A #metoo, avagy a feminizmus negyedik hulláma bizonyos szempontból áttörést hozott a női szerzők számára Magyarországon is: 2015 óta többek között interjúkban és cikkekben, publicisztikákban tematizálhatták a saját nemükhöz való viszonyukat, valamint felszólalhattak a női írók alacsony díjazottsági aránya ellen.

Első pillantásra tehát úgy tűnhet, hazánkban is egyenlőséget, vagy legalábbis a korábbinál nagyobb egyenlőséget vívtak ki maguknak a női szerzők. Ez azonban valójában a felszín. Ha a dolgok mélyére nézünk, az körvonalazódik, hogy kevésbé irodalmi teljesítményük – az általuk választott nyelvezet, műfajok és témák – miatt emlegetik őket férfi kollégáik mellett, és inkább az válik témává, hogy ők maguk nők. Vagy legalábbis sokkal nehezebben kerülnek a kánonformálási gépezetbe (pl. a műveikről kevesebb recenzió jelenik meg stb.), mint férfi társaik.

Nem véletlen, hogy számos női szerző véli úgy, az irodalmi közeg, a szakma továbbra is ellentart a női lét megéléseit tematizáló műveknek, a női irodalmi hagyományok kidomborításának. Az ironikus és/vagy beskatulyázó manőverek (ezekről lentebb) egyenesen megkérdőjelezik a női tapasztalatokat tematizáló művek létjogosultságát – tehát hogy egyáltalán helyet követelhetnek-e maguknak az irodalmi kánonban olyan, tipikusan a női léthez kapcsolódó témák, mint az anyaság, abortusz, vetélés, menstruáció stb.

Ezek a kritikus hangok leggyakrabban a klasszikus „esztétikai minőség vs. téma” csapdájába esnek, és anélkül utasítják el az adott témát, hogy kitérnének a szövegminőségre. Holott egyértelműnek kellene lennie, hogy pl. anyaságversből is születik jó és rossz, ahogyan háborús versből is találni jót és rosszat. Ezek a témák éppoly univerzálisan beszélik el az embert, mint a maszkulin kánon klasszikus narratívái.

Alább főként az anyaság témáját fogom körüljárni a hazai irodalmi megítélés viszonyában, de tágabb kontextusokra, hagyományosan „női” témákra is ki fogok térni. A cikk aktualitását nemcsak az adja, hogy az anyaság tematizálása egyértelműen egyre virágzóbb jelenség a kortárs hazai irodalomban, hanem az is, hogy a női tematikák egyre gyakrabban váltanak ki értetlenséget az irodalmi szcénából (mindez főképp kommentekben, posztokban rajzolódik ki), amire itt az idő reagálni.

A háború mindenkié, a vetélés csak a nőé?

A női tapasztalatok irodalmi igényű megfogalmazásának többek között az tart ellen, hogy ezzel a női írók eleve hátrányból indulnak a szakmai megítélés tekintetében. Az olyan, megrendítő témák, mint a szexuális abúzus, vetélés, abortusz – tehát az „érzékenyebbnek” minősülő, és egyébiránt sokáig tabusított, alapvetően a nők testi-lelki megpróbáltatásait középpontba állító művek – gyakorta a traumairodalom kategóriájában vonulnak be az irodalmi diskurzusba. Miközben például egy fronton megsérült katona történetére nem sütik rá ezt a bélyeget.

Hasonlóképpen nem hallhatjuk a traumairodalom kifejezést a fizikai betegségeket – szintén komoly traumákat – bemutató, férfi szerzők által írt könyvek kapcsán sem, így például Szilasi László Luther kutyái (napló a szerző agydaganatának diagnosztizálásáról és életmentő műtétjéről), Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló (napló a szerző hasnyálmirigyrákkal folytatott küzdelméről) vagy Nádas Péter Saját halál (regény a klinikai halál állapotának megtapasztalásáról) műve kapcsán. Amíg tehát a férfi élménye az emberi állapot (condition humaine) része, addig a női élmény csupán egy sajátos, szubjektív „női téma”, amely felett a kritika gyakran elnéző, de távolságtartó atyáskodással siklik át.

