Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

TGM: Parlamenti kreténizmus

Mind a „demokratikus” parlamentarizmus (a „képviseleti demokrácia” kifejezést tudtunkkal először Alexander Hamilton, az egyik amerikai alapító atya írta le 1777-ben), mind a „demokratikus” parlamentarizmus bírálata igen régi, s a nagyszerű, ékesszóló – filozófiai és politikai – összecsapások történetét itt nem idézhetjük föl sajnos, még egyes epizódokat se.[1]

Itt most csak arról tehetünk röviden említést, hogy milyen keretföltételei vannak a „képviseleti demokráciának” (szemben az arisztokratikus-liberális „képviseleti kormányzattal”): mindenekelőtt az általános, egyenlő és titkos választójog – sok országban, így Magyarországon is, a második kritérium hibádzik – , aztán ami legalább ilyen fontos: a szervezett közvélemény.

A szervezett közvélemény azt jelenti itt, hogy teljes mind a politikai szervezkedés szabadsága, mind pedig a szólás- és sajtószabadság, amely lehetővé teszi az összes véleményáramlatok és irányzatok nyilvánosságát (amihez kell a kereskedelmi érdekeknek nem alávetett médiumok – ebbe most beleértve a könyvkiadást és a közvéleményt befolyásoló kulturális intézményeket – szabadsága, pluralitása és anyagi támogatottsága)[2], továbbá a szabad politikai tevékenység büntetlensége. Szükséges még ehhez, hogy a képviseletért való versengés a részvevőknek ne legyen egzisztenciálisan kockázatos, szükséges a közigazgatás politikai semlegessége, a politikai okokból foganatosított gazdasági büntetések, hátrányt okozó intézkedések (vö. evvel) hiánya, az állami és a népi erőszak hiánya, pszichológiailag pedig a politikai tömegszenvedélyek korlátozottsága.

A szervezett közvélemény fontos föltétele az állampolgárok tájékozottsága és általános műveltsége, a racionális vitamódszerek elterjedtsége, a logikus érvelés és a bizonyított tények tekintélye, a lényegi alternatívák ismertsége.

Kell még hozzá az amerikai és a francia forradalom (1776, 1789) óta, szűkebb értelemben az 1945, illetve 1989 óta elfogadott alapjogi konszenzus: a habeas corpus, a személyi szabadság és a konvencionálisan értelmezett emberi jogok elfogadottsága, a tág jelentésében értelmezett alkotmányosság tisztelete, tehát mondjuk a zsarnokság vagy diktatúra nem érvényes opció – s jobb, ha ezt nem (vagy nemcsak) korlátozó jogszabályok mondják ki, hanem egyetértés van benne.[3]

Politikai-szociológiai tekintetben kell hogy a választás szokása másutt is érvényes legyen: hogy a helyhatóságok is valódi plurális szisztémában, valódi választásokon jöjjenek létre, s hogy választásokat alkalmazzanak munkahelyeken, szakmai és köztestületekben, a civil társadalom szabad társulásaiban, „érdekképviseletekben”, korporációkban, s  egyáltalán: hogy a vezetés a lehető legtöbb helyen függvénye legyen a vezetettek választáson kinyilvánított beleegyezésének, s hogy minél kevesebb szférában érvényesüljenek antidemokratikus szabályok, pl. a társadalmi ranghoz, képzettséghez, pozícióhoz, vagyonhoz stb. kötött vezetői privilégiumok, beleértve a rátermettség formális ismérveit – ez utóbbiaknak érvényesülniük kell a szakszerű közigazgatásában, de nem szabad megjelenniük a politikai hatalom gyakorlásában. A politika környezetének is demokratikusnak kell lennie, ahol a honpolgárok hozzászoknak a döntésben való részvételhez, az ellenkezés, tiltakozás, új társulások, új kezdeményezések megszervezéséhez, a tárgyaláshoz, vitához, kompromisszumhoz, szakításhoz, akaratuk érvényesítéséhez, szövetségkötéshez, partnerek és ellenfelek megbecsüléséhez, eljárási szabályokhoz, udvariassághoz, kölcsönös elismeréshez (mint a párbajban).[4] És jó, ha a demokratikus ország demokratikus (a kanti értelemben köztársasági) rendszerű szomszédos országokkal van körülvéve.

