Baloldali „véleményterror” a hazai egyetemeken?

A 888.hu meghirdette, hogy bátran írjanak nekik azok a hallgatók, akik úgy érzik, hogy véleményükben „el vannak nyomva” az egyetemi órákon:

 

„Eleged van az egyetemen zajló, kéretlen baloldali politizálásból az órákon? Úgy érzed, véleménye és igaza egyedül a liberális oktatódnak lehet?…”

 

(Most akkor a liberális vagy baloldali politizálásból volt amúgy elég?)

Mi a tétje ennek a  folyamatnak? Egyáltalán mi és miért zavarja a reakciós jobboldalt az egyetemi szférát illetően? Mit érdemes ennek kapcsán megfontolnia a magának baloldalnak is?

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A 888.hu szerzője szerint olyan politikai mondatok hangzottak el a tanárától, mint „orbáni diktatúra”, majd feltette a kérdést, hogy „Vajon normális az, hogy 2018-ban az ország egyik legjobb egyetemén kormányellenes, balliberális propagandát kell hallgatnunk az órákon? Normális az, hogy a rendes tananyag helyett olyan információkat kapunk, amelyek befolyásolhatják döntéseinket?

Szerintem alapvetően kétféle jelentősége van a jelenlegi hazai viszonyokra nézve annak, amit a szerző mond, a szöveg logikájának, és a megadott e-mail címen a tanárok ”feljelentésének” a tágabb politikai közegben. Az első a „véleménydiktatúra” jelenségének vizsgálata, a második viszont kellő önreflexiót is igényelne a baloldalon.

„Véleménydiktatúra”?

Azzal, hogy egy egyetemi hallgató elmondja a véleményét azzal kapcsolatban, amit tapasztal, önmagában semmi gond nincs. Egy vélemény a sok közül. Egy hallgató azért van az egyetemen, hogy többféle véleménnyel, nézőponttal, elemzési szemponttal találkozzon, kérdéseket tegyen fel, kutasson, megkérdőjelezzen. Elsőéves egyetemista korához képest is sokat változhat az ember világról alkotott képe, ha nem így lenne, az egyúttal azt is jelentené, hogy nem sokat tanult a hallgató az egyetemen eltöltött időszak alatt.

Megmondom őszintén, engem a hivatkozott írással kapcsolatos stiláris aggályok sem igazán érintettek meg. Legalábbis nem a NER nyolcadik évének novemberében, amikor napi szinten vannak a kormánykritikus vélemények „sivalkodásént” beállítva. Ha úgy tetszik, ez a domináns kormányzati médiadiskurzus, amelyben ez a cikk „csak” egy a millióból.

Ami viszont problémásabb, az az, hogy úgy néz ki, ma Magyarországon az, hogy valaki az egyetemeken a kormányra nézve kritikusan, alternatív módon értékel/elemez bizonyos eseményeket, narrációkat, jelenségeket, az büntetendő és megrovandó.

Nem explicit módon a kormány által, nem jogszabály vagy rendelet szól erről, hanem serényen dolgozó médiamunkások akarják a szégyenfalat építeni. A rendszert a kiszolgáló bürokrácia tartja fent, és egyben radikalizálja is azzal, hogy versenyt generál a jobboldalon, hogy ki tudja a leginkább szellemesnek tartott, legnagyobb felháborodást kiváltani képes megszólalásokat tenni.

Ez ugyanaz a logika, mint a Figyelő listázása, ugyanannak az öncenzúrának és megfélemlítésnek eszköze. Nem vitatkozni hív, hanem a másik száját fogja be, nem érvelni akar, hanem megaláz és megszégyeníteni próbál. Nem gondolkodni hív, hanem a végletekig akar elmenni a gazdasági erőfölényének kihasználásában. Úgy is mondhatnánk, hogy a jobboldal követeli a saját „safe space-ét”, csak éppen a történelmileg elnyomott kisebbségek elleni harc, a különböző csoportok megalázásának folytatásaként.

