Pár napja volt 100 éve, hogy Szabó Ervin meghalt. Emlékezetes nap volt: a magyar forradalom másik nagy embere, Ady Endre már haldoklott, nemsokára ő sem élhetett már, és az akkor még csak készülő forradalom – a háborús összeomlás teljében – összegyűlt Szabó Ervin ravatala körül. Sok üzemben tíz percre megállt a munka.
A ma 120 éve született Sinkó Ervin egy gyermekkori élményének tulajdonította, hogy „keresés nélkül adva lett” a helye „azok oldalán, akiket ütnek”. Hogy mielőtt akár csak hallott is volna Marxról, „tudta, hogy amit akarni kell, az egy világ, melyben nincs fönt és lent.”
Miközben a késő-kádári technokrácia a teljes piaci nyitáson, a kapitalizmus alapjainak lerakásán dolgozott, addig a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség valójában a létező sajátos magyar harmadik út kiteljesítésén munkálkodott.
Nyers Rezső és az általa megszervezett „reformközgazdász” világ a magyarországi balliberális gondolkodásmód egyik legfontosabb előzménye volt.
Semmink nincs, csak a kritikai filozófia, de ez Spinoza, Kant, Hegel szerint nem kevés.
A politikai nagyság nem azonos a morális „nagysággal” – ha van olyan –, ennek ugyanis nem az önmagam előtti megdicsőülés, hanem a más emberek számára elért eredmény a fokmérője.
Reggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet.
Az ellenzék a kormányt, a kormány az ellenzéket komcsizza. Persze mindkettő megalapozatlan: a kommunizmus eszméje mindkettőtől távol áll. De mi is ez valójában, és egyáltalán: lehet-e ma valaki kommunista?
A szocializmus nem azonos a politikai elnyomással vagy a tervgazdasággal. Ellenkezőleg, válaszokat kíván adni azokra a társadalmi bajokra, amiket a kapitalista rendszerrel kaptunk a nyakunkba.
A kommunizmus tervének sikere egy tekintetben volt cáfolhatatlan: a társadalmi hierachia megdöntetett.
