Szocializmus a 21. században?

A júniusi nagy-britanniai választáson váratlan sikereket arató Jeremy Corbyn szocialistának hívja saját magát, ahogy a tavalyi amerikai elnökválasztáson igen jól szereplő Bernie Sanders is. Fellépésüket és növekvő népszerűségüket sokan egy új – kit aggodalommal, kit reménnyel eltöltő – fejleményként értékelik, egy a 21. századra szabott szocialista eszmény megjelenéseként a világpolitikában. De mi a fene ez a szocializmus, és vajon tényleg van-e valami keresnivalója a 21. században?

Ha a szöveg ismerős, az nem véletlen! A Kritikai Alapozó sorozat  a kettosmerce.blog-hu-n indult, és most – újak közlése mellett – a merce.hu-n is megjelentetjük őket, enyhén szerkesztett formában!

Mi teszi a szocialistát?

Rengetegen hívják magukat szocialistának a Magyar Szocialista Párttól a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének EU parlamenti pártcsoportjáig. Azonban a különféle “szocialista” pártok világszerte gyakran szociáldemokrata, esetleg kifejezetten jobboldali vagy neoliberális politikát folytatnak, egymásnak homlokegyenest ellentmondva; így tőlük nem sokat tudhatunk meg arról, mi a szocializmus. Akkor sincs könnyű dolgunk, ha a “valódi” (nem pusztán névleges) szocialistákat nézzük: ide is olyan végtelenül különböző csoportok tartoztak a történelem folyamán, mint az utópista szocialisták, a marxisták, vagy a Fabian Society. Így aztán nehéz ezt a kiterjedt és összetett eszmetörténeti hagyományt egészében jellemezni.

Vállalva, hogy súlyosan leegyszerűsítünk, és hogy lesz olyan szocialista, aki ebből kimarad) mégis azt mondhatjuk, hogy a szocializmus egy radikális egalitárius (egyenlőségpárti) nézet, amely a társadalmi igazságosság elveit úgy akarja érvényesíteni, hogy a társadalmi élet területeit (politika, oktatás, gazdaság) közösségi vagy társadalmi – és nem például tekintélyelvű vagy piaci – felügyelet, irányítás alá vonja, például (de nem kizárólag) a politikai és gazdasági demokrácia és a közösségi tulajdonlás eszközeivel.

Persze nem kell ahhoz szocialistának lenni, hogy az ember közösségi – demokratikus – kontrollt követeljen például a törvényhozás vagy a legfontosabb politikai döntések fölött – ezt minden demokrata követeli. A szocialisták azonban tovább mennek és a közösségi felügyeletet alkalmasint az élet olyan területeire is kiterjesztenék, amelyekre mások (pl. liberálisok) nem, mint bizonyos vállalkozások üzleti tevékenysége. De miért tennének így a szocialisták?

Miért lesz valaki szocialista?

Első ránézésre a társadalmi felügyelet ilyen átfogó kiterjesztése egy teljesen elfogadhatatlan ötletnek tűnik. Egy normális társadalomban nem megyünk oda emberekhez (például cégtulajdonosokhoz) és vesszük el egy csapásra, ami jog szerint az övék – ilyet diktátorok csinálnak. Ahhoz, hogy én például hogy vezetem a saját fodrászüzletemet, a “társadalomnak” semmi köze sincs, ez magánügy.

A szocialista azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a mai társadalmakban sok mindent magánügyként kezelünk, ami valójában nem az. Az én fodrászüzletem nem tud tízezreket az utcára küldeni, beszennyezni több város ivóvizét, megfosztani őslakos népcsoportokat az otthonától, vagy előidézni a 2008-as pénzügyi válságot és romba dönteni embermilliók életét. A kapitalista cégóriások, pénzügyi nagyvállalatok azonban képesek minderre; tevékenységük az egész társadalom életét érinti, így annak igenis joga van részleges vagy teljes felügyeletet gyakorolni felettük. Ha a politikusoknak nem hagyjuk, hogy közösségi felhatalmazás nélkül döntsenek a mindannyiunk életét alapvetően befolyásoló kérdésekről, akkor ugyanezt miért hagyjuk az óriáscégek vezetőinek?

