Akik maradnának: 700 ezer ember nem minden nap tüntet London utcáin

„Bollocks to Brexit!” vagyis „Fenébe a Brexittel!”, szól a Brexitről szóló második népszavazást követelők szinte már ikonikus (és magyarul visszaadhatatlan britségű) szlogenje.

Tagadhatatlan, hogy a második népszavazást támogató, People’s Vote (A Nép Szavazata) elnevezésű szervezet mögött igen komoly erők gyülekeznek: a második népszavazás mellett álltak ki olyan politikusok, mint Sadiq Khan londoni polgármester vagy Nicola Sturgeon skót kormányfő; október közepén pedig az elmúlt tizenöt év legnagyobb demonstrációját rendezték meg Londonban második népszavazást követelve. Bár a Munkáspárt nem támogatja hivatalosan az új referendum kiírását, de számtalan politikusuk (a legfontosabb közülük Khan) és a tagság túlnyomó többsége igen; akárcsak a brit baloldalon máig meghatározó szakszervetek tagjai is a Liberális Demokrata Pártnak pedig már két éve ez az egyik legfontosabb választási ígérete. Friss hír, hogy a Munkáspárt Brexit-ügyi árnyékminisztere (a brit politikában minden miniszteri pozícióhoz tartozik egy kijelölt „árnyék” az ellenzékben), Keir Starmer is kiállt a második népszavazás mellett.

Lehet és érdemes is foglalkozni a People’s Vote tagadhatatlan establishment-hátterével (pl. hogy kik nyújtanak nekik anyagi támogatást), azonban a másik oldal sem annyira kívülálló, amennyire azt a Jacob Rees-Mogghoz hasonló etoni öregdiákok rajongói szeretik eljátszani.

A tüntetés a magyar médiában meglepően kevés reakciót kapott (sajnos ez alól a Mérce sem kivétel), az egy ötezer fős londoni szélsőjobbos felvonulásról korábban komoly tudósítást közlő 444 pedig egy elég bugyuta Brexit-ellenes viccel próbálta megúszni a beszámolót.

Ami elsőre jó érvnek tűnik a második népszavazást követelőkkel szemben, az persze az, hogy a nép már döntött, így egy újabb referendum a demokrácia megcsúfolása lenne, hiszen a vesztes oldalnak el kellene fogadnia az eredményt. Ebben van igazság, ugyanakkor abban is, hogy a Brexit-párti kampány nem azt ígérte, hogy kevesebb mint fél évvel az Egyesült Királyság EU-tagságának megszűnése előtt még messze lesz a megállapodás. Könnyen elképzelhető, hogy Nagy-Britannia megállapodás nélkül fog kilépni (no-deal Brexit), ami veszélybe sodorna olyan alapvető dolgokat is, mint a légi közlekedés vagy az élelmiszerellátás. Igen, jól érti az olvasó, a világ egyik leggazdagabb országában azon aggódnak komoly emberek, hogy nem lesz élelem.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Hogy megértsük, miért tűnik sokaknak jó ötletnek egy második népszavazás, nézzük csak meg, amit a Konzervatív Párt néven futó társaság művelt a Brexit kapcsán! Az a párt, amelynek jelenlegi vezető politikusait leginkább az „erkölcstelen hatalommágus”, a „politikai őstehetségtelenség” és az „elkényeztetett hülyegyerek” jelzők valamelyikével (vagy egyszerre többel) lehetne legjobban jellemezni – köztük a Brexit-komédia két fontos arcával, a volt londoni polgármester és volt külügyminiszter Boris Johnsonnal, valamint Theresa May miniszterelnökkel.

A 10-es évek egyik emblematikus jelensége, amikor az establishment mélyen beágyazott tagjai játszanak establishment-ellenes politikust.

