Rabszolgatörvény és felszabadulás a félperiférián

Az élet, amit élünk, nem a miénk. A munka, amit végzünk, nem a miénk. Ideje, módja, feltételei, körülményei, terméke felett nem mi rendelkezünk, „miért”-jét és „hogyan”-ját nem mi határozzuk meg. Ezeket már eleve készen tálalják elénk. A miénk a választás: munka vagy még több munka. És ha visszautasítjuk ezt az ajánlatot? Ha nem ez, hát munkanélküliség, ha nem ez, hát megbélyegzés, nélkülözés, nyomor, kilakoltatás, bírság, elzárás, rendőri terror. Ha nem ez, hát emberhez méltatlan élet.

Munka és önrendelkezés

Persze munkahelyet szabadon választunk, a munkát önként vesszük fel. Jóllehet, ez az önkéntesség az ellenállás leverésére irányuló hosszas és gyötrelmes küzdelem terméke.

„Évszázadokba kerül, míg a „szabad” munkás a fejlett tőkés termelési mód következményeképp önként hajlandó lesz, azaz társadalmilag kényszerül arra, hogy szokásos létfenntartási eszközeinek áráért életének egész tevékeny idejét, sőt magát a munkaképességét, elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért eladja.”[1]

De mert az önkéntesség szabadság, a társadalom – melynek alapja, hogy minden ember önként dönthet úgy, nem kíván éhen veszni, nyomorogni, utcára kerülni – a szabadság társadalmát a legmagasabb fokon valósítja meg. Szabadságunkban áll dolgozni, és minél többet áll módunkban dolgozni, annál szabadabbak vagyunk. Így válik a rabszolgatörvény is a pénzszerzés szabadságának biztosítékává. Amint tevékeny életidőnk, amelyben örülhetnénk, szerethetnénk, alkothatnánk, mindinkább munkaidővé alakul, ahogy testünk, mozdulataink, egész lényünk mindinkább a vállalati profittermelés eszközévé válnak, amint egész emberi lényünk mindinkább könyvelési tétellé alakul, úgy válunk egyre szabadabbá.

Munkává válva tevékeny életünk elveszíti kapcsolatát velünk, önként vállalt céljainkkal, emberi lényünk kibontásának törekvésével. Egyik perc akár a másik, mind puszta lépés a munkaidő vége felé, a társadalmilag ránkkényszerített munkarendből való átmeneti és korlátos szabadulás felé – az életidő az alkotó élettevékenység üres héjává válik

„valamennyi munka egyenlő emberi munkára, elvont emberi munkára van redukálva.”[2]

Elvont emberi munka – elvont emberi élet. Egész életek, amelyeknek minden éve, hónapja, órája, perce könyvelési tételekre, pénzösszegekre van redukálva – összegekre, melyeket mind összébb akarnak szorítani. Életek, melyeket mindinkább le akarnak értékelni, hogy a profit termelésének rendszere hatékonyan folyhasson tovább.

De ki szabja meg, hogy mennyit ér egy élet? Ki szabja meg, hogy egész tevékeny életem mekkora részét kell munkával töltenem – és miféle munkával – ahhoz, hogy ne haljak éhen, hogy elmehessek nyaralni, hogy megvehessek egy könyvet? Kicsoda, vagy micsoda dönt efelől? Ha nem én magam, úgy alá vagyok vetve, ki vagyok szolgáltatva mindazoknak, akik minderről rendelkezhetnek. Rabszolgája vagyok azoknak az embereknek, intézményeknek és társadalmi struktúráknak, amelyek megszabják munkaerőm értékét, életem értékét.

„Az az ember, akinek munkaerején kívül egyéb tulajdona nincsen […] más emberek rabszolgája kell, hogy legyen […] Csak az ő engedelmükkel dolgozhat, csak az ő engedelmükkel élhet.”[3]

Csakhogy senki nem született azért, hogy bárki vagy bármi rabszolgája legyen. Sem személyeké, sem intézményeké, sem struktúráké. De mindenki arra született, hogy maga rendelkezzen saját sorsa felett. Mert a szabadság nem önkéntesség, hanem önrendelkezés. Nem kényszermentes választás előre adott lehetőségek között – bármilyen szűkre is szabják e lehetőségeket az állam, a piac, a „gazdasági szereplők”. Nem! A szabadság képesség, hogy sorstársaimmal közösen rendelkezzek az előttem nyitva álló lehetőségek fölött, hogy magunk szabjuk meg, hogyan akarunk élni együtt, miként osztjuk fel közös világunkat, amelytől mindannyian egyaránt függünk.

