Tegnapelőtti hír, hogy migránsoknak néztek egy tucatnyi izraeli motorost Székelyudvarhelyen, és rendőrt hívtak rájuk. A rendfenntartók aztán tisztázták a helyzetet, átutazóban lévő motorosokról volt szó, akiknek minden papírjuk rendben volt, és csak vásárolni mentek az egyik helyi bevásárlóközpontban.

A „migránsnak nézték, rendőrt hívtak rá” külön műfaj kezd lenni a magyar nyelvű sajtóban, és leggyakrabban a Fidesz gyűlöletpropagandáját szokás hibáztatni ezügyben. A kárpát-medencei magyar médianyilvánosság egyre erősebb integrációjával, és a magyarországi politikai narratívák, törésvonalak határon túlra való erőteljes exportálása mellett nem lenne nehéz ugyanígy felelősséget kijelölni a székelyudvarhelyi esetben is.

De most igazából mégsem ebbe az irányba szeretnék elindulni.

Tavaly ősszel Székelyudvarhely egy másik hírrel is bekerült egyszerre két állam országos nyilvánosságába: ez volt a híres-neves miccs-botrány. A miccs egy csodálatos román hústermék, leginkább a délszláv csevapcsicsához hasonlítható, pár apró, de fontos különbséggel (szódabikarbóna!!), egy kolozsvári román videóblogger pedig ebből szeretett volna vásárolni egy udvarhelyi szupermarket talponállójában, de nem tudott, mert a személyzet nem beszélt románul.

Legalábbis ez derült ki a Youtube-ra felöltött videójából, amely hetekig tematizálta a román nyilvánosságot.

Persze azután kiderült, hogy egy profi módon koreografált provokációról van szó, ami kiválóan alkalmas különféle indulatok felkorbácsolására.

A két „incidens” között csupán pár hónap a távolság és a két helyszín között sem kell túl sokat gyalogolni, ami ráerősít arra a reflexünkre, hogy összefüggésbe állítsuk a két eseményt.

Ha így teszünk, akkor egy elég bonyolult kép rajzolódik ki, ahol Székelyudvarhely magyar lakosai – akik a város népességének több mint 92 százalékát teszik ki – kettős morális és politikai pozícióban találják magukat. Egyrészt áldozatai a ma is létező román nemzetállami nacionalizmusnak, de másrészt maguk is elkövetői lesznek az intoleranciának a migránsnak nézett motorosok esetében.

No persze, nagy ügy, a világ nem fekete-fehér, micsoda meglepetés!

De ahogyan az orbáni homogén nemzetállami doktrínának is vannak elég bizarr következményei a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek számára, úgy ez a két történet is minimum kérdéseket vet fel.

Az első és legfontosabb, hogy létezik-e még vízió például az erdélyi és ezen belül a székelyföldi kisebbségi magyarok helyét, jövőjét illetően. Tudjuk-e, hogy milyen helyet akarnak betölteni Romániában, milyen pozíciót akarnak elfoglalni Magyarország vonatkozásában?

Ezek a kérdések nem csak emiatt a két eset miatt relevánsak, hanem úgy általánosságban is, hiszen találunk még bőven olyan eseteket, amelyekben kiütközik a kisebbségi magyar politizálás skizofrén jellege. Ott vannak például az egyre szaporodó konfliktusok roma és nem roma magyarok között, előbbiekről ugye a budapesti kormányzat sem döntötte még el, hogy „tehertételt vagy erőforrást” jelentenek-e, hogy Balog tiszteletes úr nagy port kavart nyilatkozatát idézzük. De a helyszínen úgy tűnhet, hogy a tehertétel paradigma egyre erősebben fejti ki hatását.

Az világos, hogy ez a tudathasadásos állapot nem tartható fenn mindörökké, nem lehet egyszerre kisebbségi jogokat és politikai elismerést követelni, és közben gyakorolni a kirekesztést, diszkriminációt és elnyomást.

