Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Önsorsrontó külpolitika

Szóval akkor most az ENSZ a s/Soros. A múlt héten indított „tájékoztató kampányával” a kormány azt üzeni a választópolgároknak, hogy az ENSZ bevándorlók befogadását akarná rákényszeríteni. Majd mikor az összes Tiborcz- és Mészáros-simli elszámoltatásra kerül, egy esetleges kormányváltó erőnek azon is el kéne gondolkodnia, hogy elszámoltatja a Fideszt a magyar nyelv ellen elkövetett bűnökért. Ugyanis már az önmagában kapitális bűn, hogy a nyílt hazudozás szinonimájaként használják a „tájékoztató” szót, ahogyan egyébként a valódi népakarat kilúgozását nemzeti konzultációnak hívják.

Orbitális nagy hazugság az, hogy az ENSZ bármit is ránk akarna kényszeríteni.

Abból az egyetlen okból kifolyólag, hogy az ENSZ nem képes rákényszeríteni bárkire bármit. Ha jogilag nézzük, egyetlen olyan testülete van a szervezetnek, amely kötelező érvényű döntéseket hoz, ez pedig a Biztonsági Tanács. A Biztonsági Tanács azonban katonai beavatkozások és békefenntartás területén illetékes. A Fidesz által püfölt migrációs határozattervezet azonban nem a Biztonsági Tanács, hanem a Közgyűlés asztalán van. És a Közgyűlés döntései nem kötelező érvényűek. Ajánlások csupán, amit meg lehet fogadni, vagy sem – a szuverén államok döntik el, hogyan járnak el.

De ezt már sokan, sok helyen leírták, most nem is igazán erről van szó.

Az ENSZ-t persze lehet kritizálni, sok tekintetben egy impotens szervezet, amely népirtásokba forduló polgárháborúkat sem volt képes megakadályozni, ráadásul – épp azért, mert legfontosabb alapelve a nemzetállami szuverenitást tiszteletben tartása! – pulpitust biztosít válogatott diktátoroknak és mészárosoknak (emlékszünk még az emberi jogi bizottságot vezető Kadhafi-rezsimre?)

Mindezzel együtt azonban az ENSZ égisze alatt az évek során kiépült egy egész nemzetközi jogi normarendszer, amely szabályozza az alapvető emberi jogokat, illetve a nők, gyerekek és kisebbségek védelmét.

Persze lehet azt mondani, hogy a diktatúrákkal szemben nem képes megvédeni (nemzetállami szuverenitás, emlékszünk?) a szólásszabadságot, a gyülekezési szabadságot stb., ami igaz is, de ettől még elképesztően fontos, hogy legalább formálisan ezek az emberi jogok képezik a nemzetközi rendszer alapját.

Nem csupán diktatúrák nem tartják tiszteletben ezt a normarendszert, az ENSZ égisze alatt összeállított dokumentumok ugyanis például alapvető jogként ismerik el a szociális jogokat – a társadalombiztosításhoz, egészséges élethez stb. való jogot –, ezeket pedig bizony a „fejlett demokráciák” is gyakran lábbal tiporják.

De mégis, már annak a lehetősége, hogy ezek univerzális, mindenkire érvényes normaként vannak elismerve, rengeteg mozgásteret és lehetőséget ad azok kezébe, akik az emberi méltóság és az igazságosság szempontjainak szereznének érvényt saját kormányzataikkal szemben.

És bár sem a globális békét, sem pedig az imént említett jogoknak a tiszteletben tartását nem tudja maradéktalanul garantálni az ENSZ, olyan területeken, amelyek kívül esnek az erőpolitika körein, szép sikereket tud felmutatni. A járványok megfékezésében, az írástudatlanság elleni küzdelemben, a kulturális együttműködésben elévülhetetlen érdemei vannak a szervezetnek.

Pár mondatban lehetetlen lenne mérvadó értékelést adni, de nem is arra a lapos hülyeséghez szeretnék kilyukadni, hogy Orbán rossz, ENSZ jó. Viszont ez a rövid kitérő alkalmat ad arra, hogy feltegyük a kérdést: vajon milyen külpolitikát folytat a Fidesz, és vajon az tényleg a magyar nép érdekeit szolgálja-e.