Az okszerű és célszerű parlamentáris szisztéma gondoskodik róla, hogy a versengésben részt vevő pártok külön-külön is demokratikus pártok legyenek. A pártok belső szabályzata közügy, és a törvényhozónak biztosítania kell, hogy a pártokon belül is legyen szólásszabadság, frakciószabadság, rendszeres és szabad tisztújítás, belső nyilvánosság, átláthatóság. A képviseleti demokrácia szabadságfogalma ellensége mindenféle titoknak és titkolózásnak. Tehát ha a parlamentarizmust nem veszi körül a tanácskozó demokráciára és a minden szociális szférában szabadon választott és békésen leváltható vezetésre alapozott társadalmi tevékenység (és nyilvánosság!) a lehető legtöbb életterületen, ha nincs a lehető legszűkebb térre szorítva a diszkrimináció, ha a státuszok merevek (nincs mobilitás), akkor a parlamentarizmus nem lesz demokratikus.

Ugyancsak kevéssé valószínű, hogy demokratikus legyen a képviseleti rendszer, ha mind a választókat, mind a vezetőket külső (pl. vallási vagy etnikai) tekintélyi megfontolások befolyásolják (pl. ha Indiában nem hajlandók muszlim, Írországban protestáns, Szerbiában vagy Romániában katolikus jelöltre szavazni), ha a társadalmi előítéletek nagyon erősek (pl. csak gazdag vagy diplomás emberről, csak férfiról vagy fehér emberről, csak idős vagy csak fiatal emberről ismerik el széles körben, hogy vezetésre méltó), ha nagyon merev és zárt a politikai osztály (csak tapasztalt, ismert politikusokat választanak meg) – nem szólva a politikai korrupcióról, a választási csalásról és más hasonló (törvényellenes és méltánytalan) anomáliákról.

Nyilván nem lehet kiküszöbölni, hogy a pártok etnikai, felekezeti, regionális és osztályérdekeket testesítsenek meg, de kell léteznie a közérdek/közjó egy elismert minimumának, amely lehetővé teszi a közéleti vita konzisztenciáját, amelynek valamelyest hasonló, összemérhető témákról kell folynia: valamely „téma” egyetlen párt általi kisajátítása (amelyről tehát értelmetlen a vita) szintén valószerűtlenné teszi a képviseleti rendszer demokratikus jellegét.

S még ez sem elég.

Tökéletesen értelmetlen képviseleti demokráciáról beszélni, ha az országos törvényhozás maga antidemokratikusan működik, ahol nincs idő és mód a szabad vitára, ahol megsértik azt az elvet, amely szerint minden képviselő egyenlő (ennek ismert jele, ha a párthoz nem tartozó, független képviselő jogait megnyirbálják, ha a bizottsági tagok stratégiai előnyt élveznek a többi képviselővel szemben stb.), ha erőszakosan betartatják az ún. frakciófegyelmet, ha a többség olyan procedurális szupremáciával rendelkezik, amellyel akadályozni lehet a kisebbség (a mindenkori ellenzék) fölkészülését, tájékozódását, megszólalását, ha a szakigazgatási szervek nem állnak az ellenzék rendelkezésére. A többségnek nem lehet más kiváltsága, csak annyi, amennyi a többségi döntés valószínűségéből folyik: a törvényhozók között nincs és nem is lehet hierarchia.[5]

Nyilvánvaló továbbá, hogy nem beszélhetünk képviseleti demokráciáról, ha a többség birtokában lévő politikai erő a pozícióját olyan gazdasági előnyök vagy akár előjogok megszerzésére használja föl (vagy ami még rosszabb: ezek az előjogok hozzák létre a politikai pozíciókat), amelyek egyenlőtlenné, aránytalanná teszik a választási küzdelmet. (Sose feledjük, hogy maga Kossuth Lajos is csak szavazatvásárlással juthatott be az országgyűlésbe – nyílt szavazás volt – : a pénzt hozzá nem más adta, mint a dúsgazdag főúr, gróf Batthyány Lajos, a fölsőtáblai ellenzék vezére, a későbbi mártír miniszterelnök.)