A szocialista tehát nem akarja a társadalmi élet minden területét társadalmi felügyelet alá vonni, csupán azokat, melyek az egész társdalom életére alapvetően kihatnak, és amelyek fölött ezért jogunk van közösségi, demokratikus kontrollt gyakorolni.

Emellett a szocialisták egy másik, gyakorlati érvet is fel szoktak hozni: A jelenkori kapitalizmus egy mérhetetlen egyenlőtlenségeket termelő rendszer, amely válságból válságba sodorja az emberiséget, amelyben megtermelt étel harmadát kidobjuk, miközben majd’ 800 millióan éheznek, amely a növekedés mániás kényszere alatt a végsőkig kimeríti a természet erőforrásait és élhetetlenné teszi a bolygónkat. Ezen a rendszeren változtatnunk kell. A társas élet mélyreható szocializálásával és a gazdaság társadalmi felügyeletével azt a vagyonosok és kiváltságosok helyett a közösség érdekeinek kiszolgálásába állíthatnánk.

De mégis hogyan akarná ezt megvalósítani a szocializmus?

Kritikai AlapozóEgyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

Államosítás és tervgazdaság

Sokan azért ódzkodnak a szocializmus gondolatától is, mert azt az államosítással és a tervgazdasággal azonosítják. Ez azonban egy félreértés. Egy szocialista lehet híve mindkettőnek, de nem szükségszerű, hogy az legyen. A szocialista célja a társadalmi élet kisebb vagy nagyobb részének közösségi felügyelet alá vonása a nagyobb egyenlőség és igazságosság érdekében. Ennek egy lehetséges módja az államosítás, de csak akkor, ha az állam maga is a közösség felügyelete alatt áll, azaz teljes mértékben demokratikus. Ha nem az, akkor államosítás pusztán az el nem számoltatható cégvezetők kezéből el nem számoltatható bürokraták kezébe helyezi a gazdaságot (ahogy az a “valóban létező szocializmusban” történt), és nem beszélhetünk közösségi tulajdonról, sem szocializmusról.

Az állam azonban csak az egyik lehetséges intézményi kerete a közösségi felügyeletének, vagy közösségi tulajdonnak.

Egy szocialista támogathat nem központosított, decentralizált intézményeket is, amelyek e közösségi felügyeletet megvalósítják, például a gazdaság terén dolgozók vagy dolgozók és fogyasztók által közösen birtokolt vállalkozások, szövetkezetek hálózatát, amelyben nincs egyetlen központi tulajdonos, sem az állam, sem más.

Az állam csupán a közösségi tulajdonlás jogi és infrastrukturális kereteit biztosítaná, ahogy azt ma is teszi a magántulajdonnal. Egy szocialista a társadalmi élet különféle területein a közösségi felügyelet más és más intézményi formáit is támogathatja (például az egészségügy szintjén állami, míg a nagyvállalatok esetén dolgozói tulajdonlást), máshol pedig talán épp a magántulajdonlást. Mindez kétségtelenül intézményi innovációt és találékonyságot kíván a társadalom részéről, de ha az utóbbi néhány évszázad hihetetlen technológiai, gazdasági és politikai változásai megmutattak valamit, akkor azt, hogy mi emberek képesek vagyunk a radikális innovációra.

Piaci szocializmus

Mi a helyzet a tervgazdasággal? Vajon egy szocialistának szükségképpen azt kell gondolnia, hogy a gazdasági tevékenységet a piac helyett központi, állami tervezésnek kell irányítania? Ha igen, akkor a szocialisták komoly bajban vannak, hiszen – gondolhatnánk – a 20. század tapasztalatai megmutatták, hogy a tervgazdaság működésképtelen és katasztrofális eredményekhez vezet (nem mintha a kapitalizmusnak nem lennének meg a maga katasztrofális következményei, lásd fentebb).

Szerencsére azonban egy szocialista nyugodt szívvel lemondhat a központosított tervgazdálkodásról. Sőt, ha a piac olyan kiválóan képes összehangolni a társadalom gazdasági tevékenységét, akkor a szocialista saját programjába is beépítheti a piacgazdaságot.

