Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ameddig Orbán trottyos gatyája a téma a közigazgatási bíróságok helyett, addig nincs magyar jövő

A héten tárgyalja a parlament a közigazgatási bíróságokról szóló törvényt. Ha ezt a törvényt elfogadják, akkor egy olyan új bíróság jöhet létre, amelynek tagjai a Fidesz által megszállt közigazgatásból érkeznek, és amelynek bírái kinevezésére az Orbán Viktor által kijelölt igazságügyi miniszter lesz hatással. Ez a bíróság dönt majd az államigazgatáshoz és a munkaügyekhez kötődő bírósági ügyekben, a NAV ügyeiben, az adatkérésekben, a korrupciós ügyekben, de tüntetéseket is betilthatnak majd. Tehát lényegében ezzel a törvénnyel a Fidesz megszállja az igazságszolgáltatást.

Három hete, amikor a törvényt kiadták véleményezésre, már írtam arról, hogy fontosságához képest szinte senki se foglalkozik ezzel a törvénnyel. A helyzet azóta változatlan, a társadalmat figyelmeztetni hívatott, a kontrollt bármilyen formában is gyakorló intézmények mélyen hallgatnak. Nincs vészjelzés az ellenzéki pártoktól, a médiából, a civil társadalomból, az aktivista közösségekből, sehonnan.

Teljes csöndben fogadja el a Fidesz a ciklus legfontosabb törvényét, amely végleg megszüntetheti az igazságszolgáltatás függetlenségét, az egyetlen jogállami hatalmi ágat, amely még így vagy úgy független volt a kormánypárttól.

Ez a pillanat tökéletes arra, hogy szembenézzünk vele, nem folyik politizálás, azaz a közösség ügyeinek intézése nem történik meg Magyarországon. Nincsen érdemi, értelmes és hasznos közbeszéd, nincsen civil társadalom, nincsenek ellenzéki pártok, és nem tölti be a szerepét a kormánytól független sajtó mint a klasszikus elmélet szerinti negyedik hatalmi ág.

A közbeszéd ugyanis magától is alakul, de attól, hogy alakul, még nem biztos, hogy betölti azt a funkcióját, amely lehetőséget ad a közösség ügyeinek intézésére. Az, hogy miről beszélnek az emberek, azoknak az intézményeknek a felelőssége, amelyek a közbeszédet alakítják. És bár lehet arról vitatkozni, hogy a közösségi média megjelenésével ez miként változott, továbbra is igaz, hogy van felelőssége azoknak, akik a közbeszédet alakítani tudják, hogy alakítsák is.

Márpedig ha ezt a felelősséget senki se vállalja fel, nem próbál fontossági sorrendet vágni a naponta ránk zúduló egymillió információ között, akkor a legkisebb ellenállás irányába fognak elindulni az olvasók és nézők. A legegyszerűbben befogadható, legkevesebb háttértudás nélkül megérthető, az érzelmeikre leginkább ható információkat fogják kiválasztani és fontosnak tekinteni.

Így lesz például a közbeszéd témája egy kép arról, hogy Orbán Viktor trottyos nadrágban volt sajtótájékoztatón. Ugyanis ebben az esetben az, hogy ez a kép nem mutat be semmit abból, hogy hogyan intézzük a közösségünk ügyeit, hogyan lesz jobb ebben az országban élni, teljesen lényegtelen lesz, mert ez a szempont nem is fog számítani abban, hogy mi a fontos hír. Az lesz a fontos, hogy ez a kép mennyire elégíti ki a politikával fűtött érzelmeinket, mennyire egyszerűen befogadható.

Mivel pedig senki se teszi fontos kérdéssé, nem csinál kampányt mellette egy politikai párt sem, nem mutatja be a média fontos kérdésként, nem szerveznek tüntetést a témában, de még egy semmit sem érő petíció se indul a közigazgatási bíróságok témájában, ezért ez az ügy nem létezik. Mivel nem fogadható be könnyen, sok információ kell a megértéséhez, nem magyarázható el egy képben, maguktól az állampolgárok nem fogják érzékelni benne problémát, így nem válhat a közösség által érzékelt problémává.