A „traumairodalom”, kifejezetten pejoratív címkeként tehát elveszi a női lét hagyományos kihívásait taglaló művek tág értelmezési lehetőségét: lehántja róluk annak az esélyét, hogy az adott mű lehet több mint csak „trauma”, „panaszkodás”, „nyomorpornó”. A mű szerzője eleve magyarázkodásra kényszerül amiatt, mert olyan témát választott, ami nem felel meg a patriarchális irodalmi hagyományoknak (mint pl. a történelmi tematika), és végső soron a mű esetleges nyelvi leleményessége, esztétikai-strukturális megformáltsága nem válik ab ovo beszédtémává. Márpedig a világ- és hazai irodalom sok klasszisát sem olvasnánk, ha csupán a téma határozná meg, mi kerüljön a kánonba: a minőségi nyelvezet, gazdag szókincs, sajátos nézőpont, bravúros szerzői megoldások is részét képezik egy mű komplex értékelésének.

Fókuszváltás a 21. században: férfi tekintetről a nőire

Sokszor merül fel az a megjegyzés is a tipikusan női léthez köthető témák kapcsán, hogy „minek írnak a nők (például) az anyaságról, amikor írtak már róla elegen”. Ez az érv a „miért kell még egy szerelmes vers?” vagy a „miért festünk még mindig tájképet?” abszurditásával vetekszik, mégis, az anyaság, a női témák kapcsán sokak szemében legitim kritikai észrevételnek tűnik.

Az érv abból a téves feltételezésből indul ki, hogy az anyaság egy lezárt, statikus adatcsomag, nem pedig egy folyamatosan változó, élő emberi állapot. Ha elfogadnánk ezt a logikát, a világirodalomnak kis túlzással a 17. században meg kellett volna állnia, hiszen addigra mindent leírtak a halálról, a szerelemről és a hatalomról. Az irodalom azonban soha nem a „témáról” szól önmagában, hanem arról a fénytörésről, ahogyan az adott kor és az egyéni sors áthalad rajta. Egy 21. századi anya tapasztalata a digitális izolációról, a prekarizált munkaerőpiacról vagy a klímaszorongásról alapjaiban tér el egy antik vagy akár egy 19. századi anyaképtől – ezeket az új rétegeket pedig csak az éppen benne élők tudják hitelesen megfogalmazni; míg a régi rétegeket is értelemszerűen másképpen értelmezik, dolgozzák fel.

A „már megírták” vádja továbbá cinikusan elhallgatja azt a tényt, hogy az anyaságról az irodalomtörténet jelentős részében nem a nők beszéltek. Évszázadokon át a férfi tekintet (male gaze) kreálta meg (többek között) az anya ideálját: a némán tűrő mártírt, a szent Madonnát vagy a távoli, eszményített anyaemlékeket. Amit tehát a kritika „már megírt hagyománynak” lát, az valójában egy külső, gyakran férfi megfigyelő konstrukciója, (vágy)képe.

Az anyaságirodalom boomja: akkor ez most csak egy trend?

De miért is gondolhatják azt a kritikusok, hogy a nők úgy tesznek, mintha „most találták volna fel a spanyolviaszt” (többek között) az anyaságirodalom terén? Az „anyaságirodalom” (Mom Lit) Európában és az angolszász nyelvterületen szabályos robbanáson ment keresztül az elmúlt évtized(ek)ben. E téma egyik úttörője Rachel Cusk (Egy élet munkája), aki tabuk nélkül ír az anyasággal járó intellektuális izolációról, míg Maggie Nelson (Argonauták) a test átalakulását, a várandósságot és a queer anyaságot emeli filozófiai szintre. És persze Annie Ernaux-ról se feledkezzünk meg: a Nobel-díjas írónő munkássága bizonyítja, hogy a női test tapasztalatai (abortusz, anya-lánya kapcsolat) a világirodalmi ranglétra csúcsára tartozó, kíméletlenül pontos anyagok.