A parlamenti rendszerben laikus kormányzás folyik: a képviselőket (illetve a képviselők a kormányt) nem állítólagos szakértelmük, kompetenciájuk, gyakorlottságuk, szolgálati idejük alapján választják meg – hiszen a politikai kompetencia meghatározhatatlan, és formális kritériummá tétele csak visszaélésekhez vezethet. Viszont az érdemeket és fogyatkozásokat lehetőleg tárgyilagosan, elfogultság és ráfogás nélkül kellene a választóknak megítélniük.

Puszta látszat az olyan képviseleti kormányrendszer, amelyben fönnállnak a jogállami-alkotmányos föltételek és szabályok a formális (állami, pl. parlamenti) szférában, de közben a civil társadalom autoritárius (mondjuk uralkodik benne a nacionalizmus és a klerikalizmus), vagy ahol a nagy vagyonkoncentráció és egyenlőtlenség függő státuszba szorítja a nép nagy részét.[6]

Amint a parlamenti kormányzás rég elmúlt aranykorának tapasztalata mutatja, az udvarban, az arisztokrácia környezetében (a tanácsadók és némely művelt főurak között) és az egyházban (egyetemeken) összpontosuló szakértelem dönthetett a nyilvánosság szélesbedő szabadsága és magas intellektuális minősége révén, valamint a hivatalviselésről alkotott magas vélemény (önzetlen patriotizmus) jóvoltából; mindezt továbbá az ész becse tette lehetővé, s így nehéz kérdéseket – olyanokat, amelyeket ma közgazdaság- és társadalomtudományi problémáknak tartanánk – megoldhatott a laikus képviselet.[7]

Bár a képviseleti rendszer sehol se tökéletes, a legtöbb európai országban a fő elemei javarészt megvannak.

Ugyanakkor sült bolondnak néznők azt a honfitársunkat, aki azt állítaná, hogy a demokratikus parlamentarizmus föltételei a mai Magyarországon fönnállanak.

Ki az ördög képzelheti józan ésszel, hogy ilyen körülmények között szabad választások mehetnek végbe hazánkban?

Hogyan lehetséges, hogy értelmesnek és józannak tetsző polgártársaink egy része úgy véli: nem szabad országban szabad választásokat lehet tartani?

Miért ringatja magát ebben az illúzióban az ún. „demokratikus” ellenzék, és miért teszünk úgy – ha nem is mindig – sokan, mintha ez lehetséges lenne?

Némelyek egy részletkérdésre koncentrálnak: tagadhatatlan, hogy a magyarországi választási rendszer „logikája” kétpártrendszert ír elő. Az egységes, teljhatalmú és elég népszerű kormányapparátussal, az Orbán Viktor miniszterelnök irányítása alatti (pontosabban: az ő tulajdonában lévő) „mély állammal”, a politikai vezető csoport birtokát képező hatékony média- és propagandagépezettel csak egy (egyetlen!) jól szervezett, egységes tömegpárt szállhatna szembe komoly eséllyel. Ez az ellenzék világnézeti tagoltsága és hagyományai miatt nem lehetséges, ráadásul bizonyos, hogy ilyen ellenzéki egységpárt kialakulását a féldiktatúrás államhatalom nem tűrné el. Még az ennél szerényebb egységtörekvések útjában is titokzatos akadályok tornyosulnak.

Mégis, sokan fecsérlik az idejüket annak a lehetetlen föladványnak a megoldására, hogy miként lehet az egymással egyet nem értő ellenzéki csoportosulásokat természetellenes „összefogásra” kényszeríteni. Nem lehet.

