A magyar tájat manapság nem csupán a nagybirtokok és kastélyok szabdalják szerteszét, mint egykor. Hanem egyre inkább mini- és maxidubajok is, Lázár Jánost idézve: másnéven különleges gazdasági zónák, ahol a magyar törvények és adószabályok már nem érvényesek.

„A mini jelzővel nagyobb baja van, mint mondta, itt világszintű fejlesztést akar a kormány, vagyis mini-Dubaj szóba sem jöhet, csak maxi” – így idézte a magyar sajtó, mi hangzott el  Lázár János december 4-én, sebtiben összehívott sajtótájékoztatóján.

Az építési és közlekedési miniszter azt is megosztotta, hogy újonnan bejelentett terveik szerint a Rákosrendező elhanyagolt területén esélyes fejlesztés közel 200 milliárd forint értékű lenne. Úgy tűnik, valóban az Emirátusokból jelentkeztek a területért, a részletek még nem biztosak.

Egyvalami viszont már kiderült. No, nem Lázár Dubaj-infójáról, hanem később. A Budapest közepére tervezett óriási luxuslakás és luxusbolt-komplexum a tervek szerint hamarosan kikerülhet a budapestiek által megválasztott önkormányzatok felügyelete alól, tehát a terület sorsát végső soron eldönteni hivatott zuglói önkormányzat sem szólhatna majd bele abba, ami majd ott történik. Egyelőre, a kivitelezés céljaira nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházás-jelleget vehet fel Rákosrendező tervezett fejlesztése. Hasonló trükkel már számtalanszor megoldotta a kormány, hogy egy-egy építkezés vagy fejlesztés felett csak nekik legyen kontrolljuk, és a költségek, munkálatok ellenőrzésére ne nyíljon lehetőség. A legismertebb ilyen példa a Városligetet szétszabdaló Liget-projekt volt – eddig.

A beruházás jól jön a kormánynak, a baráti dubaji befektető 1900 milliárdja ismét olyan, az államháztartásba érkező nagy pénz lehet, amelyért cserébe nem támasztanak követelményeket a kormánnyal szemben, ellentétben az EU-val. Ez lehet a kulcs, és ha megnézzük a magyar törvényi környezetet, akkor az is sejthető, hogy a közel-keleti befektetőnek miért érdekes annyira a főváros közepén megkapott terület.

A forgatókönyv magasabb szinten már jól ismert. 2020 és a koronavírus-veszélyhelyzet adta különleges jogokkal élve a magyar kormány, az akkor elfogadott 2020. évi LIX. törvény alapján azóta számos helyen jelölt ki ilyen kis foltokat a magyar állam területén. Hogy csak pár példát hozzunk: a hirtelen bővíteni rendelt, az ellenzékivé vált gödi önkormányzattól elcsaklizott Samsung SDI gyárterület; az ugyancsak lopva kihirdetett és megindult építkezés az iváncsai SK akkumulátorgyár teljes területén Fejér megyében; vagy a Dunaújváros melletti hasonló terület ugyancsak gyárak számára.

A különleges gazdasági övezet már egy szinttel feljebb lép: itt ugyanis gyakorlatilag nem csupán a városi, települési szabályzat hatálya alól vonják ki a területet, hanem tulajdonképpen a magyar állam joghatósága alól is. A különleges gazdasági övezet lakója (általában egy multicég) máshogyan és másféle adót fizet, mint körülötte mindenki, ellenőrizni sem a munkásokat, sem a munkafeltételeket nem egyszerű az övezeten belül. Fizikailag és jogilag is lényegében kiszakad a zónát körülvevő államból, amikor pedig a munkások átlépik a határát, biztosak lehetnek benne, hogy még a Munka Törvénykönyve sem igazán vonatkozik rájuk többé.

Minderről eddig azt tudtuk, hogy a Fidesz egyik különleges módszere, hogy a kétharmaddal ismét bármilyen szabályt megszeghessen, vagy annak megszegése felett szemet hunyhasson. De ennél többről van szó. A neoliberalizmus legújabb trükkjét ugyanis Orbán Viktor csak meghonosította Magyarországon, nem ő találta ki.