A magyar irodalomban szintén megfigyelhető efféle boom, bár – ahogyan azt megszokhattuk – a nyugati irodalomhoz képest késleltetve jelent meg itthon. Mindez nem azt jelenti, hogy ne lett volna már hagyománya az anyasággal, női léttel kapcsolatos témáknak, amelyeket történetesen női szerzők fogalmaztak meg. Csak néhány példa: Szendrey Júlia is írt verset a fiaihoz, de Takács Zsuzsa A búcsúzás részletei című, 1977-ben megjelent kötete is az anyaság tematikáját járja körül; illetve Kiss Judit Ágnes 2014-es Négyszög c. könyve is a szülésélményről és az anyalét kétségeiről szól.

A probléma abban áll, hogy – néhány kivétellel – nem sokan szólaltak meg ezidáig tabudöntögető, de legfőképpen koncepciózus céllal az anyaságról. Ha mégis, nem kapott akkora figyelmet az adott könyv, publikáció, mint manapság tenné, amikor is egy tendencia részeként születik meg. További probléma, hogy az elmúlt időszakban több, nők által írt vers vagy prózai alkotás csak tovább erősítette az anyaság „bájos”, patetikus mivoltát (pl. Szabó T. Anna: Anya szeme).

Az elmúlt években tehát több női szerző is anyasággal, tipikus női létélményt taglaló művekkel rukkolt elő – és mindezt a testi-lelki megpróbáltatások leplezetlen megfogalmazásával tették.

Szinte egy időben, tendenciózusan szakítanak a posztmodern (férfi) irodalmi hagyományok elvárta referencialitással, strukturális bravúrjaival, logikájával (és adott esetben cinizmusával), és sok esetben húsba vágóan fogalmazzák meg az anyaság, szülés, vetélés, és általában a női lét kihívásait. Ezekben a szövegekben ráadásul az is megfigyelhető, hogy az anyaság nem mint önmagában álló jelenség képződik meg, hanem hálózatiságban helyezkedik el, mindennel összefügg és minden kapcsolódást meghatároz: nem hallgatják el annak szoros viszonyát az aktuálpolitikához, a közegészségügy helyzetéhez vagy a nők társadalmi megbecsültségéhez. Ilyen Kállay Eszter Vérehulló fecskefű című kötete, Mán-Várhegyi Réka Vázlat valami máshoz, Czakó Zsófia Szívhang vagy Mécs Anna Rutin című könyvei, de ugyanúgy ide tartoznak Kali Ágnes, Garam-Nagy Kata és Tóth Réka Ágnes anyaságversei is, ahogyan Vida Kamilla Hajlam a szimmetriára (és Demográfiai csúcs c. kötete) és Kupihár Rebeka Ezt a férfit tudnám szeretni című verse is.

A női szerzők tehát nem állítják, hogy „új a nap alatt”, amiről írnak. Mégis, olybá tűnik, hogy csakis a női témáknál merül fel a „téma-elévülés” vádja. Senki nem kéri számon a férfi írókon, hogy miért írnak még mindig a háború borzalmairól, az apa-fiú konfliktusokról vagy a kapuzárási pánikról, hiszen ezeket az emberi lét alapvető, „univerzális” kérdéseinek tekintjük. Azzal, hogy az anyaságot sokan „letudott” témaként kezelik, valójában leértékelik a női tapasztalatot: azt sugallják, hogy az anyaság nem egy egzisztenciális mélységű állapot, hanem csak egy biológiai funkció, amiről néhány könyv éppen elég. Pedig, ahogyan a fentebb említett, kortárs példák is mutatják, továbbra is van miről, és legfőképpen hogyan beszélni.

