Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Március 15. és a választás: mit ajánlanak a pártok azoknak, akik nem hisznek az Orbán-mesében?

Az elmúlt egy-két hétben nem egy, politikában egyébként tájékozott ismerősöm kérdezte meg tőlem, kire is szavazzon, vagy azt, én kire fogok szavazni. Olyan emberekről van szó, akik olvasnak híreket, de egyszerűen képtelenek követni az ellenzéket. Nem csak az a probléma ugyanis, hogy nem tudják, hogyan kellene taktikázni összefogással, nem összefogással – egyáltalán nem ilyen szavazókról van szó –, hanem arról, hogy teljesen elveszítették a fonalat azzal kapcsolatban, hogy melyik választókerületben milyen jelöltek indulnak, kik indulnak együtt és külön, mi várható.

Mondhatnánk, hogy értelmes emberek feccöljenek ebbe egy kicsivel több kutatómunkát, de azért lássuk be, nem az állampolgároktól kellene várni, hogy heti több órát politikai elemzésre szánjanak, és még ha rá is szánnák, akkor sem biztos, hogy messzebbre jutnának, ami a végső döntést, a szavazatukat illeti. Nyilván ez részben a rendszerből is fakad: akár a média-, akár a hirdetési piacot nézzük, teljes a kormánypárti uralom, a megtorlástól való félelem nehézzé teszi azt, hogy ellenzéki pártok vidéki helyszíneken fórumokat tartsanak, stb.

Ez mind adott, de nem jelenti azt, hogy ne tudna sehogyan eljutni a nyilvánossághoz az ellenzék. Ilyen alkalom pl. március 15-e, egy olyan nemzeti ünnep, ami a szabadság eszményéről, annak kiharcolásáról szól. Ilyenkor lehetőség van szélesebb közönséget megszólítani. A választások előtt ennek nem kevesebb a tétje – és ezt minden párt tudja -, mint a mozgósítás a választásra.

Végignézve az ünnepi beszédeken, ez nem feltétlenül látszik. Ha összehasonlítjuk Orbán Viktor, illetve az ellenzéki miniszterelnök-jelöltek közül Karácsony Gergely, Szél Bernadett és Vona Gábor beszédét, akkor sajnos nem igazán tűnik ki semmiféle politikai vízió vagy közösségkép az ellenzéki oldalon, ami megmozgathatná azokat, akik egyébként szeretnének kormányváltást. Minden beszédben megvannak ennek a csírái, és a választások előtt egy évvel talán ez még rendben is lenne, de most már nagyon nincs.

Orbán Viktor vs. Birodalom

Először is nézzük, mivel állunk szemben. Orbán Viktor szerint, aki a Békemeneten mondott beszédet, egy teljes birodalommal, egy az egész világot átitató nemzetközi hálózattal állunk szemben, Magyarországon pedig a csatlósaikkal, akiket a nemzetközi spekulánsok, elsősorban Soros György fizet. Orbán a magyar nép nevében és érdekében szólal meg, harcba hívva mindenkit a birodalom ellen, ami más kontinensekről akar a magyar kultúrát, törvényeket, életformát nem tisztelő bevándorlókat betelepíteni, és a végső célja az, hogy a magyarok kisebbségbe kerüljenek, majd eltűnjenek.

Ahogy két nappal ezelőtt Diószegi-Horváth Nóra írta, Orbán képes egyetlen történetre, mesére felfűzni a politikai eseményeket, így tudja a választásokat is korábbi magyar történelmi események mentén értelmezni, így lesznek az ellenzéki erők „csatlósok” – janicsárok, labancok, majd elvtársak –, akik fenyegetik a nemzetet. Mindenki más pedig a „jó katona”, akinek a szíve tele hazaszeretettel, aki büszke és harcba megy a hazájáért. Ők azok, akik tisztességesek, becsületesek, egyenesek, míg a többiek alantasok, fortélyosak, és tisztességtelen eszközökkel, pl. független jelöltek indításával, „álruhában” támadnak.

„Nekünk van még egyesítő és egységesítő eszménk” – mondja Orbán, majd azt is, hogy „létezésünknek van értelme saját magunkon kívül”. Célja tehát az, hogy olyan víziót adjon át, amelyben tudnak az emberek hinni, és olyan közösséget alakítson ki, amelyhez büszkeség tartozni. Bár végig magyarokról beszél, mintha az egész nemzetet szólítaná meg, valójában közösséghez a „birodalommal” szembenállók tartoznak. A közösség érzelmi közösség: olyanoké, akik szeretik a hazájukat, a szívük piros-fehér-zöld stb., illetve olyan közösség, amely organikus folytatása a kereszténységnek és a nemzeti történelemnek egyaránt.

Orbán civilizációról beszél, amely szemben áll azokkal a civilizációkkal, amely tagjait be akarják telepíteni, és amelyben Magyarországnak vezető szerepe van. Tehát nem csak amiatt lehetnek büszkék a magyarok, amiért van közös eszméjük, és eddig megvédték a hazát, hanem azért is, mert Magyarország volt az első, amelyik elutasította a bevándorláspárti politikát, utána pedig Orbán szerint Magyarországot követte Lengyelország, Csehország, Szlovákia, az USA, Nagy-Britannia és Ausztria. Ezzel felborítja a szokásos Kelet-Nyugat hierarchiát, és Magyarországot vezető szerepben lévő államként mutatja be, ami szintén a közös büszkeségérzetet táplálja.