Susan Faludi Backlash című könyvében idézi Theodore W. Adorno álkonzervatívokról szóló mondatát. Adorno szerint a „klasszikus konzervatívoktól eltérően a pszeudokonzervatívok úgy gondolkodnak magukról, mint társadalmi kirekesztettekről, nem pedig a meglévő status quó őrzőiről. Nem annyira a fennálló társadalmi rendet védelmezik, mint inkább egyfajta elavult vagy elképzelt rendet próbálnak feltámasztani.”

Adorno A tekintélyelvű személyiségben kifejti azt az ellentmondásosságot, ami a pszeudokonzervatívokat jellemzi: „a radikális és reakciós impulzusok ötvözése”. Például a „nyílt militarizmus helyett a vadászat és katonai figurák fetisizálása,” „expanzív nacionalizmus” helyett határokon belüli „revansizmus”. Ez a revansizmus egy adott terület és népesség elképzelt történelmi nagyságán alapul, ami „elveszett” a különböző „invazívnak” titulált kisebbségek miatt és amit „újra fel kell támasztani”.

Az talán egy érdekes kérdés az álkonzervatívokról szóló felvetéssel kapcsolatban, amit Faludi idéz 1991-ben, hogy a 80-as évek antifeminista és rasszista megnyilvánulásai, hogyan jöttek létre, mint reakciók a 70-es évek feminista törekvéseinek sikereire nézve. Arról nem vagyok meggyőzve, hogy ez a backlash valóban nem a meglévő status quó megőrzéséről szólna, hanem valaminek a feltámasztásáról, ugyanis a gazdasági és politikai erőfölény a mai napig a domináns fehér  maszkulin viszonyokat tükrözi.

Az úgynevezett liberális/baloldali/anti-konzervatív/pc (épp mikor melyik jött, és jön jelenleg is kapóra) által „uraltnak” tartott egyetemi fölénnyel szembeni jobboldali megszólalások azonban még korábbra nyúlnak vissza, mint a Faludi által elemzett időszak.

A Washington Post egy elemzése szerint ugyanis 1951-ben William F. Buckley az egyetemet mint intézményt az „ateizmus és anti-kapitalizmus odújának” nyilvánította („God and Man at Yale”). Ez a konzervatív szerzők szerint egy meghatározó pont volt a felsőoktatás elleni konzervatív támadásoknak a második világháborút követően. Ha belegondolunk, ez a retorika nem sokat változott azóta, napi szintű rutinná vált, hogy konzervatív politikusok a felsőoktatási intézményeket baloldali-liberális indoktrinációval vádolják.

A két konzervatív szerző 153 konzervatív professzort interjúvolt meg társadalomtudományi és humántudományi területekről. A kutatási eredményeik szerint a konzervatív egyetemi tanárok állítólagos elnyomott helyzetben levése alapvetően egy mítosz, ami bár a politika által sikeres mobilizálásra került, de nem állja meg a helyét, még ha néhányakat stratégikus öncenzúrára is késztet. Amit én személy szerint érdekesebb és fontosabb eredménynek találtam ebben a kutatásban az a módszertani elkülönülés, vagyis a kvalitatív és kvantitatív módszerek átpolitizáltsága, az azok mentén történő megoszlás.

Ezek az elméleti és módszertani elkülönülések ugyanis ismeretelméleti és éppen ezért politikai szempontból is sokkal inkább jelzik azt, hogy miért zavarják a jobboldali politikát bizonyos társadalomtudományos kutatások eredményei. Pontosan ugyanazért, amiért a jelenlegi magyarországi viták is zajlanak a társadalmi nemek tudományáról.

Mert sokkal összetettebb kutatásmódszertani és megismerési szempontokat hoznak be, mint a kizárólag mérésen és az elképzelt értékmentesség étoszán alapuló társadalomtudományi megközelítések.

Több és többféle nézőpont, többféle élethelyzet, többféle kérdésfelvetés. Ebből következően többféle interpretációs lehetőség is tud születni ezekből a kutatásokból. Ráadásul rávilágítanak arra is, hogy embereket, élethelyzeteket nem lehet kutatási és politikai következmények nélkül fix változókra redukálni.