E két példát szembeállítva talán érezhető, hogy a saját médiafogyasztási- és csinálási szokásunk, a politika nem csinálása miatt elúszik a lehetősége is annak, hogy a saját életünk fontos kérdéseivel foglalkozzunk.

Egyszerű hírfogyasztó állatokká lényegülünk át, gondolkodás, mérlegelés, a hasznosság, az előrevivés képessége nélkül esszük meg a híreket, kielégítjük vele ösztöneinket, a felháborodást, a szörnyülködést, az érzelmi életünket, kiszarjuk, és megyünk tovább.

És hol itt a felelősség kérdése? Egy társadalom, vagy közösség (és persze itt még kérdés, hogy Magyarországon beszélhetünk-e ebből a szempontból közösségről, de ha nem, akkor ideje lenne tenni azért, hogy egyszer beszélhessünk a magyar polgárok közösségéről) intézményeket hoz létre, vagy segíti a működésüket egy képviseleti demokráciában, amely intézmények feladata az, hogy egyszerűen fogalmazva, jobban éljünk, illetve az, hogy a hatalommal rendelkezőket rákényszerítsék a közösség szolgálatára.

Ezek az intézmények persze ma fogytán, és nehéz helyzetben vannak Magyarországon, de pont ezért problematikus, ha ezek az intézmények rosszul működnek.

Ott vannak például a pártok. Őket a választásokon szavazatunkkal azzal bízzuk meg, hogy szétválogassák saját értékeik szerint azt, ami a mi képviseletünk alapján fontos és nem fontos, a fontos dolgokra pedig ne csupán reagáljanak, hanem megoldják, például azzal, hogy az általunk a képviselet útján nekik juttatott erőforrásokat használják.

De mi van akkor, ha nem válogatják szét, mi fontos, és mi nem? Vagy szétválogatják, de rosszul használják ezeket az erőforrásokat? Vagy egyszerűen nincsenek is értékeik, és igazából a képviselet helyett egy más viszonyrendszerben szerzik meg a szavazatunkat?

Ha a példánál maradunk, azt láthatjuk, hogy a közigazgatási bíróságok kapcsán megbuktak, hiszen azt se tudták itt észrevenni, hogy fontos dologról van szó, és az erőforrásaikat még annyira se tudják felhasználni, hogy jelezzék: probléma van. Nem képviselnek minket.

De ott van a sajtó kérdése is. A Fidesztől független sajtó helyzete rettenetes Magyarországon. Ha a kormánypárti nyomás a hirdetőkre, a szerkesztőségekre nem lenne elég, akkor ráadásnak nemzetközi szinten is bajban van a szabad média, a nagy techcégek, a Facebook és a Google algoritmusai, hirdetéselvonó hatása miatt.

Óriási erőforrás hiányban dolgoznak a magyar sajtó résztvevői és óriási pszichológiai nyomás alatt. De mégis, még ezt a helyzetet ismerve is, azért kevéssé lehet látni, hogy a felelősség a lényeges és lényegtelen elválasztásában, és a negyedik hatalmi ág a funkciójának a betöltése, hogy a sajtó kijelölje azt, mi a fontos a közösség szempontjából, maradéktalanul el lenne látva.

Leginkább az életben tartó klikkvadászat megy mindenhol. A közigazgatási bíróságok kapcsán lehetett volna mély elemzést, interjút, publicisztikát vagy tudósítást közölni a parlamenti vitáról. Lehetett volna szakértőket megkérdezni, nemzetközi összehasonlítást csinálni. De ez nagyon kevés helyen történt meg. Ebben az ügyben biztos, hogy nem tölti be a magyar sajtó e szerepét.