Eközben Orbán mögött a díszlet egy kisiskolás megemlékezésre emlékeztet: piros-fehér-zöld, tulipánok, majd a legvégén jelmezes emberek lépnek be. Maga a beszéd is gyerekessé válik itt-ott, annál a kiszólásnál főleg, ami Soros Györgynek szól: „Gyuri bácsi, menj vissza Amerikába!”, mondja. Nem is különösebben álcázza ő azt, hogy amit elmond, az mese: egy népmese a tisztességes magyar emberekről szemben a csalafinta ördöggel, aki próbál túljárni az eszünkön. És pont azért, mert jól mesél, azt meséli, amit hallani akar a közönség, és pont annyi részletet emel be a valóságból, hogy ne lehessen hozzá kapcsolódni, amit elmond, az igazsággá válik – hiszen a mesében sem minden úgy történik, ahogy a valóságban, mégis benne van a valóság.

Mi jön át az igazságból?

Az ellenzéki jelöltek közül Karácsony Gergely tüntetésen, Vona Gábor a Jobbik megemlékezésén, Szél Bernadett pedig az Ökopolisz Alapítvány zártabb körű ünnepélyén mondta el beszédét. Talán a legszembetűnőbb – amellett, hogy az ellenzéki jelölteknek valóban nem sikerül egyetlen történetre, ellentétpárra felfűzni mondanivalójukat –, hogy sehol sem jelenik meg olyan vízió, ami valóban mozgósító erejű lehetne.

Természetesen nem arra gondolok, hogy Orbán ellen az ellenzéknek is tudatosan felépített, hamis ellenségképet kellene lebegtetnie a választók szeme előtt, és azt kellene kommunikálnia, hogy a „keresztény civilizáció” fenntartása vagy a magyar szív büszke dobbanása vezérelje őket a (szavazó) urnához. Az viszont fontos lenne, hogy legyen egy vízió, amiben hinni is lehet. Nem átverésre gondolok, hanem az értékek, közösséghez tartozás olyan víziójára, ami nem csak taktikázásra, hanem politikai elköteleződésre is motivál.

Nem arról van szó, hogy ne hangzottak volna el fontos „diagnózisok” a jelenlegi magyar helyzetről: a félelemről, az urambátyám viszonyokról, korrupcióról, az elnyomásról, Dávid és Góliát harcáról, újfeudalizmusról, haveri kapitalizmusról – ezekről mindegyik ellenzéki politikus pontosan és jól beszélt. Mindegyikük említette az egészségügyet, az oktatást és a korrupcióellenes küzdelmet, azokat a területeket, ahol tényleg a legnagyobb szükség van a változtatásra, és mindannyian korszakváltásról beszéltek.

Az viszont nem derült ki, hogy azon túl, hogy a nagyurakat elzavartuk, pontosan mi is jön el. Igen, szó volt összefogásról, de arról is leginkább technikai szinten (Vona Gábort kivéve, aki arról beszélt, hogy nem akar magyarok ellen harcolni többé, legyen vége a megosztottságnak – kérdés azonban, hogy a Jobbik nyíltan rasszista és idegengyűlölő retorikája mellett ez mennyire hiteles). Ezzel egyrészt az a gond, hogy elég késő a választás előtt három héttel azon sakkozni, akkor végül is ki mikor, hol és kivel fog összefogni. Másrészt az ünnepi beszédnek nem az lenne a funkciója, hogy ellenzéki politikusok azt bizonygassák, hogy ők mennyire össze szeretnének fogni, vagy azt magyarázzák, kivel igen, kivel nem.

Felmerültek gondolatok mindegyik beszédben azzal kapcsolatban, milyen lenne a nem fideszes jövőkép: szabadság és szolidaritás, független, autonóm emberek országa, olyan ország, ahol magyarok nem harcolnak magyarok ellen. Ezeket azonban nem elég megemlíteni, el kellene mondani, ez mit jelent pontosan, nem a szakpolitikák, hanem egy politikai vízió szintjén. Március 15-én és a választások előtt mindenki a harc, küzdelem képéhez nyúl, de az ellenzéknek, főleg a baloldali ellenzéknek ezzel szemben azt is meg kellene mutatni, mit is jelent a szólamokon túl a szolidaritás és a szabadság.

Nyilván a Fidesznek és a Jobbiknak van egy organikus nemzetképe, ők úgy beszélnek az állampolgárhoz, mint történelmi alakok leszármazottjainak, hős múlttal a hátuk mögött. Az ő közösségképüket alapvetően a nacionalizmus formálja, ezen keresztül szólnak a magyarokhoz. Karácsony és Szél beszédében nem igazán jelenik meg alternatív, befogadóbb közösségkép, ami nem arra alapozza az érdek- és értékközösséget, hogy Attila leszármazottai vagyunk, hanem arra, hogy az embernek alapvető igénye van egy olyan közösségre, ahol az emberek egyenlőségben élnek, szolidárisak egymásból, és ez nem abból fakad, hogy milyen vér folyik az ereikben (ami nem csak, hogy nem őszinte, hiszen Magyarország is multikulturális ország, mint mindegyik másik, nincs valamiféle nagy genetikai közösség, és ennek hangsúlyozása a fasiszta politikák táptalaja).

A közösségiségnek van humanista alapja, ami egész egyszerűen abból fakad, hogy emberek vagyunk, akik képesek egymással együttműködni, szolidárisnak lenni, képesek a másik elnyomása nélkül élni. Kár, hogy ez a közösségiség nem jelenik meg abban a jövőképben, amivel az ellenzéki politikusok mobilizálni próbáltak március 15-én. Maradt a taktikázás, maradtak az összefogás körüli, a legtöbb állampolgár számára már követhetetlen okfejtések. Meglátjuk, mire lesz elég.

Olvass tovább!