Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szoborban mondják el

Sokféle módon körül lehet írni a 2010 óta tartó Fidesz-KDNP kormányzást. Ezek közül csak egyet vetnék most fel, ami bizonyos szempontból látványos, más szempontból szimbolikus, a szemünk előtt zajlott, nagyjából folyamatában is értettük, még bőven nem vagyunk a végén, de mindenképpen figyelemre méltónak tartom.

Ez pedig az agresszív (nevezzük így) szoborpolitika.

Egy szobor vagy köztéri installáció nem csupán esztétikai funkciót tölt be, de jellegéből fakadóan fontos feladata lehet az emlékezet fenntartásában is (gondoljunk akár a botlókövekre, vagy egy tetszőleges Ady-, netán Szent István szoborra). És persze a köztéri szobor lehet eszköz is, ideológiai fegyver, amivel erőből lehet demonstrálni: önmagában, fizikai megtestesülésében képviselhet eszméket, irányokat, amelyeket a regnáló hatalom alakít maga körül.

Nem kell túl bonyolult dolgokra gondolni: ha sok a Horthy-szobor egy országban, annak explicit jelentése van. És Magyarországon szaporodnak a Horthy-szobrok…

Orbán Viktor kormánya 2010 óta rendkívül tudatosan használja, rendezi át a köztereket, olyan jelentésmezőket alakítva ki, amelyek tökéletesen leképezik azt az ideológiai váltást, amelynek egyelőre még csak folyamatában vagyunk, de az irányát nehéz eltéveszteni.

Ha tetszik: a Fidesz a szimbólumok nyelvén is kommunikál a társadalommal, talán még jobban, egyszerűbben is, mint a szavak szintjén (jusson csak eszünkbe Orbán figyelmeztetése arról, hogy ne azt figyeljük, amit mond, hanem azt, amit csinál…).

Szisztematikus volt például még a 2010-es évek elején a dühödt utcaátnevezési hullám is: ahogy például Budapesten a rendszerváltás után az SZDSZ vezette Fővárosi Közgyűlés szisztematikusan tüntette el a Kádár-korszak elnevezéseit, ugyanúgy igyekezett leszámolni a második Orbán-kormány az olyan történelmi „hagyatékokkal”, mint a Moszkva és a Köztársaság tér.

De az emlékezetpolitikai megnyilvánulások közül a Kossuth tér átrendezése volt talán a leglátványosabb elem. Az, ami a nemzet főterén történt, bőven túlmutat ugyanis önmagán. És itt most nem csak az esztétikailag erősen megkérdőjelezhető famentesítési és betonhalmozási gyakorlatra kell gondolni. A kormányzati akarat nem titkolta, hogy a cél visszaállítani a tér „képzőművészeti arculatának 1944 előtti állapotát”. Ami lényegében egyet jelent: zárójelbe tenni 70 év történelmét, a pártállami idők négy évtizedét, egy azóta jócskán átértelmezett rendszerváltó időszakot (és benne az akkori fiatal demokraták szerepvállalását), és az azóta eltelt huszonakárhány év baloldali-liberális kormányzásának eredményeit.

Mindezt a Fidesz kidobta a kukába azzal a mozdulattal, amivel átszántott a Kossuth téren, szobrokat emelt ki, szobrokat helyezett be, a végeredmény pedig nem is lehet beszédesebb: jóformán eltűnt szem elől a Duna-parton búsongó József Attila és Siófokra (azon belül is egy félreeső utcába) száműzték a a Monarchia-kori elit ellen erőteljesen fellépő  Károlyi Mihályt, de talán még ők jártak a legjobban, hogy nem kell részt venniük ebben a hamis történelemteremtésben (miközben Tisza István, Károlyi örök ellenfele visszakerült a Kossuth térre).

Mert lényegében ez történik, a közterek átrendezése mögött valójában egyfajta demonstrációs szándék húzódik meg, azzal, hogy a történelem egy jelentős (és soha el nem felejtendő!) időszaka kerül szimbolikusan zárójelbe, kinyilvánítása történik egy olyan ideológiai váltásnak is, ami az 1944 előtti időket tekinti folytatandó gyakorlatnak.

Persze van ezzel némi baja a Fidesznek is, a Horthy-korszakot ugyanis szinte lehetetlen még egyfajta vadromantikával is lenyomni a többség torkán – nem véletlen, hogy bár egy-egy Horthyhoz köthető megemlékezésen elvétve megjelennek fideszes politikusok is, de nem ez a hangsúlyos vonal (bár azért van potenciál a Horthy-korszakban is). Annál inkább beszédes volt az ideológiai gyökerek megerősítésénél az a gesztus, amivel Orbán saját kezűleg avatta fel Bethlen István szobrát még 2013 őszén: egyfajta kompromisszum Bethlen felértékelése (bár életműve még a történészek számára is meglehetősen ellentmondásos), hiszen a Horthyt egykor kármentesítő irányba terelgető, az országot a világháborús veszteségek gazdasági és politikai poklából valamelyest kirángató miniszterelnök sokkal kevésbé megosztó személyiség, mint a vitéz kormányzó. Viszont épp így ad egyfajta legitimációt is ennek a korszaknak, a két világháború közt kibontakozó eszmeiség folytatása pedig a demokratikus intézményeket és alapértékeket lebontó Fidesz számára tökéletes történelmi hátteret ad a jelenkor igazolására.