Nemzeti szuverenitás helyett ementáli sajt

Az elmúlt hét évben, amióta a különböző piacpárti szélsőjobboldali pártok a nyugati világban is újra fontos pozíciókat szereztek, az előretörésükről szóló tanulmányok, könyvek és elemzések nyomán kialakulhatott bennünk a kép, hogy itt a „nemzeti szuverenitás” mint a „népszuverenitás” leszármazottja küzd a „globalizmussal” avagy a globalistákkal. De ha a Trumpot, a brexites briteket, vagy Marine Le Pent és európai társait is támogató milliárdosok eszméire nézünk, nem igazán a „fehér, nemzeti szuverenizmus” disztópikus képe tárul elénk. Sőt, egy ettől kifejezetten nagyon eltérő disztópiára bukkanunk: a Zónák disztópiájára.

Kiváló példa erre Peter Thiel, aki, még 2009-ben, a Cato Intézet honlapján fejtette ki, valójában milyen világot szeretne, miközben például Donald Trumpot és embereit pénzeli:

„Most már nem hiszem, hogy a szabadság és a demokrácia kompatibilis egymással. (…) nem keseredek el, mert immár abban sem hiszek, hogy a politika a világ összes lehetséges jövőjét lefedi. A mi időnk nagy feladata a libertáriusok számára az, hogy kiutat találjunk a politika minden fomájából – a totalitárius és fundamentalista katasztrófákból és a gondolkodásra képtelen démosz által irányított, úgynevezett »szociáldemokráciából« is.”

Quinn Slobodian kanadai történész új könyve (Crack-up capitalism) idézi Thiel szavait, és rámutat, hogy ez a szabadpiaci utópia – a sok kis állammal, amit a techmilliárdos javasolt – már életében megvalósulhat. Könyve elején leszögezi, nemcsak több mint ötezer ilyen „különleges gazdasági zóna” szabdalja immár lukakra szét a glóbuszt, de számuk, a magukat Orbánhoz hasonlóan „szuverenistának” tartó vezetők hatalomra kerülésével csak gyarapszik. Ezek, a törvények és így lényegében a demokrácia hatásköre alól kivont zónák változatos célokkal és jelleggel jöhetnek létre. Ilyenek a karibi adóparadicsomok, Belize, a Holland Antillák, Panama, a Brit Virgin-Szigetek. De ide tartozik maga Dubaj hasonló, adómentes-vámmentes kereskedelmi zónája, a pálma alakú, agyonsztárolt Dzsebel Ali vagy a kínai Kanton is.

Slobodian a hetvenes évek végéhez, és egy szabadpiaci gondolkodó, Milton Friedman 1978-as, szimbolikus hongkongi látogatásához köti a szabadpiaci zónák elméleti megalapozását. Ez az időszak, csakúgy mint a mai, a nyugati demokrácia válságától volt hangos.

Friedman a gazdasági gondok, súlyos infláció és olajválság, valamint háborúk közepén jutott el a gondolatig: a demokrácia a „szabad piac” gátja, ellensége lett. Ideáljává a britek által erőszakosan Kínából kiszakított és szárnyaló gazdasági monstrum, Hongkong lett.

A közgazdász, a modern libertárius gondolkodás atyja szerint az egyre több, egyre nagyobb bankkal és dickensi kizsákmányolással működő gyárakkal a városállam példát mutat a nyugatnak arról, melyik út vezet előre. Fontosnak tartotta például, hogy átvegyék más országok is azt a módszert, ahogy a nagyüzemben nyugat felé exportáló hongkongi gyárak egy hónapra bérelnek föl munkásokat kevés pénzért, majd egy hónap után elküldik és lecserélik őket, nehogy szervezkedjenek vagy jogokat követeljenek maguknak.

Az adók hiánya vagy minimális mértéke ugyancsak a „fejlődést” jelentette Friedman számára. A korában ünnepelt közgazdász álmai végül két politikus megválasztásával kerültek biztos pályára: 1979-ben a brit Margaret Thatcher és 1981-ben Ronald Reagan amerikai elnök azok, akik törvénykezésükkel és reformjaikkal elősegítik a megvalósításukat.

Ezek a célok későn, de 2010 után Magyarországra is eljutottak. És nemcsak ide: a nemrég választási vereséget szenvedő, keresztény-konzervatív értékrendet hirdető lengyel Jog és Igazságosság párt prominensei ugyancsak 2020-ban jöttek elő terveikkel, hogy az egész országot egy nagy szabadkereskedelmi zónává formálják át. Mindez csupán a kelet-európai beköszönője annak a trendnek, amely Ázsiát már évtizedekkel ezelőtt bevette.

Azzal, hogy a ma globális délnek nevezett régió tele van adóparadicsomokkal, a munkaerővel kénye-kedve szerint bánó, tízmilliókat foglalkoztató, „szabadzónás” gyárkomplexumokkal, és az ott realizálódó haszon, a cégek részvényeinek központi tőzsdéken való bejegyzésével, főként a globális Északra vándorol, 2020 után lényegében megvalósult Friedman és Peter Thiel ideálja.