De ez a tudathasadásos állapot nem a semmiből jön, és hiba lenne csupán az elmúlt évek felszíni folyamatait hibáztatni miatta.

Az az igazság, hogy az erdélyi magyar kisebbségi létről egyre kevesebbet tudunk, és nem csupán itt Magyarországon, ahol a tudatlanság a jellemzőbb, mind a legotrombább hergelés és lenézés, mind pedig a romantizált üresség formájában.

A rendszerváltás után hosszú ideig a párhuzamos magyar világ, a kisebbségi társadalomépítés tűnt a domináns mintának, amelynek kiteljesedését a területi és kulturális autonómia adta volna. Ez alapvetően egy koherens modell volt, amely relatíve autonóm mozgásteret jelölt ki mind Bukarest, mind Budapest vonatkozásában, és amely erősen támaszkodott a liberális kisebbségvédelmi normarendszerre.

A modell részben kiépült, de inkább ad-hoc módon, gyakran fű alatt, mellékhatásként, mintsem egységes jogi garanciarendszerként. És persze az autonómia végig kartávolságon kívül maradt. Ebben a rendszerben játszott fontos szerepet a romániai magyar érdekképviselet kijárós-mutyizós, ha úgy tetszik, opportunista politikai működésmódja mindkét főváros vonatkozásában.

Mára mindezek a modellek válságba jutottak, a politikai képviselet szintjén az erdélyi magyarság egyre erőteljesebben Budapest felé fordult – nem függetlenül a kettős állampolgárság intézményétől, és a csöppet sem stratégikusan elköltött, de mégis jelentősen megnövekedett magyarországi pénzektől, amelyek fölött a román korrupcióellenes apparátusnak sincs túlzott befolyása, ellentétben a Bukarest felől érkező stabil összegű pénzekkel.

A politikai elit szintje alatt pedig felerősödtek a polarizációs folyamatok. Az emberek egy jelentős része egyre jobban bezárkózik egy „virtuális Magyarországba” fogyasztási, kulturális és politikai szempontból is. Ez nemcsak azt a fizikai realitást nem veszi figyelembe, hogy azért mégiscsak Romániához kötődik a hétköznapi életfeltételek nagy része, de a jövőre nézve sem tud túl sokat mondani. A Magyarországra történő kivándorlás ennek az egyetlen kézenfekvő logikai folyománya.

Merthogy, mint a székelyudvarhelyi példa is mutatja, a virtuális Magyarország és a rögvaló Románia egyre többször fognak összetűzésbe kerülni.

(Ha nem a migránsok, a romák, vagy a nyelvhasználat formájában, akkor a Székelyudvarhely utcáin folyó szemétlé alakjában.)

És amíg a kisebbségi fennmaradás alapkövetelménye lenne valamilyen toleráns, multikulturális felépítmény, addig a virtuális Magyarország nemzetállami sugalmazásai homlokegyenest ütköznek ezzel.

Végső soron ennek az ellentmondásnak a feloldása vagy kivándorlással, vagy pedig a romániai többséghez történő asszimilációval  érthető el csupán (ha nem is nyelvi-kulturális, de politikai értelemben mindenképp). Ez utóbbinak is vannak megjelenési formái, a 2000-es éve vége óta egyre több olyan bukaresti politikai szereplő van, aki a kisebbségi politikai képviseletet megkerülve, közvetlenül próbálja magához édesgetni az erdélyi magyar társadalom bizonyos szegmenseit, például a korrupcióellenes diskurzusok mentén.

Ebben a struktúrában azonban pont annak nem jut hely, hogy mit jelent erdélyi magyarnak lenni. Mitől más, mint románnak vagy magyarországi magyarnak lenni? Mitől lesz ez különálló, specifikus, hosszútávú perspektívákkal rendelkező politikai projekt?

Ezekre a kérdésekre ma már senki nem látszik választ adni. Marad a migránsnak nézett miccs általánosított képzavara.

(címlapkép: Székelyhon.ro)