Az érzékenységtől való félelem: maszkulin kánon vs. feminin nyelvezet

A női szerzők tehát szimbolikusan és ténylegesen (valódi, kézzel fogható könyvekkel) is teret követelnek maguknak a polcokon, ez a térkövetelés pedig érthető módon felbolygatja a férfi szerzők által elfoglalt helyet. A nőket elvégre alapvetően nem a térfoglalásra, hanem a lehető legkisebb – átvitt és tényleges fizikai – hely elfoglalására neveli a társadalom.

A női témákkal szembeni ellenállás azonban nemcsak a nők szimbolikus terjeszkedéséből fakadhat, hanem az érzékenységtől való félelemből is. Ha a toxic masculinity elméletből indulunk ki, akkor kijelenthetjük, a társadalom részben arra az elvre épül, hogy az a férfi, aki ki meri fejezni az érzéseit, egész egyszerűen nem férfi(as). A férfiakat idejekorán arra neveli a társadalom, hogy ellen kell tartaniuk az érzelmeiknek, máskülönben gyengének titulálják őket. Mindezzel egy időben az is évszázados hagyományra tekint vissza, hogy a szókimondó, haragjukat megélő nőket hangosnak, hisztisnek, dühös feministának könyveljék el. Többek között ez lehet az oka annak, hogy a racionális, logikus irodalmi hagyományokra építő férfi szakma „megijed” azoktól a témáktól, amiket a nők érintenek – pláne, ha szókimondó módon vagy épp hevesen, büszkén teszik azt.

Ez a hagyomány ugyanis nem szereti a „nyers”, adott esetben lírai nyelvezetet. Jól érzékelteti ezt az a Facebook-vita, amely megkérdőjelezte Han Kang dél-koreai írónő akkor friss Nobel-díját és általában a szerző életművének minőségét egy érzékien megírt erőszakjelenet miatt (Növényevő). Ezzel szemben Nádas Péter aktusjeleneteit automatikusan magas polcra helyezzük – és persze nem utóbbival van probléma, hanem az előbbivel.

Továbbá emiatt is fordulhat elő az, hogy bizonyos, nők által írt művek valójában azért kerülnek mégis a figyelem középpontjába, mert bár női tapasztalatokat (is) tematizálnak – például a női elbeszélő szexuális élményét –, alapvetően rideg, racionális, érzelemmentes, tárgyiasító pozícióból szólalnak meg, és intellektualizálásra törekednek. Ez könnyebben lecsúszik a hazai irodalomkritika torkán, mintha ugyanazokat a tapasztalokat érzékenyen, érzelmesebben fognák meg. Erre példa Kemény Lili debütregénye, a Nem – és természetesen ebben az esetben sem a könyv érdemeit vitatom.

Az anyaság kudarca, egy magzat elvesztése, egy erőszaktörténet olyan, kifejezetten traumatikus élmények, amiknek leírásában szinte elkerülhetetlen, hogy erős érzelmek fejeződjenek ki. A női lét radikális tapasztalatai tehát eleve szétfeszítik a steril kereteket, ami patriachális nézőpontból irritálónak hathat.

További címkék és önszerveződés: legyen-e női polc?

A „női polc” jelensége egy finom, mégis határozott kirekesztési mechanizmus. Amikor egy művet a „női irodalom” vagy az „anyaságlíra” címkéjével látunk el, egyúttal láthatatlan falakat húzunk köré, amelyek elszigetelik a művészeti kánon egészétől. Ez a fajta marginalizálás azt sugallja, hogy az adott könyvben foglalt tapasztalatok nem az emberi létezés egyetemes igazságairól szólnak, hanem egy szűk érdekcsoport – jelen esetben a nők – belső ügyeiről. Az olvasó így már előre gyártott elvárásokkal, egyfajta „tematikus szemüvegen” keresztül közelít a szöveghez, ami megfosztja őt attól, hogy észrevegye a műben rejlő ontológiai mélységet, a filozófiai kérdéseket vagy a nyelvi radikalizmust. A skatulya előbb létezik, mint maga az olvasási élmény, és ez a címke gyakran fontosabbá válik, mint a mű esztétikai minősége.