Zónáról zónára haladva, sajtkukacként szabdalják szét a felszínen, a politikusok retorikájában agyondicsért „nemzetállamot”, és ami nagyobb baj, a demokrácia utolsó maradványait is. Miután pedig Thatcher és Reagan az anglofón és a nyugati világ kapcsolatait Teng Hsziao-ping kínai vezetővel is normalizálta, a Kínát elérő, iszonyatosan gyors és hatalmas gazdasági fejlődés is a „különgleges gazdasági zónákra” épült. Hongkong előbb példakép volt, majd a teljes zónásítás áldozatául esett: a félsziget 1997-es, kínai fennhatóság alá való visszakerülése után 2019-2020-ig a demokratikus autonómia teljes felszámolásra került, a gazdasági rendszer megmaradt.

Ahogyan Quinn Slobodian berlini könyvbemutatóján, november 24-én fogalmazott:

„a várakozással szemben Trump és társai nem visszacsúszást jelentettek a harmincas évek fasizmusába, hanem sokkal inkább előrecsúsztak: egy jövőbeni felgyorsított kapitalizmusba.”

Az ilyen zónák hasznosságára viszont éppen amiatt jöttek rá autokrata vezetők Európában, mert a Távol-Keleten, függetlenül attól, milyen jellegű politikai rendszer kezdte el azokat használni, anélkül sikerült hatalmas gazdasági növekedést elérni, hogy demokratizálni kellett volna az államot, vagy meg kellett volna felelni a nyugati hatalmaknak. A kérdés persze mindig az volt: rendben, a gazdaság növekszik, akár még a bérek is növekedhetnek, de milyen áron? A dolgozó emberek ezekben az országokban, amilyen például a sokszor ragyogó példaként felhozott Dél-Korea vagy Szingapúr, nem rendelkeznek idejük többségével, sőt teljes életük felett is munkaadóik gyakorolnak jelentős befolyást.

Mindez pedig súlyos kérdéseket vet föl mindenki számára, aki ma baloldali politikát akar folytatni. Miközben ugyanis a gazdasági profitot a tőkének rekordsebességgel termelő, a kizsákmányolást folyamatosan növelő és az adóköteles profitot is elrejtő zónák felemelkedése zajlik, mindenki ide igyekszik bekerülni: multis gyári vagy irodai meló, társutas PR-os, kutató is ezeknek a munkáknak a megszerzésére törekszik. Egyszerű okból: minden, a zónákon kívül eső területet a lecsúszás, az árak drágulása és a bérek stagnálása, esetleg csökkenése, valamint a közszolgáltatások eltűnése fenyeget.

A jövő, amibe nem férünk bele

Ahelyett tehát, hogy vegytiszta nacionalisták és vegytiszta liberálisok küzdelmére egyszerűsítenénk le korunk politikai küzdelmeit,

Quinn Slobodian azt javasolja, gondolkodjunk el inkább azon, hogy a zónák áttörésével éppen a szélsőjobboldal próbálja a válságban lévő globális kapitalizmust brutális eszközökkel új pályára állítani.

Figyelmeztető útjelzőként állhat a jövőbeni folyamatok számára Argentína, ahol a nemrég megválasztott elnök, Javier Milei már nyíltan a piac mindenhatóságát és a demokrácia alávalóságát hirdeti, de akár Geert Wilders hollandiai győzelme is –  utóbbi állam eleve a nagy multicégek adóparadicsomaként ismert. Nehéz nem meglátni az összefüggéseket.

Egykor, 1981 után a tőke a neoliberalizmus, globális szabadkereskedelem, multikulturalizmus, tolerancia jelszavait kezdte el használni, és ilyen elveket hirdető politikai erőket kooptált vagyona felduzzasztása érdekében. 2016 után mintha pontosan ezt tenné a továbbra is nemzetközi nagytőke a szélsőjobboldallal. A cél akkor és most is ugyanaz: a szocialista, baloldali antikapitalista mozgalmak akadályozása, visszaszorítása. Egyedül velük nincsen alku.

Orbán Viktor tehát ebben az értelemben nem a múlt embere, hanem egyenesen futurista: az a jövő azonban, amit a magyarországi maxidubajok szolgálnának ki, csak keveseknek és kiválasztottaknak hozna jólétet, a többségnek pedig pusztulást, szenvedést és a sorsunk feletti kontroll elvesztését.