3 éve ment el Milán

Milánnal 2014. október 28-án találkoztam utoljára. Aznap engedték ki a rendőrök a 26-i netadós tüntetés után, miután teljesen igazságtalanul bevitték. Együtt indultunk el a Fidesz-székháztól venni valahol ásványvizet, amikor az Andrássy út sarkán lefékezett a rendőrautó. Egyértelmű volt, hogy Milánra mentek, aki nem csinált semmi erőszakosat.

28-án a Lánchídon gyalogoltunk át, kérdeztem, hogy hogy van, de inkább a tüntetésekre terelődött a szó. A Lánchíd pesti hídfőjénél, épp mint 2 nappal korábban, lefékezett mellettünk egy rendőrautó, és megint elkezdtek minket igazoltatni, szép lassan az ismerőseinkből egész kis tömeg gyűlt össze, mind azon röhögtünk, hogy 2 napon belül megint ez történik. A rendőrök egyre kellemetlenebbül érezték magukat a körülöttük röhögő tömegben, amikor egyre többen jelezték nekik, hogy akkor most már őket is igazoltassák.

Fotó: MTI, Tiltakozás Paks2 ellen, az Együtt-PM aktivistájaként

Végül a tömeggel átmentünk a Kossuth térre, és amikor ott vége volt a tüntetésnek, hívtuk Milánt, hogy igyon még meg velünk egy sört, de nem akart. Hazament. Egy héttel később pedig a vonat elé ugrott, és már soha többé nem sörözhettem vele.

A sors furcsa fintora, hogy amikor Milán végzett magával, én abban a percben nem is olyan messze onnan (pár száz méterre), egy nőgyógyásznál éppen megtudtam, hogy gyerekem lesz.

Milán HIV-szűrésen

Pletykák és legendák sora épült azóta Milán köré, hogy a Fidesz végzett vele, hogy magára lett hagyva, hogy mennyire tökéletes volt.

Milán nem volt tökéletes, de jó ember, tisztességes ember volt. A sósavas bácsival szemben például nem tett feljelentést, sőt nagyon izgult azért, hogy az idős Fidesz-szavazónak ne legyen semmi gondja amiatt, ami történt. Nem nagyon emlékszem olyan történetre, amikor valakit becsapott volna, bár nem tudhatok mindenről. De sok hibája is volt, pontosan azok a hibák, amik miatt egy aktivista jó aktivista lesz, és nehéz közösségi ember.

Ha igaza volt, akkor nagyon igaza volt, még ha nem, akkor is.

Ha egyszer elhatározott valamit, azt megcsinálta, legyen bármekkora baromságról szó, mint mondjuk az orosz nagykövetség kertjébe való bemászás.

Milánt nem a Fidesz ölte meg, hanem a betegsége, ami egyre inkább elhatalmasodott rajta. Sok barátja próbált neki segíteni. Az utolsó héten, sőt még az utolsó napon is sokan keresték, írtak neki, akartak vele találkozni. Nem tudtak, nem hagyta, nem sikerült. Akkor ő már döntött, még ha sokan úgy is gondoljuk, hogy ez egy rossz döntés volt, és még ha mérhetetlen űrt is hagyott maga után.

De 3 év után is csak azt lehet mondani, hogy a média előterében, és iszonyatosan nehéz pszichés helyzetben lévő, sokszor ellenséges társadalmi közeggel szemben dolgozó aktivistákra figyelni kell. Empatikusnak kell lenni velük, és lennünk egymással, ha kritizáljuk őket, akkor is ki kell emelni a jó szándékot. És igen, azok, akik hihetetlen munkát raknak bele, méghozzá egyre kevesebben abba, hogy jobb legyen ebben az országban élni, azokat néha meg kell dicsérni, el kell ismerni a jó szándékukat, még akkor is, ha nem értünk velük egyet.

Mert minden, a társadalomra, a politikára időt és energiát szánó ember kincs.


Nem Milán halálából kell levonni ezt a tanulságot, hanem a mindennapos munkából és teherből. És valójában nem csupán az aktivistákhoz kellene így viszonyulni, hanem mindnyájunkhoz, mert minden emberi élet megbecsülendő.

Viszlát, Milán, hiányzol, és nem felejtünk el.

Ha te, vagy bárki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd (akár mobilról is) a 116 123 ingyenes lelki elsősegély-számot.

Olvass tovább!