Az úgynevezett piaci szocialisták pontosan ezt teszik. Az ő elképzelésük szerint semmi probléma nincs azzal, ha a társadalmilag felügyelt gazdasági entitások profitmaximalizálásért versengenek egymással a piacon mindaddig, amíg ez lehetővé teszi az egyenlőtlenségek csökkentését és a társadalmi igazságosság érvényre juttatását. A közösségi tulajdonlás – bérmaximumokkal, magas örökösödési illetékekkel, feltétel nélküli alapjövedelemmel vagy más intézkedésekkel kiegészítve – elejét veheti a radikális egyenlőtlenségek kialakulásának és a vagyon felhalmozódásának egy szűk tőkés osztály kezében, miközben továbbra is kiaknázhatjuk a piacgazdaság nyújtotta előnyöket.

Szocializmus és közösségiség

A piac azonban csak az egyik lehetséges módja a termelők és fogyasztók közti információcserének, a gazdasági tevékenység összehangolásának, melyet ráadásul az egyéni nyereségmaximalizálás, és az egymással szembeni versengés alapelvei szerveznek. Sok szocialista gondolja, hogy ezek az alapelvek ellentétesek a szocializmus alapvető értékeivel, így aztán a piaci szocializmus nem járható út. Az élet számtalan területén egyáltalán nem a piac logikája szerint cselekszünk, nem a nyereségmaximalizálás érdekében segítjük egymást, hanem a kölcsönösség, az egymással való törődés, a szolidaritás jegyében, és ha erre lehetőségünk van, akkor helyénvalóbb lenne, ha a gazdaság és általában a társadalmi élet különféle területeit inkább ezen alapelvek szerint szerveznénk meg.

Elvégre nem lehet, hogy jobb lenne, ha mi, egymásra utalt emberek, miközben soha nem látott globális kihívásokkal nézünk szembe – a világszegénységtől a klímaváltozásig – egymásra nem legyőzendő konkurenciaként és kiaknázandó erőforrásként tekintünk, hanem egyenlő felekként, akik egymással és egymásért dolgozhatnak közös életük kialakításán?

És ugyan mi akadályoz meg minket olyan innovatív, a piachoz hasonló, decentralizált kommunikációs és koordinációs rendszerek kidolgozásában, melyek ugyanazt a feladatot látják el, de nem a piac embertelen, egymást tárgyiasító logikája, hanem a közösségiség elvei alapján?

Mikor kínálkozna erre jobb lehetőség, mint most, amikor a digitális technológia soha nem látott kommunikációs és adatfeldolgozó erőt ad a kezünkbe, amikor az automatizáció radikálisan átformálja a munka világát és amikor a világpolitika alapvetései évtizedek után ismét kérdésessé válnak?

Szocializmus? Miért ne?

A szocializmus kritikusai számos érvet felhoznak ellene. Egyrészt előszeretettel hangoztatják, hogy eddig minden szocialista kísérlet megbukott a Szovjetuniótól Venezueláig, így aztán értelmetlen szocialistának lenni. Ez az érvelés azonban némiképp furcsa: igen, az államszocializmus és a tervgazdálkodás bizonyos formái (melyek voltaképpen nem is voltak szocialisták, lásd fentebb) megbuktak; de nem arról van szó, hogy az elérhető összes szocialista intézményi modellt kipróbálták, arról meg végképp nem, hogy végiggondoltuk, vajon miféle szocialista intézményi innovációk lehetségesek a kommunikációs és számítástechnikai technológiák permanens forradalmának és a radikális gazdasági átrendeződések idején, amelynek napjainkban tanúi vagyunk.

Arról nem is beszélve, hogy már ma számtalan olyan szocialisztikus intézmény vesz minket körbe, amelyek ellen általában nincs semmi kifogásunk. A közoktatás, közegészségügy sokkal inkább hűek a szocialista eszményekhez, mint a tervutasításos diktatúrák. Már ma is léteznek dolgozók által szövetkezetileg birtokolt vállalatok, ahol többé vagy kevésbé megvalósul a részvételi menedzsment (munkahelyi demokrácia) – ilyen például a spanyolországi Mondragón vállalat – és ezek a maguk részéről nem is teljesítenek rosszul. A szocializmust tehát nem a semmiből kell elővarázsolni. Amellett ne feledjük, hogy a kapitalizmus állítólagos gazdasági fölényét mérhetetlen egyenlőtlenségek, kizsákmányolás, gazdasági válságok és az élővilág elpusztítása árán szerzi meg.