Ennek kiváló példája Alexander Boris de Pfeffel Johnson, aki az Etonban, Nagy-Britannia legnevesebb (és talán legdrágább) magániskolájában kezdte pályafutását, majd folytatta Oxfordban klasszika-filológián. Egyetemi évei alatt tagja volt a hírhedt Bullingdon Clubnak, ennek a hedonizmusra, vandalizmusra és pénzégetés-szintű elitista suttyóságokra épülő titkos társaságnak, amelyet nemrég az oxfordi konzervatív diákszervezet is túl kínosnak talált. A Bullingdon Clubba Johnsonnal egyidőben volt járatos David Cameron későbbi miniszterelnök is (aki szintén etoni öregdiák).

Innen indult hát ennek a két lábon járó elitellenességnek a karrierje a londoni polgármesterség majd a külügyminiszterség felé. Johnson a szíve mélyén már régóta a miniszterelnöki pozícióra vágyott, így hát, amikor régi komája, David Cameron akkori miniszterelnök kiírta az uniós tagságról szóló népszavazást, Cameronnal szembefordulva állt a kilépéspárti oldal élére, ahol persze egészen hajmeresztő hazugságoktól sem riadt vissza. Végül azonban Cameron lemondása után nem szállt be a Konzervatív Párt vezetéséért zajló versenybe, mert addigi szövetségese, Michael Gove hátbaszúrta. Ambícióit viszont azóta sem adta fel.

Theresa May belügyminiszter volt Cameron kormányaiban és a maradás mellett kampányolt a népszavazáson. Ez korántsem akadályozta meg abban, hogy elvállalja a miniszterelnöki pozíciót és az ezzel járó nagy feladatot: kivezetni Nagy-Britanniát az Európai Unióból. A biztonság kedvéért Brexit-ügyi minisztere és külügyminisztere is nagy kilépés-pártiak lettek, utóbbi maga Johnson, akinek eddigre külföldi vezetők sértegetésével is sikerült bizonyítania diplomáciai rátermettségét.

May azóta próbál elnavigálni az EU-val való kompromisszumkeresés és pártja Brexiter szárnya között, és az általa kiírt, kudarcos 2017-es választások óta (a cél a szűk parlamenti többség növelése volt, de végül a képviselői helyek felét sem sikerült megszerezni) ráadásul a kormányát kívülről támogató DUP nevű északír markánsan jobboldali pártnak is meg kell felelnie. Hogy ez hova vezet, azt kiválóan mutatja az északír kérdés.

May napról napra bizonyítja politikai alkalmatlanságát, érdemes például megnézni a videót, ahol az ABBA Dancing Queen című számára vonul be a saját pártja kongresszusára, majd egy „táncot” is előad rá. Ez persze nem lenne baj, ha éppen nem a világ ötödik legnagyobb gazdaságát kellene kivezetnie egy gazdasági és politikai unióból, miközben Brüsszel sem hajlandó bizonyos dolgokból engedni a britek kedvéért. A kialakult helyzet abszurditását kiválóan mutatja, hogy már Jo Johnson volt közlekedési államtitkár (Boris öccse) is a második népszavazás mellé állt.

Elég valószínűtlen, hogy sor kerülne egy második népszavazásra, hiszen azt sem Theresa May, sem Jeremy Corbyn munkáspárti vezető nem támogatja, és annak kiírásához parlamenti többségre lenne szükség.

Ha esetleg mégis sor kerülne rá, és győznének a maradáspártiak (ez korántsem egyértelmű), akkor még március 29-ig el kellene fogadnia a bennmaradásról szóló törvényt a brit Parlamentnek – az Egyesült Királyság egyik alkotmányos alapelve, a parlamenti szuverenitás miatt ugyanis a népszavazások nem ügydöntők –, és feltehetően az EU-nak is bele kellene ebbe egyeznie.

Valószínűleg tehát nem maradnak a britek ez EU-ban, de 700 000 ember nem minden nap megy ki London utcáira. Tény, hogy a mozgalmuk közel sem annyira alulról jövő, mint a szervezők állítják. Ettől függetlenül a frusztrációik érthetőek, és biztosan többet érdemelnek egy ostoba viccnél.

(A cikk november 12-én íródott, azaz az EU-val létrejött megegyezés előtt.)

Kiemelt kép: Az október 20-ai People’s vote demonstráció, forrás: Twitter.
Olvass tovább!