Állam és tőke

Az önrendelkezés lázad a munka rabszolgasága ellen. E lázadás az illiberális felperiférián az állam elleni mozgásban ölt testet, mert itt az önrendelkezés vágya közvetlenül az állammá vált tőkével és tőkévé vált állammal áll szemben. Az illiberális állam ugyanis nem csupán egy sajátos politikai formáció – hibrid állam –, hanem egyúttal, sőt elsősorban egy sajátos gazdasági formáció, amelyben megvalósul nem csak az állam gazdasági érdekeknek – mindenekelőtt: a tőkefelhalmozásnak – való alávetése, hanem a kettő azonossá válása is.

Az illiberális állam egy gazdasági vállalkozás. Az illiberális-oligarchikus államhatalom gyakorlása két elsődleges célt szolgál, egyrészről a tőkefelhalmozást az államhatalmat közvetlenül – formálisan – vagy közvetetten birtokló oligarchia oldalán, másrészt a tőkefelhalmozást azoknak a nemzetközi gazdasági érdekcsoportoknak az oldalán, akik az illiberális Magyarország nevű vállalkozás fenntartását gazdaságilag, pénzügyileg és politikailag lehetségessé teszik.

Az állam hagyományos – jórészt mindig is csupán névleg létező – funkciói másodlagossá válnak. Az állampolgárok alapvető jogainak védelme, ide értve a védelmet a világgazdaság kiszámíthatatlan hullámveréseivel szemben, csupán addig és annyiban valósul meg, amennyiben az elengedhetetlenül szükséges a politikai stabilitás minimális fenntartásához, a tőkefelhalmozás zökkenőmentes működtetéséhez.

Az állami represszió, a sajtószabadság, a tanszabadság, a szabad választások felszámolása nem puszta politikai szadizmus eredményei, hanem szükségszerű lépések az illiberális állam gazdasági programjának kiteljesítéséhez. E gazdasági program lényege, hogy az államhatalom a tőkefelhalmozás közvetlen eszközévé váljon – ahhoz pedig, hogy ez a lehető legnagyobb hatásfokkal történjen meg, meg kell akadályozni, hogy a társadalom számonkérhesse az államon, miért veti le jogvédelmi és szociális funkcióit és válik a tőkefelhalmozás közvetlen eszközévé.

A „gazdasági szereplők” által megrendelt rabszolgatörvényben az illiberális állam kvintesszenciája fejeződik ki:

a parlamenti törvénykezés és a képviseleti demokrácia intézményei immár nem a társadalom eszközei, hogy a maga számára törvényt alkosson, hanem a tőke eszközei, hogy a munkával szemben a hatalmát növelje.

Az állam immár nem tölt be ellentmondásos pozíciót a tőke és a munka között, amennyiben részint tőkés részint társadalmi kontroll alatt egyaránt szolgálhatja a társadalom kizsákmányolásának és önvédelmének célját. Az állam immár a tőkefelhalmozás mechanizmusának szerves része és semmi egyéb.

Ennek folytán válik szükségszerűvé, hogy az önrendelkezés törekvése immár nem ölthet testet az államhatalom gyakorlásán keresztül, hanem csak mint az állam-ellenében-létező-hatalom. Az önrendelkezésre való törekvés immár nem gondolható el az államhatalom megszerzésére való törekvésként, csak megakasztásaként. Az államhatalom gyakorlásának megakasztása, obstrukciója, a parlamenti pulpitus elfoglalása, a hidak elfoglalása, a szabotázs, a sztrájk – ezek az utak, amelyeken át az illiberális állam immár teljessé vált építményén belül az önrendelkezés útjai megnyithatók.

Az illiberális állam elleni politikai küzdelem és a kizsákmányolás és rabszolgaság elleni gazdasági küzdelem immár nem gondolhatók el elkülönült küzdelmekként, de még csak egyazon elnyomó rendszer két aspektusaként sem.

A politikai és gazdasági küzdelem immár – és újra – egy és ugyanaz.

A főleg – és legközvetlenebbül – politikai veszteségeket megélt nagyvárosi középosztály és diákság, valamint a kizsákmányolt és rabszolgasorba taszított, elsősorban létbizonytalanságot megélő dolgozók a rendszer saját logikája folytán válhatnak mindinkább képessé arra, hogy egymást sorstársakként, ugyanazon elnyomás alatt élőként lássák, akiket az önrendelkezés egyazon vágya vezérel.

