, beszédekkel.

Egy forradalom (egy olyan kis forradalom, ami nekünk egyáltalán adódhat, egy posztforradalmi forradalom, ennél korunkban ne is várjunk többet) hatásossága mindig azon múlik, képes-e a nép és a főhatalom ellentétében meghatározni magát. Nem az számít, a társadalom hányad része vesz részt benne, ért vele egyet vagy ellenzi azt.

Az a döntő, hogy a mozgalom képes-e a nép hangjaként elfogadtatni magát.  A nép pedig nem homogén létező, vannak benne ilyen és olyan pártállásúak, tagjai számtalan ideológiát követhetnek, vannak benne bűnösök és áldozatok, vannak olyanok, akikkel egyetértünk és vannak olyanok, akikkel nem.

Nem arról van szó, hogy „ezekkel” fognánk össze. Arról van szó, hogy nincs, nem is volt más alanya soha az egészelvű politikai cselekvésnek a 18. század óta, mint ez. A nép az utcán, a fanyalgást hagyjuk máskorra: adjunk inkább célokat a népnek.

Kiemelt kép: Fotó: Markoszov Szergej / Mérce
Olvass tovább!