Fontos, hogy a címkézés nem feltétlen csak a szakma felől érkezhet. Előfordul, hogy a „feminista”, „anya” címkét tudatosan használják magukra bizonyos női csoportosulások is, amivel kapcsolatban szintén érdemes elővigyázatosnak lenni. Ez ugyanis magában hordozza annak a veszélyét, hogy az ilyen címszó alatt futó események, felolvasások, antológiák exkluzív, nők további csoportját kirekesztő szerveződéssé váljanak, ahol valójában nem a téma szervezi a résztvevők listáját, hanem az „önbemondás alapú” aktivista identitás. A hazai, női kortárs írók javarésze – még ha nem is hirdeti magáról – feminista, és nagy részük írt már a női lét megpróbáltatásairól. És az anyasággal is foglalkozhat olyan szerző az írásaiban, aki politikai, egészségügyi vagy magánéleti okokból történetesen nem hordott ki vagy nem szeretne kihordani gyereket. Ilyen szempontból tehát valóban kritizálhatók azok a kategóriák, amelyek tipikusan nőkhöz társíthatók, amennyiben azokat pusztán figyelemfelhívó címszóként, amolyan „trendi reklámszövegként” alkalmazzák.

Ezzel együtt a női csoportok önérdekérvényesítése üdvözlendő egy „férfi szem” által dominált szakmában. A női önszerveződések belső „kizárólagosságának” kritizálása helyett érdemesebb lenne megvizsgálni azt a rendszerszintű közönyt, amely ezeket a kezdeményezéseket sokszor láthatatlan falak közé szorítja.

Nem a női közösségek aktivista jellege vagy esetleges reflexióhiánya a valódi probléma, hanem az a kettős mérce, amely a „női” tematikájú eseményeket eleve rétegérdeknek bélyegzi, így azokra szinte csak nők látogatnak el, míg a férfi szerzők estjei univerzális kulturális eseményként vonzanak mindenkit. Emiatt az önérdekérvényesítő csoportosulások szükségszerű válaszreakciók is egy olyan közegre, ahol a nők munkássága még mindig csak saját maguk számára tűnik alapvetőnek, a szélesebb nyilvánosság számára viszont csupán opcionális „női programnak”.

Összegzés

A női tapasztalat – legyen szó a szülés testi-lelki traumájáról, a menstruáció ciklikusságáról, a gondoskodás láthatatlan és felőrlő munkájáról vagy a rendszerszintű elnyomásról stb. – pontosan ugyanúgy alkalmas az egzisztenciális szorongás kifejezésére (is), mint a háború, a halálfélelem vagy a politika. A test határaival való szembesülés a szülőszobán nem kevésbé metafizikai élmény, mint a katona szembenézése a halállal a lövészárokban.

A valódi irodalmi párbeszéd célja soha nem a férfi szerzők eredményeinek tagadása vagy a meglévő esztétikai hagyomány lerombolása (hovatovább: a „férfigyűlölet” szítása), hanem a kánon horizontjának tágítása. Nem trónfosztásról van szó, hanem arról a felismerésről, hogy az „egyetemes” jelző eddig hamis volt, hiszen az emberiség felének tapasztalatait módszeresen a margóra szorította. A kritikai szemlélet nem ellenségkép-gyártás. Ha rámutatunk arra, hogy az irodalmi mérce eddig egyoldalú volt, azzal nem a férfi szerzőket akarjuk eltüntetni, hanem a nőknek követelünk ugyanolyan láthatóságot és komolyan vehetőséget, mint ami a másik nemnek alapvetően jár.

A feminista megközelítés itt tehát egyfajta optikai korrekció: segít észrevenni a vakfoltokat, a leértékelt témákat és az elhallgatott élettapasztalatokat. Ez a cikk sem rombolni akar, hanem építeni; egy olyan irodalmi teret vizionál, ahol a szülés traumája és a csatatér zaja ugyanolyan súllyal esik latba az emberi sors, és végérvényben az esztétikai minőség mérlegelésénél.