Így tehát a szabad választás – ami legfőképpen mégis azt jelenti, hogy nemcsak az egyik félnek van esélye a sikerre – Magyarországon lehetetlen. Valamilyen véletlen (botrány, katasztrófa) miatt Orbán Viktor elveszítheti a formális hatalmat egy kis időre, de a „mély állam” fölötti informális hatalma és a megbízható kezekbe „kiszervezett” állami vagyon mindenki más számára valószínűtlenné teszi a nyugodt kormányzást, a tartós építkezést. Ezt a tényt nem lehet eltakarni rikácsolással és bosszúszomjas pózolással.

A magyarázat természetesen nem az, hogy az ellenzéki pártok és támogatóik elvesztették az eszüket – bár nem állnak messze tőle, amint ezt korábban volt alkalmam illusztrálhatni (ezt most nem ismétlem meg).

Hanem valami más.

Ez a szakadékba ugrástól való érthető félelem. Kijelenteni azt, hogy a hazát parlamenti úton nem lehet megmenteni (ráadásul az abszurd és erkölcstelen helyzet megrontja még a szabadság híveit is), nem könnyű. Ez legtöbbünk számára azt jelenti, hogy a hazát egyáltalán nem lehet megmenteni.

Ha a képviseleti demokrácia elveszett, akkor törvényes mód a magyar nép emancipációjára nem kínálkozik. Ezt nehéz belátni. Ebből nem az következik, amit a hivatalos és hivatásos jobboldal hirdet – ugyanis hogy a Soros-birodalom itt fölkelést készít elő, és jön a fegyveres Armageddon: ez magától értetődőleg ostoba hazugság – , de az viszont igen, hogy a demokrácia (s hogy milyen demokrácia legyen ez, vitakérdés) följebb sommásan vázolt előföltételeit kívülről, a rendszeren kívülről kell majd megteremteni. S ennek nem az ellenzék untauglich mivolta a fő oka (bár ez is fönnáll) – valódi demokratikus mozgalom létrejötte esetén a mai ellenzékből csak feszélyező emlék marad: elég ízetlen epizód volt, mi tagadás – , hanem ez az egyszerű tény: az Orbán-rendszer ellen nem lehet az Orbán-rendszerben harcolni. Az Orbán-rendszerben nincs helye komoly ellenzéknek, s ennek nem az az oka, hogy valakiket úgymond „megvásároltak”, hanem az, hogy a nyilvánosság korlátozásának és a vele közvetlen oksági kapcsolatban nem álló, inkább csak párhuzamos – intellektuális, morális, esztétikai – hanyatlásnak az együttes hatása pusztító (vö. múlt heti írásommal: e hanyatlás lényegéről majd máskor), no meg ami még ennél is fontosabb: természetesen a följebb részlegesen vázolt (nélkülözhetetlen) intézményi, erkölcsi és kulturális környezet hiányzik.

A kérdés most is, mint mindig, Platón demokrácia elleni ismert érvének (a Politeia VI. és VII. könyvében) a kortárs problémánkra való alkalmazása lenne: hogyan lehet jól kormányozni az államot – hogyan lehet az ehhöz kellő helyes, igaz ismerethez eljutni – , ha az igazságosságra (a politikai erényre) irányuló tiszta gondolkodást lehetetlenné teszik a körülmények (nemcsak itt és most, hanem a miénkhez hasonló állapotban mindenha). Jelesül ha igaza van Marxnak, és a kapitalizmus lényege rejtett (a dolog tetszik cselekedetnek, és megfordítva), méghozzá ez a rejtettség szükségszerű, maga is a rejtett lényeg alkotórésze, akkor a képviseleti demokráciával nem juthatunk többre, mint hogy a tudtunkon kívül balhitűnek bizonyulható puszta vélekedéseket vetjük egybe. Egybevetésük végeredménye a honpolgárok akaratától és érdekeitől fog függeni, nem pedig az igaz ismeretüktől, tudásuktól, az akaratot és vágyat fejezi ki (nem érvényességét okadatolja) anélkül, hogy általánosságát – amely az igazságra (az igaz tudásra) támaszkodó közmegegyezéshez szükséges lenne – bizonyíthatná. Ennek a meghaladásához mindenféle konstrukciókat állítottak föl különféle hagyományok (ilyen a kinyilatkoztatásra, az egyházatyákra, a tradícióra, a vértanúságra stb. támaszkodó tanítóhivatal mint a dogmatika forrása, vagy a transzcendentális – nem empirikus – tudásra, lényegismeretre vagy lényegszemléletre támaszkodó „kommunista párt” Lukácsnál; mindkettő speciális gondolati technikákkal hárítja el a partikularitás, a „hamis tudat” veszedelmét).