És hogy hogy jönnek ide a szobrok és az utcanév-táblák?

Viszonylag egyszerűen: funkciójuk ugyanis többek közt valóban az, hogy megállásra és megemlékezésre késztessék az embert. Ha nincs Károlyi Mihály szobra a Parlament oldalában, nem valószínű, hogy róla fogunk elmélkedni arrafelé sétáltunkban. Ha valaki a Tormay Cécile vagy a Wass Albert utcában jár, akkor óhatatlanul is felsejlik előtte e két író világképe – vagy ha nem, de szöget üt a fejébe, utána fog nézni. És minél többször jár arra, annál megszokottabbá válik (gyakorlatilag beépül) a látvány. Na és ha mondjuk véletlenül egy egész intézményt neveznek el Klebelsberg Kunóról, a Horthy-kor művelődéspolitikusáról, és az állami iskolákat ennek az intézménynek a kezébe teszik… Hát, ennél valószínűleg kevés beszédesebb gesztust lehet elképzelni. Amikor pedig Lukács György szobrát (jobbikos kezdeményezésre) távolítják el egy közparkból, és ezzel párhuzamosan nekilátnak a Lukács Archívum felszámolásának is, akkor egy fontos baloldali gondolkodótól fosztják meg a közt – ez sem véletlen megmozdulás.

De ugyanígy fontos szimbóluma volt az ország átrendeződésének a Megszállási emlékmű felállítása (az amúgy szokatlanul erőteljes és elhúzódó tiltakozások ellenére is), méghozzá egyenesen szembeállítva a Szovjet hősi emlékművel, mintegy párbeszédre kényszerítve őket, egy sok szempontból átpolitizált közterületen. És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy pont ezen a téren az I. világháború után még monumentális irredenta szoborcsoport tanyázott…

A Megszállási emlékmű ma leginkább azt üzeni mindazoknak, akik megtekintik: mi ugyan nem tehettünk semmit, áldozatai vagyunk a II. világháború borzalmainak, szerepvállalásunk az eseményekben ebből a nézőpontból értelmezendő. Felelősséghárítás ez a szoborkolosszus, azaz a történelem újraírása, saját szájíze szerint a hatalomnak.

És közel sem vagyunk még ennek a folyamatnak a végén, sőt.

Koncepció nélkül: A KOSSUTH-SZOBOR A LUDOVICA KAMPUSZON, FOTÓ: ÁTLÁTSZÓ

Tegnap a Kossuth teret évtizedekig uraló Kossuth-emlékműről derült ki, hogy elszállítása után az Orczy-kertben állították fel, méghozzá szedett-vetett formában, az eredeti koncepciótól fényévekre. Most abba bele se menjünk, hogy egy szoborcsoport szétzilálása és újrarendezése (vagy talapzatáról való eltávolítása) milyen mértékű meggyalázása a műalkotás mondanivalójának. De ami a lényeg: Kossuth lendületes mozdulattal mutat egy kazánház felé, ennyi maradt az eredetileg az Országház felé tartó szabadságharcos kormányzó gesztusából, amellyel egy jobb Magyarország felé vezette a népet.

És mindeközben ne feledjük: a Kossuth téren most ehelyett a szoborcsoport helyett egy olyan Kossuth-emlékmű áll, amelynek eredetijét 1927-ben még Horthy Miklós jelenlétében avatták fel.

És egy teljesen más hír, szintén a napokból: 128 millió forintot ad a kormány a 2010-ben elhunyt lengyel elnök, Lech Kaczynski tervezett szobrára. Ami egyébként majd a II. János Pál pápa (korábban Köztársaság) téren áll majd. Az irányok tehát ki vannak jelölve…

Nagy tanulsága ennek az eszmefuttatásnak nincs, legfeljebb annyi: ha nyitott szemmel is járunk, és megállunk időnként egy-egy újonnan felállított szobor előtt, vagy egy elbontott helyén, jusson az is eszünkbe, hogy része ez a gesztus is egy olyan történelemkép kialakításának, amelynek egyetlen célja hatalomban tartani és hatalmában megerősíteni a jelenlegi kormányt. És az is jusson eszünkbe, hogy minden megemlékező gesztust tucatnyi tudatosan elkövetett felejtés övez.

Mítoszokat teremt ugyanis a Fidesz, történeteket mesél el, és ezeken keresztül építi be a mindennapok valóságába antidemokratikus működésmódjának legitimációját, eltörölve mindent, ami arra emlékeztetné az embert jártában-keltében, hogy demokráciában élünk, amelynek vívmányaiért sokan és sokféleképp küzdöttek, és amiért ma is érdemes még küzdeni. Ami viszont nincs a szemünk előtt, az nem létezik. És ezt használja ki a kormány, amikor a közterek átszabásával új történelmi keretet ad saját működésének.

De ha ezzel kapcsolatban egy tanulságot érdemes a történelemből figyelembe venni, az ez: a szobrokat le lehet dönteni.

Olvass tovább!