Az ENSZ nem az első nemzetközi szereplő, akit betámadnak Orbánék, és a szövetséges államok között is találunk rengeteg olyant, amelyhez volt már Szijjártó Péternek pár keresetlen szava. És bár tudjuk, hogy nem a szájukat, hanem a kezüket kell nézni, már ezekből a retorikai háborúkból is jól kirajzolódik a jelenlegi magyar kormány külpolitikai filozófiája.

Ami nem más, mint az együttműködés, a kompromisszum teljes kiiktatása az erőpolitika javára.

Orbánék külpolitikájában minden érdektelen és értéktelen, amit nem kizárólag az önérdek vastörvényei vezetnek. A világ – a szemükben – kizárólag önző szereplőkből tevődik össze, akik gazdasági és katonai erejüket használják, hogy érvényt szerezzenek akaratuknak. A szövetségek ebben a felfogásban csak ideiglenesek, és csak arra jók, hogy összeadott erővel lehessen lenyomni egy harmadik felet.

Félreértés ne essék, a jelenlegi államok közötti rendszer részben valóban eszerint a logika szerint működik. De ezzel párhuzamosan létezik egy másfajta logika is. Ez utóbbi szerint az államok képesek közösen játékszabályokat alkotni, amelyeket aztán mindenki betart, függetlenül az épp aktuális érdekeitől. Képesek az államok ezen játékszabályok mentén kölcsönösen előnyös kompromisszumokat és hosszantartó szövetségeket kötni.

Az ENSZ rövid teljesítményértékelése jól mutatja, hogy inkább az utóbbi logika szerint szerveződő tevékenységekben tud sikert elérni. Egyúttal azt is bizonyítja, hogy a két logika nem ritkán kerül összeütközésbe, és olyankor általában az erőpolitika nyer.

De mit képes felmutatni Magyarország az erőpolitika terén?

Hát, ha jól megnézzük, akkor semmit. Pici a népessége, pici a gazdasága, pici a hadereje. Pici mindene.

Az Orbán-kormány megpróbált az „értékmentes” külpolitika jegyében olyan kapcsolatokat kiépíteni, amelyek kompenzálták volna ezt az erőbeli hátrányt, de bebizonyosodott, amit tudni lehetett az elejétől fogva: a keleti nyitás semmilyen objektív „erőnövekedést” nem hozott az országnak.

Magyarország kétségtelenül függő helyzetben lévő ország. Mind gazdaságilag, mind katonailag, mind politikailg függ nála sokkal nagyobb szereplőktől, és emiatt a legtöbb esetben kényszerpályán mozog. Az önmagában nem ördögtől való gondolat, hogy több mozgásteret harcoljunk ki magunknak ezen a kényszerpályán. Csakhogy ez az izmozás útján, a régi és új szövetségek egymás ellen kijátszása révén nem fog működni.

Egy Magyarország méretű ország számára ezért létfontosságú lenne, hogy ne az erő dominálja a geopolitikát, hanem a közösen megalkotott, legalább az igazságosság és méltányosság látszatát fenntartó szabályok, és az ezek mentén létrejövő együttműködések.

Éppen ezért lenne életbevágó, hogy a külpolitikánk azokra a fórumokra összpontosítson, amelyek ellensúlyozzák valamennyire az erőpolitikát a nemzetközi kapcsolatokban. Olyan fórumokra, amelyeken a világ összes országa egyenlő félként léphet fel, nem pedig egymás kiszolgáltatottjaiként.

Nem leszünk gyarmat! – hirdette valamikor a kormányt támogató Békemenet. Az az igazság, hogy de. Ahol csak az erő számít, ott egy tízmilliós, semmilyen mutatóval ki nem tűnő ország jó eséllyel csak gyarmat lehet. Ahol vannak elvek, tiszteletben tartott normák, ott talán ennél többre is lenne esélyünk.

De mi azért állítsuk meg Brü… akarom mondani: az ENSZ-t.

(Címoldali kép: John Kerry volt amerikai külügyminiszter beszéde az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága közgyűlésén, 2015 március 2-án / US Mission Geneva, Flickr)

Olvass tovább!