Vajon érdemesebb fenntartanunk ezt az embertelen rendszert, és lemondanunk egy emberségesebb világ megteremtéséről pusztán a csupán névleg szocialista önkényuralmi rendszerek csúfos történelmi szereplése miatt?

A másik gyakori érv, hogy a szocializmus összeférhetetlen az emberi természettel: nem szervezhetjük meg a gazdaságot, sem az élet bármely más területét a közösségiség és a szolidaritás elvei mentén, mert ezek az értékek csak a legkisebb közösségeinkben, a családban és barátok között érvényesülhetnek. De mégis miért gondoljuk így?

Persze, a múlt rabszolgatartó, feudális, szabadság- és szolidaritásellenes társadalmai szolidaritáshiányosak voltak – meglepő… Ma, mikor az embereket a piac logikája szerint működő intézmények tömkelege veszi körül, melyek folytonosan olyan helyzetek elé állítják őket – az iskolában, munka közben -, ahol egymásra legyőzendő ellenfélként kénytelenek tekinteni, és olyan mércével mérik őket, melyben az egyéni nyereségmaximalizálás előbbre való a szolidaritásnál, akkor alárendelődnek ennek a logikának. De mit árul ez el arról, hogy hogyan viselnék magukat más intézmények keretei közt?

Másrészt ne feledjük, hogy számtalan, a szűk családi-baráti körnél szélesebb szolidaritásközösség létezik a világon: a nemzetek, vallások, társadalmi mozgalmak kiemelkedő példái az olyan közösségeknek, melyekben egymást személyesen nem ismerő emberek elképesztő szolidaritással tudnak viseltetni egymás iránt, börtönbe mennek, vállalják a nyilvános megaláztatást, sőt olykor meg is halnak egymásért. A szocializmus ennek az elkötelezettségnek pusztán a töredékét követelné meg, nem lenne hozzá szükség semmiféle fanatikus rajongásra embertársaink iránt, pusztán arra, hogy a kölcsönösség és az egymásrautaltság jegyében kezeljük egyenlő félként és vállaljunk szolidaritást egymással. Ez mégis miért volna annyira lehetetlen?

Szocializmus a 21. században

Vajon mindezek az alapelvek tényleg újra belépnek a világpolitika színterére? Vajon Corbyn, Sanders és mások fellépése tényleg egy valódi, nem pusztán névleges szocializmus, egy radikális egyenlőségpárti, antikapitalista program megjelenésének lehetőségét tartogatja? És ha igen, milyen esélyei vannak mindennek a jelen körülmények közt, az ultranacionalizmus, az idegengyűlölet és az illiberalizmus előretörésének korában?

Ha Corbyn és Sanders valóban szocialisták, úgy a meglehetősen mérsékelt fajtából valók, hiszen legnagyobb részt az újraelosztás jóléti, szociáldemokrata programpontjait hangsúlyozzák. Ugyanakkor kétségtelenül színre lépnek náluk klasszikus szocialista témák, mint a kapitalista tulajdonszerkezet megbolygatása – a legnagyobb bankok feldarabolása Sandersnél, a gazdaság bizonyos kulcsszektorainak államosítása Corbynnál -, sőt a gazdasági demokrácia lehetőségének felvillantása is.

Ám ahhoz, hogy mindez valóban hozzájáruljon a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez és az igazságosság érvényre juttatásához, a 21. századi szocializmusnak rendkívül komoly akadályokat kell legyőznie. Nem csak a szélsőjobboldallal, de az egalitárius reformban ellenérdekelt gazdasági elitekkel és a neoliberális ideológiával is meg kell küzdenie. Nem csak világos és megvalósítható intézményi reformokkal kell előállnia, de legitimációt is kell szereznie a társadalomtól, érvényre kell juttatnia azt a belátást, hogy együttélésünk az emberség és igazságosság jegyében csak a fennálló intézmények és társadalmi struktúrák radikális átalakításával biztosítható.

Ezt honnan szedtük?

A. Cohen: Why not socialism? Princeton University Press, 2009.

John E. Roemer: A Future for Socialism. Harvard University Press, 1994.

Mit olvassak még?

Samuel Arnold: Socialism. Internet Encyclopedia of Philosophy

Olvass tovább!