A liberális megoldási javaslat – amely tekintetbe veszi tudásunk tökéletlenségét és körülményeink szakadatlan változását – az állam földarabolását, az egyes szférák (a három hatalmi ág) elválasztását, de a közigazgatás, a civil társadalom és a nyilvánosság stb., stb. különtartását is írja elő, azaz alapjában állandó, bár temperált küzdelmet indítványoz, szüntelen tanácskozást, vitát, ellentétet, egyeztetést; az igazság egyetlen reménye itt a permanens önkorrekció (párbeszédben a tudományokkal és a filozófiával), az elvek meg nem pihenő fölülvizsgálata, a hatalmat gyakorlók sűrű cseréje. (Nem véletlen, hogy a véletlen volt a polisz technikai alapelve: elvégre a felelős vezetőket sorshúzással választották ki, és csak kevés időre választották meg, továbbá nem javadalmazták. A kiválóságért verseny folyt, de a kiválóság sem eredményezhetett önmagában hatalmat.)

„A szakértelem bolsevista trükk” – mondta emlékezetesen Csurka István. Már régen mondom, hogy ebben igaza volt: hiszen a bolsevik párt hatalmi jogcímként magasabb rendű tudásra (tudományos szocializmus) hivatkozott. Ez a platonizmus kései utóda. Annyi bizonyos, hogy a liberális érvelés körben forgó: lényegében az in abstracto meglévő szabadság (szabad nyilvánosság, szabad vita, a hatalmi ágak alkotmányos elválasztása stb.) (mint előföltétel) hozza létre az in concreto szabadságot (amelynek – legalább mint politikai kultúrának, mentalitásnak, éthosznak – szintén meg kell már lennie eleve, és í. t.). Ez a circulus (vitiosus vagy se) mint „történelem” jelenik meg a szabadelvű diskurzusban. (Innen származik az „alapítás” klasszikus problémája a XVIII. században.)

Akárhogy is, hazánkban a képviseleti demokráciát újonnan létre kell hozniuk azoknak, akik ezt szeretnék. Jelen esetben azt nevezem parlamenti kreténizmusnak[8], hogy a tényektől függetlenül létezőnek tekintik a parlamenti demokráciát azok, akik még csak ezentúl akarják megteremteni, ezért naiv módon vesznek részt a választásokon, mintha lennének választások. Ez szerkezetileg emlékeztet a körben forgó liberális okoskodásra, de az előleges szabadság fönnállása vagy hiánya empirikus, nem pedig transzcendentális kérdés. Lehetnek érvek a választási részvételre – népnevelés, a szabadsághiány föltételei között a szabadség gyakorlásának szimbolikus aktusa: ezekkel szemben nincs kifogásom, én is fogok szavazni – , de a kormány némi joggal gúnyolódik rajtunk, ellenzékieken: önök miért tiltakoznak a kormányzat szabadságot elkobzó lépései miatt, ha szabadon részt vehetnek (és részt is vesznek) a többpárti, szabad választásokon? Az adekvát válasz erre a következő: részt veszünk rajtuk, bár tudjuk, hogy ezek mégse szabad választások. Helyes-e akkor részt venni a politikai szabadsághiány keretei között zajló nem (vagy nem egészen) szabad cselekményekben, amelyben csak (vagy főleg csak) szolgai szerep jut mindenkinek a zsarnok (ha ugyan csakugyan zsarnok) kivételével?

Az evvel kapcsolatos kételkedésre hívom föl a kedves olvasót.