Ez a felismerés egyben azt is megmutatja, hogy sem a mainstream többváltozós kvantitatív elemzések, sem a leegyszerűsítettnek tűnő, jelenleg identitáspolitikákba is simuló, absztraháló kvalitatív változók nem képesek önmagukban átfogóan leírni sokrétű társadalmi „valóságainkat”.

 

A moralizáló jelzők

A másik következménye annak, amit a 888.hu szerzője említett, és az érdemi baloldali politikacsináláshoz megfontolandó, az a különböző „drámai” jelzők és jelölések (pl.„orbáni diktatúra” vagy „a demokrácia utolsó tartópillére”) önmagáért való használatának a feleslegessége.

Azon kívül, hogy nincsenek egységes fogalmaink, ezek a jelzők önmagukban csak megspórolni igyekeznek azt a politikai munkát, amit a baloldal évek óta kényelmesen nem végez el.

Értem ez alatt a fizetések, diákmunka kérdését, a túlórarendszer átfogó kritikáját, az oktatási egyenlőtlenségek kérdését és a felsőoktatási ponthatárok territoriális, osztályalapú és etnikai exkluzivitását, a kamatmentes diákhitelnek szóló örömmámor (amit a 888.hu szerzője dicsér) helyett magának a koncepciónak a megkérdőjelezését és elvetését, a jelenlegi 20-35 éves „mamahoteles” korcsoport gazdasági kilátásait/kilátástalanságait vagy a szociális bérlakások kérdését, a „vidék/-i” uralkodó koncepciójának megkérdőjelezését és újradefiniálásának szükségességét a meglévő szakadékok mélyítése helyett, vagy a kormányzati rasszizmus, homofóbia és nőgyűlölet (pontosabban a nem normatív szabályok szerint élő nők stigmatizálása) elleni nem moralizáló fellépést.

Moralizálás alatt arra gondolok, hogy az úgynevezett baloldali ellenzéki politizálás a kapitalizmus átfogó kritikája helyett Európa-szlogeneket skandál és progressziót hajhászik, ahelyett, hogy érdemi módon fogalmazná meg azt a problémát, ahogy a különböző társadalmi csoportok magukra vannak hagyva ma Magyarországon. Ennek hiányában felmerül a kérdés, hogy miért és mennyire is támogatja közvetve vagy közvetlenül az ellenzék ma itthon a rasszizmus, a szexizmus és a gazdasági kizsákmányolás „boldog” házasságát.

 

A politikai következmények

Nyilvánvalóan problémás és egyúttal átlátszó is az, hogy a jelenlegi jobboldali egyetemellenes kritikák olyan jelenségeket támadnak, mint a marginalizált csoportok elleni gyűlölet-bűncselekmények megtárgyalása a jogi képzés során, vagy, hogy a bírói és büntetés-végrehajtási hivatást végzők érzékenyítő tréningeken vegyenek részt. Utóbbi azért is fontos, hogy például egy megerőszakolt nő vagy a megvert LMBTQ személyek esetében ne az áldozathibáztatás legyen az első reakció intézményi szinten, mint ami igen sokáig jellemezte és esetenként jellemzi az igazságszolgáltatást.

A baloldali „véleményterrort”  kiáltó jobboldali politikai erők alapvetően tehát attól tartanak, hogy az egyre többrétűbb társadalomtudományi kutatási eredmények megcáfolják azokat a alapvetéseket, amelyeken a politikájuk alapul, vagyis, hogy az egyenlőség kizárólagos forrása a normatív egyformaság. Ha valamit pedig a kvalitatív kutatási módszerek és kritikai ismeretelméleti megközelítések jól mutatnak az, hogy az emberi tapasztalatok sokfélék, teljeskörűen megragadhatatlanok, nem fixáltak és a társadalmi jelenségek totálisan nem megjósolhatók és univerzálisan sem szabályozhatók.

Olvass tovább!