Márpedig, mivel más csatornák, pártok, mozgalmak, civil társadalom híján csak a média tájékoztatja vagy figyelmezteti a polgárokat arra, ha veszély van, ezért 2018 Magyarországán a sajtónak is sokkal nagyobb a felelőssége.

Nem arról van szó, hogy senki se írjon Andy Vajna feleségének macskájáról (szerintem még hasznos is írni, ha ezen keresztül el van magyarázva a rendszer működése például), vagy arról, hogy én megmondom, vagy bárki megmondja, miről írjon a sajtó, hanem arról, hogy az egyes szerkesztőségek hogyan értelmezik, vagy értelmezik-e egyáltalán a szerepüket a magyar társadalomban és nyilvánosságban.

Nem látok bele más szerkesztőségek életébe, nem tudom, hogy a hét eleji értekezleten kijelöli-e a szerkesztőség vagy a főszerkesztő a fontos témákat, amivel foglalkozni kell, akár hírügyeletben. De az biztos, kívülről úgy látszik, nem ilyen társadalmi szempontok, hanem nagyobb részben a kattintás határozza meg, mi az, ami megírandó hír, és mi az, ami nem. Pedig a közösség szempontjai, még ha nehéz is meghatározni pontosan ezeket (és biztos nem is ugyanazt választaná minden szerkesztőség), például a jogállam elpusztításának helyzete (és akkor még nem is beszéltünk mondjuk a kafetéria-ügyről és egyéb munkavállalói témákról) ha komolyan vesszük a 4. hatalmi ág funkciót, olyan témák kellene, hogy legyenek, amelyek egy hírügyeletben felülírják a kattintás kérdését.

Már csak a fent említett közbeszéd változásának okán is. Hiszen az, hogy a véleményvezérek (civil aktivisták, politikailag aktív polgárok), hírgyártók, vagy az általunk olvasott újságok mit tartanak fontosnak, meghatározó azon polgárok sokaságának, akik nem foglalkoznak hivatásszerűen politikával, és így kevesebb információból, és kevesebb idő alatt kell összerakniuk az általuk fogyasztott médiatermékek hírei alapján, mi a fontos, és miért a sok tízezer információmorzsa között. (Ebből a szempontból egyébként pont nem csökkentette, hanem növelte a véleményvezérek, a hírgyártók felelősségét a közösségi média által megsokszorozódott információ zuhatag.)

Ezt a felelősséget pedig felesleges elodázni a függetlenség álcájával, hiszen a függetlenség nem felelőtlenséget jelent, hanem ellenkezőleg: azt a helyzetet, amikor szabad akaratomból tudom a szerintem lehető legjobb döntést hozni (persze a hiba lehetősége ebben is benne van).

A kérdés inkább az, hogy látjuk-e ezt a felelősséget, látjuk-e ezt a problémát, amit a közbeszéd irányítatlansága jelent jelenleg Magyarország közössége számára. Ha pedig látjuk, nem érdemes-e felvállalni ezt a felelősséget, és megpróbálni cselekedni, hogy ne Orbán trottyos gatyájáról (vagy például a gyülekezési törvény kapcsán szállingózó fake news-okról), hanem a közigazgatási bíróságokról beszéljen az ország. Megpróbálni cselekedni annak érdekében, hogy legyen értelmes, előrevivő közbeszéd Magyarországon.

Ez a cikk persze nem arról szól, hogy ledorongoljak bárkit, tudnék konkrét példákat mondani, durvábbakat is, mint a fentiek egyes szerkesztőségekből. Ez a cikk arról szól, hogy a felelősség és a közbeszéd szempontjai egyáltalán témává váljanak, hogy legyen közös tudásunk arról, mit csinálunk jól, és mit rosszul, hogy tanuljunk és fejlődni tudjunk vitákban. Remélem, lesz erre lehetőség.

Címlapkép: Peter Pellegrini/Facebook
Olvass tovább!