(Címoldali kép: MTI)

[1] – Az egyik legszebb történeti mű: Pierre Rosanvallon: Le Peuple introuvable. Histoire de la représentation démocratique en France, Párizs: Gallimard, 1998 (a munkásmozgalom szociológiai és közjogi kihívásairól: 65-100, a belgiumi reformkísérletekről: 113-123). Vö. Pierre Rosanvallon: Le Moment Guizot, Párizs: Gallimard, 1985, kül. 75-105.

[2] – A lelkiismereti és szólásszabadság egyik legnemesebb liberális magyarázója és védelmezője, Sir Isaiah Berlin elismeri, hogy a szólásszabadság nem jár együtt mindig a kultúra virágzásával, sőt: zsarnoki korszakok hatalmas irodalmi, művészeti virágzással (s mint ma látjuk pl. Kínában: gazdasági fejlődéssel) járhattak, de ez a filozófiára nem igaz, ld. „Philosophy and Government Repression” [1954], in: Isaiah Berlin: The Sense of Reality, szerk. Henry Hardy, New York: Farrar, Straus & Giroux, 1998, 54-76.

[3] – De már korábban is: „…Ha az állam nem volna törvényekhez vagy szabályokhoz kötve, amelyek nélkül az állam épp nem volna állam, akkor kimérának kellene tekinteni, nem pedig természetes dolognak.” Spinoza: Politikai tanulmány [1677], IV, §4, ford. Szemere Samu, Bp.: Akadémiai Kiadó, 1980, 36.

[4] – Modern társadalomban ennek legfőbb biztosítéka az ún. munkahelyi demokrácia lenne, amelynek legfőbb formája a munkás-önigazgatás volna (ennek is különféle változatai lehetségesek). Kapitalista körülmények között a „Sozialpartnerschaft” intézményei szolgáhatják valamennyire ezt a célt a kötelező, ún. „tripartit” egyeztetési mechanizmusok kötelezővé tételével. Magyarországon az üzemi bizottságokat elsorvasztották, a szakszervezeteket beépített ügynökök megosztják, szétszakítják, az egykori társadalombiztosítási önkormányzatok rég megszűntek, akárcsak az Országos Érdekegyeztető Tanács. Ennek is a következménye az a tény, hogy Magyarország a világ egyik legegyenlőtlenebb országa nemcsak gazdasági, hanem minden tekintetben.

[5] – A parlament mindenekelőtt törvényhozás, s ezért a legfőbb hatalom az európai országok többségében és néhol másutt. A legtisztább eset a brit változat. A klasszikus angol alkotmányjogi kézikönyv kimondja: „…a törvényt így határozhatjuk meg: »oly szabály, mely bíróilag érvényesíthető«. A parlamenti szuverenitás elvét pedig, pozitív oldaláról tekintve, így írhatjuk körül: minden parlamenti végzeményt vagy annak egyes részét, mely új jogot alkot, létező jogot eltöröl vagy megváltoztat, a bíróságok alkalmazni fognak. Ugyanazon elv, negatív oldaláról tekintve, így fejezhető ki: az angol alkotmány szerint nincs ember vagy testület, ki oly szabályokat alkothatna, amelyek a parlamenti végzeményt megdönthetnék vagy eltörülhetnék, vagy […] amelyeket a bíróságok a parlamenti végzemény megszegésével elismernének.” A. V. Dicey: Bevezetés az angol alkotmányjogba [1885], ford. Tarnai János, Kautz Gyula, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1902, 36. Ugyanő idézi Blackstone híres Kommentárjait: „A parlament hatalma és hatásköre, úgymond Sir Edward Coke, annyira transzcendens és abszolút, hogy azt sem az ügyek, sem a személyek tekintetében korlátozni nem lehet. […] Szuverén, ellen nem őrizhető hatalma van törvényeket alkotni, megerősíteni, kiterjeszteni, megszorítani, eltörülni, módosítani, feléleszteni és magyarázni minden képzelhető ügyekben […], mert Anglia alkotmánya szerint erre a tényezőre van bízva a despotikus, abszolút hatalom, melynek minden államrendben valahol léteznie kell. […] Szóval tehet mindent, ami természet szerint nem lehetetlen, s azért némelyek, kissé merész szóval, e hatalmat a parlament mindenhatóságának nevezték. Annyi igaz, hogy amit a parlament tesz, azt semmi földi hatalom sem teheti meg nem tetté. Azért Anglia szabadsága tekintetéből fölötte fontos, hogy e súlyos feladatra oly emberek választassanak, kik becsület, képesség és tudás dolgában a legkiválóbbak. […A] parlamentről azt jövendöli Montesquieu…, hogy valamint Róma, Spárta és Karthágó szabadságuk elvesztésével pusztultak el, úgy idővel az angol alkotmány a szabadság elvesztésével fog elpusztulni, mégpedig akkor, ha a törvényhozó hatalom romlottabb lesz, mint a végrehajtó hatalom.” I. m., 37-38. Vö. Michael Oakeshott: „The Authority of the State” [1929], in: Oakeshott: Religion, Politics and the Moral Life, szerk. Timothy Fuller, New Haven/London: Yale University Press, 1993, 74-91.