A mozgalom felé

Mindezek a tendenciák, amelyeket az elmúlt napok budapesti eseményei csupán a felszínen jeleznek  – és amelyek kétségtelenül magukban hordozzák az emancipáció lehetőségét –, még kezdetlegesek és ellentmondásosak. Bármennyire reménykeltők is a parlamenti ellenzék obstrukciós akciói, azok eredményességéhez és fenntarthatóságához a parlamenti politika és a – csíráiban létező – tömegpolitika összekapcsolódása szükséges. E tömegpolitika létrehozásához a tömegnek azonban szervezetté kell válnia – ám, hogy e szerveződés miként és ki által zajlik le, egyáltalán nem mindegy.

A mozgalomban mind hangsúlyosabban jelenlévő pártok és pártpolitikusok – a politikai intézményrendszer által meghatározott – érdekei végsősoron a támogatói- és szavazóbázis felépítése és a hiteles politikai persona kialakítása. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a mozgalom a pártpolitikusokat a nyilvánosságban előnyösen pozícionáló látvány- és élménypolitika felé orientálódik.

Ezzel szemben, ha a szakszervezetek szerepvállalása válik hangsúlyosabbá, a szakszervezet intézményének ellentmondásos pozíciójából eredő veszélyekkel kell szembenéznünk. A szakszervezeti szerveződés ugyanis nem több mint a munka mozgása a tőke ellen – mint ilyen, nem jutott el és strukturális okokból nem is juthat el magától arra a felismerésre, hogy munka és tőke egyazon társadalmi szintézis kifejeződései.

A rabszolgaság maga a munka, ezért a munkásmozgalom koherensen csak mint önmaga ellen létező mozgalom, a munka mint olyan ellen létező mozgalom gondolható el.

Munka és tőke ellentmondása tehát látszólagos, innen a munkásmozgalomban inherensen megbúvó tendencia a tőkével – és a tőkévé vált állammal – való kiegyezésre, egyensúlyi állapotra való törekvésre.

Amellett a dolgozók és a középosztály viszonya – bármennyire is egybeesnek közvetlen érdekeik – még nyílt sebként viseli majd’ egy évtizednyi megtagadott szolidaritás történetét. A tény, hogy a CEU és a netadó ellen tüntető több tízezres tömeg nem állt ki a mentősök, a rendőrök, a TESCO-dolgozók, a pedagógusok – és lássuk be, teljes mellszélességgel most sem áll ki a rabszolgatörvény érintettjei – mellett egy fel nem számolt és rövid távon fel nem számolható feszültségről árulkodik. E feszültség az elnyomás alávetettjeinek ismételt elidegenedésében csúcsosodhat ki, amelyet a fősodorbeli sajtó piacpártisága és a közvetlen akciókkal és az általuk tévesen „erőszakosként” leírt tömeggel – láttak ők már erőszakos tömeget? – szembeni ellenszenve máris fűt.

Mindezek az ellentmondások és feszültségek kihívásokat állítanak egy még csak lehetőségként létező mozgalom elé. E mozgalom sikere, de még létrejötte sem történeti szükségszerűség. A politikai és történeti garanciák korának vége, jóslatok és egyértelmű értékítéletek nélkül kell boldogulnunk és rájönnünk, hogyan térítsük le pályájáról e mind sebesebben a veszte felé száguldó országot és világot.

Mégis, e kihívások és ellentmondások ellenére, talán épp ezekben az ellentmondásokban magukban, ki nem mondva, halkan és megtagadva sejlik fel az emancipáció, a felszabadulás lehetősége. Tevékenységünknek ez a lehetőség, a felszabadulás reménye és vágya kell, hogy irányt szabjon, mellette következetesen és töretlen elszántsággal és őszinteséggel kell kitartanunk. Mert az önrendelkezés vágyának töretlen vízözönében nem állnak meg az elnyomás falai. Ezért kell, hogy ebben a vad decemberi hidegben ne dermedjen jéggé az elhatározás, hanem áradjon a szabadság mint a víz, és az igazság mint a bővízű patak!

[1] – Karl Marx, A tőke. 255. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.pdf

[2] –  Karl Marx, A tőke. 46. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.pdf

[3] – Karl Marx, A Gothai Program Kritikája (Budapest: Kossuth, 1977), 12.

Olvass tovább!