[6] – Ennek fölismerésében hálával tartozunk konzervatív gondolkodóknak (bár ők nem értenének egyet politikai következtetéseimmel), ld. Michael Oakeshott nagy művének II. fejezetét: „On the Civil Condition”, On Human Conduct [1974], Oxford: Clarendon Press, 1991, 108-183. Vö. „The Masses in Representative Democracy” [1961], in: Oakeshott: Rationalism in Politics and Other Essays, bev. Timothy Fuller, Indianapolis: Liberty Press, 1991, 363-383; „The Rule of Law”, in: Oakeshott: On History, Oxford: Basil Blackwell, 1985, 119-164. Vö. még: Michael Oakeshott: Morality and Politics in Modern Europe: The Harvard Lectures [1958], szerk. Shirley Robin Letwin, bev. Kenneth Minogue, New Haven/London: Yale University Press, 1993, kül. 59-72.

[7] – Vö. pl. Lord Macaulay leírásával a pénz értékéről folytatott vitákról III. (Orániai) Vilmos (uralk. mint Németalföld stb. kormányzója, 1672-1702, mint Anglia stb. királya: 1682-1702) idején, in: Macaulay: Ánglia története II. Jakab trónralépte óta, V. köt., ford. gr. Zichy Antal, Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1877, 416-432. Nem mellesleg, ebben az időben fogalmazza meg John Locke a „második értekezésében” a polgári társadalom és a polgári állam alapelveit a korra jellemző világossággal: „Az a nagy és fő cél tehát, amiért az emberek államokká egyesülnek, és kormányzatnak vetik alá magukat, a tulajdonuk megvédése.” Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljairól [1689], §124, ford. Endreffy Zoltán, bev. Kontler László, Bp.: Gondolat, 1986, 126. (Vö. még i. m., §§94, 134, 222.) Legalább ezt a kritériumot minden polgári államnak ki kell elégítenie – a biztonság követelménye mellett – , különben nem hogy alkotmányos jogállamnak, hanem civilizált (akár autoritárius) államnak se nevezhető. Természetesen ez minden tulajdonformára vonatkozik. Ezért az állami tuladonnak állami beavatkozással való privatizálása egy kiváltságos kör számára, bizonyos magántulajdonok politikai nyomással, fenyegetéssel való – áron aluli – erőszakos „kivásárlása” Magyarországon komoly alkotmányos aggályokat is fölvet.

[8] –  A „parlamenti kreténizmus” kifejezés Karl Marx Louis Napoléon brumaire 18-ája (1852) c. híres művének 5. fejezetéből származik, ld. MEM 8, Bp.: 1962, 162.  (Engels és Lenin is használta.) Vö. G. M. Tamás: „Democrazia o capitalismo?”, MicroMega 7/2015: L’Europa in debito di sinistra, Róma, 83-89. Vö. még tőlem ezt.

Olvass tovább!